Ungváry Rudolf
Mi a teendő?
Amikor 1972-ben kiutazhattam a pártállami Magyarországról Nyugat-Európába, a Német Szövetségi Köztársaságban még tartott a 68-ban kezdődött újbaloldali fellendülés. Az egyetemeken a Sozialistischer Deutscher Studentenbund tagjai uralták a terepet. Lobogtatták a hazám politikai terét is uraló vörös zászlókat, és Mao Ce-tung kommunista pártvezér piros könyvecskéjéből idéztek. Az otthoni május elsejei felvonulásokra gondoltam az 56-ban ledöntött Sztálin-szobor helyén magasodó dísztribün előtt. Hiába mondtam az újbaloldali hallgatóknak, hogy nálunk, Kelet-Európában ezek a zászlók a diktatúrát jelképezik. – Hát miért nem tudom elképzelni, hogy az emberek ott is önként vonulnak vörös zászlók alatt – válaszolták. És néztek rám, ahogy ma Magyarországon talán a Kossuth téri tüntetők egy zsidóra néztek (volna), ha odament és kérdőre vont (volna) valakit azért, amiért zsidónak minősített közéleti szereplők nevét függesztették ki valamelyik oszlopra. Úgy éreztem magam, mint akit leköptek.
Az újbaloldal az új munkásforradalomért lelkesedett, és bearanyozta a korábbiak emlékét. „[1918-19-ben Németországban] a forradalom a munkásságot és a katonaság legénységi állományát tette uralkodó osztállyá. Ez volt a tanácsok felfogása… A politikai rendszer, amelyre törekedtek, nem a proletárdiktatúra volt, hanem a proletár demokrácia. Ebben a rendszerben a proletáriátus kívánt az uralkodó osztály lenni, de nem diktatórikus eszközökkel, hanem demokratikus módon… A forradalom jólelkű volt, az ellenforradalom kegyetlen”, írja Sebastian Haffner az Elárult forradalom című, először 1969-ben, utoljára 2003-ban, és most magyarul is megjelent, újbaloldali illúzióit megfogalmazó könyvében. Nyilván nem volt elég mindaz, ami a „felfegyverzett proletáriátus” uralma alatt 1918 után történt! A német forradalomban mindenesetre már 1918-ban ott küzdött az a Wilhelm Pieck, aki később a keletnémet pártállam egyik vezére lett. Pedig már sokkal korábban is gyanút lehetett volna fogni az Internacionálé ama értelmetlen sorának hallatán, hogy „ez a harc lesz a végső!”
A tetemre hívott megtorlás
Az Oroszországban 1917 után bekövetkezett vészjósló, a szerves politikai fejlődéssel szembemenő, a baloldali értelmiség egy része által igenelt társadalommegváltás németországi és magyarországi veszélye tetemre hívta a dühödt szélsőjobboldalt. Oroszországon kívül mindenütt sikerült leverni a proletárforradalmakat, Németországban ráadásul a kormányt alakító korabeli szociáldemokrata vezetők szándékosan hagyták szervezkedni és a városok ellen vonulni azokat a szabadcsapatokat, amelyek elvégezték a proletárforradalom leverésének piszkos munkáját. A tömegmozgalmak anarchiája, a forradalomtól való félelem és a szélsőjobboldal aktivizálódása az I. világháború után veszélybe sodorta a polgári világot, és Oroszországban 1917-ben, Németországban pedig 1933-ban végzetes sikerrel is járt. De vajon kik féltek igazán, miért féltek okkal, és mitől volt ez olyan tragikus?
Az 1848-as és az 1956-os forradalmakért a lakosság túlnyomó többsége lelkesedett. Ezzel szemben az 1917 és 1919 közötti forradalmaktól mind Németországban, mind Magyarországon (és valójában Oroszországban is) az emberek jelentős része félt. A középosztály biztosan. Az ő félelmük egy forradalmár újbaloldali számára nyilván negatív jelenség. Holott ennek a félelemnek komoly oka volt! Mégpedig éppen az, amivel utoljára 1968 és 1980 között a nyugati világban annyi újbaloldali rokonszenvezett: a forradalmi proletárhatalom. Nemcsak a militaristák és a potenciális fasiszták tartottak tőle, hanem többek között például az én magyar nagyszüleim is, noha se gazdagok, se szélsőjobboldaliak nem voltak.
