STŐHR LÓRÁNT
Hűvös logika
Film
„Megértettem, hogy immár mindent elvetettünk, ami még az emberek törvényéhez köt, megértettem, hogy nem bízhatunk mi már többé, csakis önmagunkban. No és a végzetben, ebben a telhetetlen, mohó és örökké éhes gépezetben.” Kertész Imre Detektívtörténete emlékezőjének, egy néven nem nevezett latin-amerikai diktatúra nyomozójának szavai kíméletlen pontossággal írják le mindenfajta államvédelmi hatóság kérlelhetetlen logikáját, ami egy őrült rezsim mindent magának alárendelő logikájává emelkedik. Bár Kertész nem olyasfajta posztmodern szövegirodalmat művel, amely már első mondatával eredeti filmnyelvi eszközök alkalmazása után kiált, a sajátos kertészi stílus kiiktatásával szükségképpen valami lényegi tűnik el a vászonra átültetett műből. A klasszikusra hollywoodizált, naivan szépelgő Sorstalanság-adaptáció kínos esztétikai kudarca után ezért különösen bátor volt Vecsernyés János, hogy belevágott a Detektívtörténet moziváltozatának megrendezésébe, amely a filmkép konkrétságához mérten igencsak elvont és általános víziót fest az öncélú logika szerint működő rendőrállamról.
A rendező legmerészebb húzása az volt, hogy a történetet a nevek megváltoztatása és a mai ruhák, tárgyak révén Latin-Amerikából a jelenkori Közép-Európába helyezte át. A szemléléshez szükséges kényelmes térbeli-időbeli távolság elillan – már nem egy messzi ország diktatúrájára vagy a magyarországi kommunista rendszerre korlátozódik a példázat, hanem kiterjed jelenükbe: velünk is megtörténhet. S egyben ez a legnagyobb próbatétele a filmnek: vajon nézőként bele tudom-e vetíteni a közép-európai demokráciák jelenébe, közeljövőjébe az Emelet diktatórikus államgépezetét? Meg kell mondjam, nekem nem sikerült. Kényszeresen azt a képzeletgyakorlatot játszottam a film nézése közben, hogy a modern designt felülfestve a magyarországi kommunizmus viszonyai közé vetítettem vissza a kristályosan tiszta példázatot. Vecsernyés és forgatókönyvíró társa, Radnai Annamária nem szövik be Kertész elbeszélését alakokkal, helyzetekkel, túl kevés támpontot adnak ahhoz, hogy az itt és most emberi viszonyai közt megelevenedjen egy diktatórikus hatalom, a közelmúlt példája viszont túl erős, hogy ne vonzza be saját erőterébe a történetet.
Az Emelet három emberről szól: apáról, fiáról és a jegyzőkönyvvezető államvédelmisről. Hoffmann dúsgazdag kereskedő, aki az új rezsimben is nagyszerűen érvényesül. Az elnyomás borzalmától, az államgépezet kiszámíthatatlan működésétől való szorongást racionális elvekkel igyekszik megzabolázni és a polgári kultúra szépségeszményével próbál felülkerekedni a külvilág tudott, sejtett embertelen történésein. Hoffmann azt hiszi, ha meghúzódik, büntetlenül megúszhatja a diktatúra átmenetinek mondott időszakát; elefántcsonttornyába visszavonulva érintetlennek véli megőrizni magát és családját a kinti szennytől. Téved. Fia nem képes elfogadni ezt a megalkuvó magatartást, hányingere van a szemellenzős boldogsághajszolástól, hogy úgy tesz mindenki, mintha minden a legnagyobb rendben volna a világban, ezért kiváltságos helyzete ellenére részt akar venni a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésben. Hiába kapálódzik azonban érte, sorsot nem nyer magának a nemlétezés világában, csak a végzet darálja le annak rendje s módja szerint. Az államvédelmis az apa és fia végzetének tanúságot tevő harmadikként börtönbe zárva küzd lelkiismeretével, elfogadva, eltanulva a fiútól a halált, mint az egyetlen lehetséges kiutat a logikájából.
Haumann Péter Hoffmannja idegességét, fiáért aggódását magára erőltetett türelemmel leplezi, de a bölcsnek gondolt magabiztosság álarcán átüt a szorongó féltés. Haumann Máté túl fiatal a szerepéhez, s bár feszes a mozgása, gyerekes hangja minduntalan romba dönti azt az illúziót, hogy nem egy romantikus kamasz örök elégedetlenkedése, hanem egy érzékeny fiatalember mindenkinél őszintébb gondolkodása vezeti tetteit. A zöldfülű nyomozó igyekvését a jólfésültség, börtönbeli összeroppanását a zilált haj jellemzi, így aztán Fekete Ernőnek összezsugorodott szerepével alig marad dolga. Vecsernyés a Testület bemutatásában általában szembement a nézői elvárásokkal, ám annak elfinomkodásával lerombolta filmje egyik pillérét. Az „emelet”, elvben a diktatúra sötét lelke, itt csupán egy nehézkes, szedett-vedett hivatal, amelynek az agya (Iglódi István) kedélyes, szelíd bölcs, míg az ökle (Csuja Imre) lepusztult kocsmák nagyhangú, de ártalmatlan suttyója. A másik pillér, a „nemlétezők társadalma” manapság divatos minimalista látványával és hűvös színekbe eltolt, szinte monokróm képeivel, hosszú, távoli beállításaival a fiú tekintetén keresztül szűrődik át, s formálódik az élettelenség víziójává. Ez a szürke látomás azonban hamar kifárad, elkezd öncélú művészkedésként hatni, mert híjával van azoknak az eredeti emberi megnyilvánulásoknak, amik újra meg újra felfrissítenék.
Bár másként, művészfilmes ízléssel nyúlt az elbeszéléshez, mégis ugyanoda jutott Vecsernyés az Emelettel, mint Koltai a Sorstalansággal: az irodalmi alapanyag esztétizálásához. Pedig ha van valami, ami nem illik Kertész könyörtelenül őszinte szavaihoz, akkor ez az. „Szétzúzták a reményeimet, szétzúzták a jövőmet, mindent szétzúztak. Gazemberek.” Egyenes beszéd. De van-e ehhez fogható „egyenes kép”, ami még nem üres?
(Vecsernyés János: Emelet)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 08. szám
