Könyv
Népszabadság * Hovanyecz László * 2007. február 28.
Elektra Kiadóház, 248 oldalAz idén száztíz éve, hogy megszületett, tavaly volt negyven esztendeje, hogy meghalt a huszadik század egyik legnagyobb, egyben legsikeresebb magyar írója, Tamási Áron.
Sipos Lajos, akit a Nyugat korszaka, de mindenekelőtt Babits Mihály életművének kutatójaként ismerünk, nem az évfordulóktól, hanem személyes motívumoktól indíttatva írta a korábban a „tündéri realizmus” skatulyájába gyömöszölt íróról szóló monográfiáját: családja, miként Tamási, a székelyföldi Farkaslakáról származik. Könyve megszületése azonban mindenképpen időszerű volt: az Ábel írójáról három és fél évtizede készült az utolsó összefoglaló pályarajz, azóta viszont igen nagyra nőtt a róla szóló irodalom.
Sipos példaadó munkával gyarapította irodalomtörténetünket. Alapos, eddig ismeretlen részletekben bővelkedő életrajzot ír Tamásiról. Kiderül például, hogy 1935-ben, amikor a havi 200 pengő volt a kisember álomfizetése, s Kosztolányi Dezső éves jövedelme 18 ezer pengőre rúgott, Tamásinak csupán a Révai Kiadó 20 ezer pengőt utalt át. Ezzel szemben az 1950-es évek elején kéziratához mellékelt pénzescsekkel terjesztette írásait, amelyeknek olyan vásárlói-olvasói voltak, mint Bajor Gizi és Székely Mihály. Megjelenik előttünk a négyszer házasodó Tamási, akit 1944-ben akkori felesége származása miatt zsidóbérencnek minősítenek, de aki Budapest ostromának idején is talál alkalmat a kalandokra, amelyeket ő „rózsaszaglászásnak” titulál. Könyveinek is megvan a maguk sorsa. A háború idején, 1943-ban azért akarják betiltani az Ábel a rengetegbent, mert az a „nemzetnevelés szempontjából erősen kifogásolható mű”. Bölcső és bagoly című, gyermekkoráról szóló önéletrajzi munkáját viszont azért jegelik 1949 és 1952 között, mert „nem láthatja az olvasó, hogy milyen volt a viszony a szegény és gazdag között”.
Sipos, anélkül, hogy felesleges vitába bonyolódna, műelemzései eredményeképp tapintatosan félretolja a Tamási személye és életműve köré szövődött valamennyi mítoszt. Megállapítja, hogy az író társadalomfelfogása – publicisztikája, gondolati prózája alapján – a két világháború közötti kisgazda és szociáldemokrata szellemiséggel rokonítható. A szerző végkövetkeztetése: „Tamási művészetében nem a nemzeti-társadalmi feladatvállaló magatartása a meghatározó értékszempont… Műveinek olvasása közben általában is az újítási kísérletekre érdemes (fel)figyelni: arra, ahogyan eltért a magyar irodalmi hagyományoktól. Sokkal fontosabbak ugyanis az új novella- és regénytípusai, az új nyelv« teremtése, a világirodalmi törekvésekhez való kapcsolódása.”
