Az oroszok akár büszkék is lehetnének csodafegyverükre, a Kalasnyikovra, amelyet hat évtized óta a leghatékonyabb fegyvernek tartanak és amelyből több mint százmillió készült. Büszkeség helyett most inkább fel vannak háborodva. Híres gépkarabélyukat egyre többen sajátítják ki, milliárdos veszteségeket okozva ezzel Oroszországnak.
Az Ak-47-est Mihail Kalasnyikov a második világháború után tervezte meg, és a kezdeti néhány tízezres gyártástól eljutottak odáig, hogy megbecsülni is nehéz, ma hány országban, gerillamozgalomban, felkelői vagy bűnözői csoportban használják. Azt azonban tudni vélik, hogy több mint hatvan ország hadseregében rendszeresítették. Az biztos, hogy évtizedek óta a helyi háborúk egyik legfélelmetesebb és legmegbízhatóbb fegyvere. Legendák szállingóznak arról, hogy az amerikaiak egy-egy győztes vietnami csata megvívása után összeszedték lelőtt ellenségeiktől a Kalasnyikovokat, és azzal harcoltak tovább. Az afgán ellenállók sokat köszönhettek a szovjet hadsereggel vívott háborújukban a Kalasnyikovnak. A hírhedt al-Kaida-vezért, Oszama bin Ladent is Kalasnyikovval a kezében örökítették meg az első felvételek. Irakban az orosz karabéllyal harcolnak egymással a szemben álló felek. Nemzetek és mozgalmak címerére került fel a fegyver, amit ma már mindenki a magáénak tekint.
Micsoda üzlet lenne ez Oroszországnak, ha ő szállítaná a Kalasnyikovot a világnak! – sóhajtoznak Moszkvában. De nemcsak sóhajtoznak, tenni is akarnak azért, hogy legalább az illegális gyártást visszaszorítsák. Már egy évvel ezelőtt egy moszkvai sajtótájékoztatón elhangzott a bűvös szám: közel évi kétmilliárd dollárra tehető a könnyűfegyver engedély nélküli kereskedelme.
A legálisan átadott, majd elvesztett gyártási jogot számos ország élvezi: a Szovjetunió 18 államot részesített ebben, szövetségeseit, köztük Magyarországot is. A Szovjetunió széthullása után – mintha mi sem történt volna – a gyártást a korábbi szereplők tovább folytatták. Ezt tekintik Moszkvában jogilag a kisebbik bajnak. A nagyobb az, hogy ma már olyan országok is gyártják Svédországtól Dél-Afrikáig, amelyek soha nem kötöttek erről szerződést.
A számtalan cikk közül legutóbb a moszkvai Argumneti i Fakti című moszkvai hetilap foglalkozott a témával. Azt állítja, hogy a márkáért és technológiájáért fizetők között ott van Kína, Törökország, Szlovénia, Finnország, India, Izrael, Kuba. A nem fizetők: Egyesült Államok, Bulgária, Románia, Egyiptom, Irak, Magyarország, Szerbia, Lengyelország. A „házilag” gyártott Kalasnyikovok hazája: Mozambik, Pakisztán, Szomália és Szudán.
A moszkvai lap riportere ellátogatott Pakisztán törzsek által ellenőrzött térségébe, ahol több száz kis műhelyben folyik a koppintás. Még az orosz márkajelzés és a sorozatszám sem hiányzik róluk. Évente félmillió, elég silány minőségű, viszont olcsó Kalasnyikov kerül itt le a futószalagról, busás hasznot hajtva a klánoknak.
A Kalasnyikovok számát százmillióra becsülik, ezeknek a fele pakisztáni vagy mozambiki „kézimunka”, vagy a volt varsói szerződésbeli szövetségesek terméke. A bolgárok saját alkatrészeikből állítják elő a fegyvert Las Vegasban építetett gyárukban. Legutóbb az Egyesült Államok 40 ezer darabot vett meg Irakban harcoló katonáinak, darabonként 65 dollárért. Ezt az oroszoktól 380 dollárért kaphatták volna meg. Egy angol nyelvű hirdetés azzal reklámozza a Kalasnyikovot, hogy a világ egyik legjobb fegyvere Bulgáriában született és az USA-ban gyártják.
Ha betartanák a játékszabályokat, mindenkinek a haszon 5-10 százalékát kellene kifizetnie Oroszországnak. A világban eladott Kalasnyikovok kilencven százaléka nem Oroszországból származik, nagyobb részükért ám egy kopejkát sem fizetnek Moszkvának.
Barabás Péter
