Enyhülési politikát szorgalmaz a Newsweek elemzése
Hírszerző információ 2007. március 1. 16:01
Az 1979-es iszlám forradalom óta az Egyesült Államok sorozatban kudarcot vallott Iránnal szemben követett politikájával – írja elemzésében a Newsweek. A lap szerint a kudarc-sorozat jó eséllyel folytatódik.
Amerika többször is megpróbálta megdönteni a rendszert, katonai akcióval fenyegetett, és szigorúan korlátozott párbeszédet javasolt. Minden alkalommal azt tartotta szem előtt, hogy kiüsse Teheránt és korlátozza befolyását a térségben. Ez a „féken tartási stratégia” uralja továbbra is politikáját – írta elemzésében a Newsweek.
George Bush elnök ismételten hangsúlyozta, hogy „minden megoldás az asztalon van” – ez nem túl finom emlékeztetés arra, hogy Washington erőt is alkalmazhat Teherán nukleáris programjának megállítása végett.
Nincs katonai megoldás?
Ugyanakkor az Egyesült Államoknak valójában nincsen katonai megoldása a problémára. Irán szétszórtan helyezte el számos nukleáris létesítményét, másokat pedig megerősített. Még ha az amerikai haderők megtalálnák és lerombolnák is ezeket, újjáépítésük viszonylag gyorsan megtörténhetne.
Washington tehát kénytelen elfogadni néhány kellemetlen tényt: Irán regionális hatalommá való emelkedését és rendszerének tartós erejét.
Ahmadinezsád elnök, a radikális
Tárgyalásokat kellene kezdenie Iránnal, de nem azért, hogy korlátozza annak növekvő hatalmát – ez lehetetlen -, hanem inkább azért, hogy szabályozza és megnyirbálja potenciális túlkapásait. Más szavakkal: Washingtonnak enyhülési politikát kell kezdeményeznie, ahogyan azt tette a múltban olyan, látszólag kezelhetetlen ellenségekkel, mint Kína vagy a Szovjetunió.
De szándékában áll-e Teheránnak, hogy olyan tárgyalópartner legyen, mint annak idején Peking vagy Moszkva volt? Van ok ebben reménykedni. Egyrészt Irán a Perzsa-öböl legnagyobb és katonailag legerősebb államává emelkedett. Ez a tény arra kényszeríti Teheránt, hogy válasszon az Egyesült Államokkal való együttműködés vagy a konfrontáció mellett. Túlfűtött retorikája ellenére Irán nem a náci Németország. Vezetői végső soron taktikai opportunisták. Céljuk, hogy elkerüljék a háborút.
Hol a törésvonal?
Ráadásul az iráni rendszer belső átalakuláson megy keresztül. Ez a belső megosztottság nem a mérsékelt reformerek és a konzervatív fundamentalisták szembenállásában ölt testet: az igazi szakadás nemzedéki jellegű. Az 1979-es forradalom idősebbjei még a kezükben tartják a legfőbb hatalmat, de folyamatos kihívást jelentenek számukra a fiatal konzervatívok hadai, akik készek arra, hogy sutba dobják a múlt kudarcot vallott politikáját.
Ez a feltörekvő csoport gyanakodva figyeli Mahmúd Ahmadinezsád elnök éles retorikáját. Tagjai az iszlám identitás fölé akarják helyezni az iráni nacionalizmust, az ideológia fölé a pragmatizmust. Szerintük Irán számára az egyetlen út képességei kiaknázására az, ha megfontoltabban viselkedik a nemzetközi színtéren. Ez azt jelenti, hogy elfogadják az iráni befolyás bizonyos korlátozását, betartanak bizonyos nemzetközi normákat – és tárgyalnak az ország ellenfeleivel.
Az utóbbi két évben e pragmatikus frakció tagjainak nőtt a befolyása a kormány, a titkosszolgálatok és a hadsereg legmagasabb köreiben. Közéjük tartozik Abbász Mohtazs, az iráni hadiflotta parancsnoka, aki egyben a legfőbb nemzetbiztonsági tanács vezetője és Ali Laridzsáni, aki az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval zajló nukleáris tárgyalásokat vezeti.
Ezek az emberek, akik a hagyományos vallási körökhöz való kapcsolataikra és Irán legfőbb vezetőjéhez, Ali Hamenei nagyajatolláhhoz fűződő bensőséges viszonyukra építenek, megpróbálják kicsikarni Irán nemzetközi kapcsolatainak irányítását a régi gárdához tartozó, legharcosabb mullahoktól.
Hamenei ajatollah, a mérleg nyelve
A 2006. decemberi helyhatósági választásoknak – amelyeken Ahmadinezsád tábora gyengén szerepelt – az igazi jelentősége nem abban áll, hogy ismét feltámadt a reformmozgalom, hanem abban, hogy a fiatal konzervatívok közül sokan jó eredményeket értek el.
Az új pragmatikusoknak már sikerült rábírni Hameneit, hogy elfogadja az Egyesült Államokkal való potenciális tárgyalások gondolatát. „Alkalmasint bizonyosak lehetünk abban, hogy az amerikaiak az ellenségeink” – mondta Laridzsáni a közelmúltban, de hozzátette: „Az ellenséggel való együttműködés része a világpolitikának. Úgy hiszem, hogy a kapcsolatok normalizálása önmagában hasznos lenne.”
Kedvezőtlen fejlemények
Irán politikai térképe azonban képlékeny. Az amerikaiak iraki szerencsecsillagának hanyatlása, a Hezbollah libanoni diadala Izraellel szemben tavaly nyáron, továbbá Ahmadinezsád kihívó nukleáris diplomáciájának sikere látszólag azoknak ad igazat, akik a konfrontációt szorgalmazzák.
A jelenleg állás szerint az ingadozásra általában hajlamos Hameneinek láthatóan nincs kedve rendezni ezt a belső vitát. Washington feladata pedig az, hogy ezt a bizonytalanságot a maga javára fordítsa. Egy nagyobb képzelőerővel megáldott politika választása, amelyben a normalizáció a tárgyalásoknak inkább kiinduló-, mint végpontja, jelentős áttöréshez egyengetheti az utat számos kérdésben, a nukleáris programtól a terrorizmusig.
Az iráni pragmatikusok, ösztönözve az Egyesült Államokkal nyíló új kezdet kilátásától, olyan pozícióban találhatnák magukat, amelyből félreállíthatnák Teherán öregedő radikálisait és stabilabb korszakot nyithatnának az amerikai-iráni kapcsolatokban.
(Forrás: MTI; leadkép: Hetek)