Az ugyan igaz, hogy a szabadcsapatok (és a magyar különítmények) tagjainak egy része politikai szörnyeteg volt, és e csapatok már a jövőbeli SA és SS (meg a nyilasok) valamennyi ismérvével rendelkeztek. De a szélsőjobb erőin kívül ugyan ki és mi győzhette volna le azt a proletárforradalmat, melyben a fejletlen vagy kevésbé fejlett államokban a társadalom két-, de legalább egyharmadát alkotó legszegényebbek tömegei játsszák a faltörő kos szerepét. Ezekkel a tömegekkel szemben, ha egyszer megmozdulnak, a békére vágyó megfélemlített középrétegek önmagukban tehetetlenek. Félnek a kirekesztő forradalmároktól (jöjjenek akárhonnan), mert vagy nincsen hatalom a kezükben velük szemben, vagy nem mernek fellépni az éppen aktivizálódott kirekesztők ellen. S ezért elkerülhetetlenül áldozatul esnek egy másik kirekesztőnek, abban reménykedve, hogy védelmet találnak a kirekesztésükkel szemben.
A nyílt fellépés vállalása
1919-ben valóban a fehérterror borzalma játszódott le Németországban és Magyarországon. De nem azért, mert a szocialisták Németországban nem vállalták a forradalmat (sőt, el is árulták), s ezért az nem győzhetett. Magyarországon Károlyi a kommunistákkal szövetkező szociáldemokratáknak adta át a hatalmat, a megtorlás és a vele járó borzalmak mégse maradtak el. A borzalom azért következett be, mert amilyen az ország baloldala, olyan a jobboldala, és fordítva. A szélsőbaloldali és az erre választ adó szélsőjobboldali kisebbség gyilkos indulatai szabadulhattak rá a társadalomra azáltal, hogy a politikai közép kezében nem volt semmi hatalom, vagy nem tudtak (mert nem mertek) élni vele.
A német szociáldemokraták 1919-ben ezért fogtak össze szélsőjobboldali sírásóikkal, mert ők maguk nem tudtak semmiféle középre támaszkodni. Ez az összefogás végzetes volt, de a végzet e nélkül is bekövetkezett volna. A proletárforradalom, sőt még annak reális veszélye is elkerülhetetlenül kiváltja a mindig is létező szélsőjobb aktivizálódását. Németországban nem volt akkora azoknak a szegényeknek az aránya, akik támaszai lehettek volna a proletárforradalomnak, mint Oroszországban, s ezért a szélsőjobboldal visszacsapása (szemben az orosz „fehérekével”) a forradalomra eredményes lehetett. A döntő minden esetben az volt, hogy mennyire szegény a társadalom. Ha nagyon szegény, akkor a szélsőjobb (legalábbis az eddigi tapasztalatok szerint) tehetetlen, ha nem, akkor vannak esélyei, mert a társadalom nem annyira szegény része nem támogatja a proletárforradalmat. Az eredmény azonban minden esetben borzalmas.
Mindebből nem következik, hogy bárkinek szabad volna összefognia a szélsőjobbal, hogy felléphessen a baloldaliak ellen és fenntartsa a társadalmi békét, elejét véve a szélsőbaloldali kirekesztésnek. Mert a baloldaliság nem azonos a szélsőbaloldalisággal.
Ahogy az se következik, hogy szabad lenne összefogni a szélsőbaloldallal a jobboldal ellen, elejét véve a szélsőjobboldali kirekesztésnek. Mert a jobboldaliság nem azonos a szélsőjobboldalisággal. Bármennyire is vannak kétségtelen átjárások mindegyiknek a saját szélsőségéhez. Sem az antifasiszta kommunista, sem az antikommunista fasiszta nem igazi szövetségese a demokratának, még akkor sem, ha véletlenül egy irányba lőnek.
A félelem oka
A szociáldemokrata vezetőknek 1919-ben nyíltan nemet kellett volna mondaniuk a szélsőjobbal való összefogásra. De nyíltan nemet kellett volna mondaniuk a proletárforradalomra is, melytől a társadalom nagy része rettegett.
Azért rettegett és fog még sokáig rettegni, mert ez a fajta forradalom nem a diktatúra elleni, nem a külföldi elnyomás elleni forradalom (mint az 1848-as és az 1956-os), hanem a kapitalizmusra adott mindenestől tagadó válasz. Ehhez a válaszhoz a nyomorgók és a megtéveszthetők adják az erkölcsi alapot, és – kezdetben – a baloldali értelmiség egy része eszel ki hozzá ideológiát. De léteznek rá válaszként jobboldali agyalmányok is.
Mindenki másban ez a forradalom azért vált ki ösztönös félelmet, mert az emberi faj fejlettségének mai szintjén azt a termelési világot, melyet jobb híján kapitalizmusnak hívunk, spekulációkon kívül nincs mivel felváltani. Ez a világ legfeljebb reformálható, a társadalmi megváltás valahol a végtelenben van. A proletárforradalmak mögött ezért az anarchia, mögötte pedig ugrásra készen a szélsőbaloldaliak vagy a szélsőjobboldaliak állnak, ki-ki a rendteremtés saját változatával. Vagyis a politikai élcsapattá szervezett gyilkos erők, legyenek azok szabadcsapatok vagy lenini típusú párt.
