Székely Magda: Régi és új versek
Népszabadság * Ferencz Győző * 2007. március 3.
Kép: MTISzékely Magda több mint két évtizede nem jelentkezik új kötettel: ha lassan is, de egyre bővülő válogatott vagy összes verseit adja közre. Ez a mostani válogatás az 1996-os A testen túl című kötet kibővítése kétciklusnyi új verssel.
Nem csupán filológiai érdekesség ez, hanem Székely Magda poétikájának lényegi eleme. Egyetlen verset ír egész életében, folyamatosan maga előtt görgeti teljes költészetét, minden új vers a teljes egészhez illeszkedik. Egyetlen dologról beszél ugyanis kezdettől fogva.
Éden című, 1994-ben megjelent életinterjú-kötetében elmeséli, hogy amikor 1944-ben anyját deportálták, és ő nyolcévesen egy zárdába került, ahol más sorstársaival együtt bújtatták, hisztérikusan bőgve magyarázta minden felnőttnek, aki útjába került, hogy mi történt vele. Szidták, hogy a többiekkel is ugyanez történt, de uralkodnak magukon. Székely Magda felnőve megtanult viselkedni. De mégis, ugyanazt mondja azóta is, csak azt is megtanulta, hogy azt a feldolgozhatatlan, gyermeki idegrohamban kitörő traumát hogyan kell költészetbe szorítani. Versbeszéde folyamatos, lefojtott zokogás. „Nem enyhülhetek, mert helyettük élek, / akikben többé nem kelhet bocsánat. / Ők nem változnak. Mint föld a követ, / úgy viselik a mozdulatlan vádat” – írja korai, Az ítélet című versben. Saját élete belezuhant abba a fekete lyukba, amelynek holokauszt a neve. Görcsösen ragaszkodik egyetlen megmaradt tulajdonához, veszteségéhez, amely, ha visszájáról is, de létezését igazolja. Székely Magda indulásakor azok munkásságát folytatta, akik a huszadik század közepén a kiüresedett emberi egzisztencia tragikus abszurditásával néztek szembe, mint Pilinszky János vagy Paul Celan. Éppúgy a hitben keres fogódzót, mint Pilinszky. Poétikai eszközeit is tőle, illetve általában az újholdas költők korai korszakából tanulta. És ahogy egyetlen témáján, ezen sem változtat azóta sem. Többnyire kopár négyes jambusok négysoros strófákba rendezve, inkább csak jelzésszerű, letompított rímekkel, a metrikus vers nullfokához közelítve. Áttetsző stílusát, dísztelen dikcióját is egyetlen témájához redukálta. Székely Magda versei ezért hatnak egyetlen folyamatos monológnak.
Újabb verseiben az a lírai én, aki mintegy kihelyezte önmagát halottaiba, most bensőségesebb, személyesebb hangra vált: amit korábban távol tartott költészetétől, most élete apró történései is beszivárognak ezekbe a korábbiaknál is csupaszabb versekbe: „Napokon át senkit se hívok / az én telefonom se szól / s ha mégis teljesen közömbös / ki mit kérdez mit válaszol // A beszéd imitációja / ahogyan kerítjük a szót / kiderül rögtön egyikünk se / az már aki valaha volt”. És ha fő élménye továbbra is a lét kifosztottsága, a személyiségvesztés, egy-egy pillanatra lekötik figyelmét a zúzmara kristályai, az októberi lombok és az, ahogyan „A vadszöllővel futtatott / falon a bíbor fonadék / csak apránként engedi el / néhány kifáradt levelét” (Sárga-piros). Nem enyhül a gyötrelem, nem ereszkedik meg a verssor: a bensőségesség új tónusai azt a negatív szépséget emelik ki, amelyet a holtak emléke soha nem engedett feltündökölni.
(C. E. T. Belvárosi, 148 oldal, 1500 forint)