Nemet kell mondani az ilyen forradalomra akkor is, ha az a politikai elit bűnei miatt már megállíthatatlan, nemet kell mondani minden, magát e forradalommal legitimáló elnyomásra, és nemet kell mondani a véres megtorlására is. Nincs más erkölcsi válasz.
Ma Európa egykor pártállami felén a társadalom legalább harmada nem tud élni a modernitás adta lehetőségekkel, annyira elesett gazdaságilag és kulturálisan. Ez az a tartalék, amely mozgósítható a demokráciával szemben. Az újbaloldaliak azonban megfogyatkoztak, az államszocialista rend felbomlása elbizonytalanította a maradékukat. Kevés az olyan baloldali, aki a forradalom híve. A kapitalizmus politikai rendszerét, a polgári demokráciát ma Európában nem fenyegeti érdemleges baloldali forradalmi mozgalom, mely mozgósíthatná az elesetteket, kiválthatná a szegények vagy a rájuk reagáló szélsőjobboldaliak terrorját. Az elesettek (egyelőre) maguktól nem mozdulnak, mert nincs akkora válság. Mostani helyzetükben pedig csak akkor mozdulnának, ha lenne jelentősebb, elszánt, a polgári demokráciát ádázul gyűlölő szélsőbaloldali elit, amely egyben kiprovokálná a szélsőjobboldal önszerveződését. A társadalom egyszer már csődöt mondott forradalmi szocialista megváltásának vágya a felszín alatt szunnyad.
Elszigetelni a kirekesztőket
Ma Magyarországon nem fenyeget diktatúra és megsemmisítés. Demokrácia van, melyet mind a szélsőbal, mind a szélsőjobb kétségbe von, vagy éppen semmibe vesz. A baloldaliak egy radikális, ma törpe kisebbségét ugyan fogva tartja a proletármegváltás hamis igézete, a jobboldaliak – a közép-kelet-európai államok politikai életének jelenségei alapján – valamivel nagyobb hányadát pedig a tekintélyuralmi múlt iránti nosztalgia, de ők is kisebbséget képviselnek. Demokráciákban ezzel együtt lehet és kell élni.
Nincsenek sem az egyik oldalon szabadcsapatok, sem a másik oldalon szervezett bolsevisták, és ha lennének és megmozdulnának, a törvény szerint kell eljárni velük szemben, nyíltan vállalva a konfrontációt. A társadalom nyomorult harmada (vagy annál is több) viszont létezik: őket kell megóvni a szirénhangoktól, amely ma a szélsőjobb felől hangzik. A zsidózók, a csakrázók, az árpádsávosok felől. Ma Magyarországon – egyelőre – csak ők próbálják forradalmi úton felváltani a kapitalizmust. Ez a helyzet nem rosszabb egy kezdő demokrácia szokásos helyzeténél. A durva politikai beszédtől pedig nem kell félni. Adott esetben akár vissza is lehet szólni, és nemzeti ünnepeken a durva beszédűek ellen is lehet tüntetni.
Mind a jobb-, mind a baloldaliak és egyebek között az egyházak részéről is világos beszédre, egyértelmű fellépésre van szükség a szélsőségesekkel és az elesetteket felhasználni próbálkozókkal szemben. Igen, az egyházak és különösen a nagy keresztény egyházak részéről is: az ő megnyilatkozásuknak, ahogy hallgattak 1945 előtt, és ahogy számos vezetőjük 1949 után együttműködött a pártállammal, különös erejű, sokakat lelkileg megmozdító jelentősége lenne. Ki kell rekeszteni a politikai életből a kirekesztőket, de azokat is, akik a szélsőségekkel nyíltan vagy suba alatt szövetkeznek. Demokraták számára nincs más választás. Ettől még a jobboldal jobboldali, a baloldal baloldali marad, mert ellentéteik kibékíthetetlenek ugyan, de természetesek. Sohasem a bal- és sohasem a jobboldal rontott rá a nemzetre, hanem mindig csak a szélsőbal és a szélsőjobb. Aki mást mond, az vagy a baloldaliakat, vagy a jobboldaliakat becsmérli; nem demokrata, hanem aljas.
Nem utolsósorban arra van szükség, hogy az elesetteket, ezt a fenyegető harmadát a társadalomnak, feljebb emeljük gazdaságilag és kulturálisan egyaránt. „Emeljétek föl szívünket. Azé, aki fölemeli!”
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 08. szám
