ONDER CSABA
Ex libris
Vannak olyan könyvek, amelyeket nem kell elolvasunk ahhoz, hogy tudjuk, miről szólnak. Nagyjából ez volt az értelme annak a lakonikus felvilágosításnak („Megéltem, minek olvasnám el?”), amelyet tanult könyvesboltos ismerősöm mondott Moldova György Kádár-könyvéről. Hát igen, eme nyilvánvaló hétköznapi pragmatizmus után nem könnyű megindokolni azt, hogy miért is olvassunk, mondjuk, a kommunizmusról szóló történeteket, miért is lehet szükség a tisztázó újramondásra, a memória frissítésére vagy valaminek az emlékezetbe vésésére. Nincs is különösebb indokom. A kommunista kémek ügye kicsit más. Persze háborús hírszerző, sima besúgó, titkosügynök és spirituális KGB-s között nagy különbség lehet, közös viszont a velük kapcsolatos mindenkori titokzatosság, a rájuk vetülő gyanú és a velük szembeni múlhatatlan kíváncsiság. Itt van például
Kukorelly Endre: Rom
A komonizmus története
című könyvének új, második, javított és bővített kiadása, ahol a szovjetónió történetéből a komonizmus története lett, amelyben vannak azért besúgók is, de jobbára inkább a pontosításon vagy inkább a tisztázó újramondáson és az emlékezetbe vésésen van a hangsúly, a romság állapotrajza után eme történet abszurditásán és képtelenségén. Az első kiadást (Jelenkor, 2000) nem olvastam. Nem érdekelt se a Szovjetunió, se a kommunizmus. Persze azóta valami megváltozott, hogy mi, magam sem tudom, Kukorelly mindenesetre tudhat erről, mármint a dolgok változásában rejlő titokzatosságról, valamit. Kukorelly Vörösmartyhoz való vonzódása, már ami címválasztásait illeti, tagadhatatlan. Ilyetén is egymás mellé kerül a 2003-ban megjelent TündérVölgy és a Rom új kiadása. Gyönyörű ellentét. Persze a rom más, mint egy völgy. A rom elsősorban az időre figyelmeztet, és emlékezésre kényszerít. A jelent erodáló múltra, például. Mivel a rom maga is változik, pedig látszólag nem, a Rommal sem lehet ez másképpen. A Rom különös keveréke a naplónak, élménybeszámolónak, memoárnak, esszének és némi regényességnek is. Ami összetartja, hitelesíti és jóérzéssel olvastatja eme elegyet: a „saját valóságról írás” őszintesége és iróniája. Az újra- és beleíró aspektus számára a címválasztás új és szinte végteleníthető lehetőségeket teremt, a bővítés és javítás sajátos szöveghalmazt eredményez. Nyilván felvetődik annak kérdése, hogy mindez meddig tehető meg az olvashatóság és a poétika szempontok rovására. A Rom második kiadása talán még innen van ezen a problémán, habár a Jegyzetek már nem csupán – a szerző által is kijelentett, jól-rosszul elvégzett – dokumentációként, hanem a főszöveg sajátos kommentárjaként is külön szövegvilágot kezd alkotni. Persze a Rom önmagában is egyfajta végteleníthető kommentárként olvasható. Eme lezáratlanság, folytonosnak tetsző javítás és bővítés talán az emlékezet sziszifuszi megújításának természetes munkáját jelzi, amely ha nem is árt, éppúgy nem is használ a szövegnek. A második kiadás hozadéka és egyik látványos indítéka az elsőhöz képest leginkább az, hogy a szerző csak az első kiadás után férhetett hozzá őt érintő belügyi dokumentumokhoz. Hogy kik is jelentgettek a fiatal, szervezkedő írókról meg Kukorellyről. Olvashatjuk a jelentéseket és a jelentők nevét. Kukorelly érthetően kíváncsi az utána kémkedőkre. Nyilván a megismerés eme sajátos alakulástörténete a posztkommunista világ olyan jellemzője, amit nemigen lehet kihagyni egy személyes történetből. Mindez persze csak a jegyzetekben van, szépen dokumentálva, hogy azért mégse feledjük azt, ami már nem annyira érdekes.
(Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 189 oldal, 2200 Ft)
A magyar nyelvújítási harc sajátossága volt, hogy az érintettek nem mindig voltak tisztában ellenfeleik vagy éppen barátaik kilétével. Így történhetett, hogy amikor 1813-ban Kazinczy megkapta az ellene írott szatirikus Mondolatot, a derék mester meg volt győződve arról, hogy a könyvet hozzá eljuttató Somogy vármegyei táblabíró, nevezetes Radó Sándor (mily különös pikantériája a hazai kémtörténeteknek), valójában a gaz és álnok ortológusok spionja.
Radó Sándor: Dóra jelenti
című könyve persze egy másik könyv és másik szerző. A magyar származású Alexander Rado, alias Dóra a XX. századi szovjet hírszerzés legendás alakja. Memoárjának javított, bővített (pontosabban: az első teljes) kiadása a náciellenes svájci hírszerzőcsoport, a Rote Drei 1936 és 1944 közötti történetét mutatja be, immár cenzúrázatlanul, számos dokumentummal bővítve és az első kiadás (Kossuth, 1971) után majd negyven évvel is érdekfeszítő olvasmányként szolgálva. A kiadó tehát jól tette, hogy belevágott az újrakiadásba, hiszen a magyar titkosszolgálati legendárium (még ha Radó, mint mondtuk, nem a magyar titkosszolgálat ügynöke volt is) így nemcsak versenyképes lehet a kémpiacon Stirlitz őrnaggyal és James Bonddal szemben, de mindenki más is jól jár, akit érdekelnek a kémtörténetek, Svájc sajátos szerepe a világháború alatt vagy éppen egy elvhű magyar kommunista jellemző sorsa a század derekán. Radót könyve megírásában a vele és csoportjával kapcsolatban az akkori nyugati világban (egykori társai és szenzációhajhász történészek által) írott és terjesztett hamis és igaztalan vádak alóli tisztázás vezérelte. Az önvédelem érdekfeszítő és izgalmas memoárt eredményezett. Talán nem meglepő, hogy mindent azért ő sem írhatott meg. A Trom András által szerkesztett mostani kiadás így újabb érdekességeket tár fel, immár nem a gaz és hálátlan imperialisták ármánykodásait leleplezendő, hanem a gaz és képmutató szovjet és magyar kommunista titkosszolgálatok éber figyelmét is dokumentálandó. Az új kiadásban ugyanis vastaggal vannak jelölve azok részek, amelyek az elsőből kimaradtak. Lehet csemegézni. Laikusként annyi nyilván megállapítható, hogy leginkább nevek, a konspirációra konkrétan utaló mozzanatok, illetve a szovjet hírszerzés és történelemkép formálást előnytelenül érintő szakaszok maradtak ki, de végeredményében semmi olyan, ami megrendítő újdonsággal szolgálhatna. Eme filológiailag és kortörténetileg jellemző cenzúrázás mellett Radó könyve igen érdekes, tárgyszerűen megírt, izgalmas olvasmány. Elhivatottsága a kommunizmus és a Szovjetunió iránt (amelynek geneziséről a Hogyan lettem hírszerző?, illetve Hogyan lettem kommunista? című első két fejezet szól) elgondolkodtató hitelességű. Különösen annak tudatában, hogy Radó akkor is megmaradt rendíthetetlen kommunistának, amikor a háború végén Moszkvába utazva az ígért Lenin-rend helyett majd” tízéves szibériai száműzetés várta. Azért az ilyet nehéz elhinni, pedig muszáj. Ha nem volna valóságos, akár romantikus (vagy szatirikus, lásd majd alább) regényhősnek is vélhetnénk Radó Sándort, aki egyszerre kiismerhetetlen vándora a messzeségeknek (mint egy Vörösmarty-hős), és egyszerre valamely számára nemes ügy tántoríthatatlan bajnoka. Visszavonulása után Radó egyébként a magyar geográfia és térképészet hírnevét öregbítette, jobbára csak külföldön, hiszen idehaza, de persze a CIA szemében is, mindvégig gyanús kém maradt, ami végül is nem csoda
(Kossuth Kiadó, Budapest, 2006. 374 oldal, 2990 Ft)
És hogy a köztünk élő, átváltozóművész kémek történetei örökzöldek, mi több, hálás regénytémául szolgálhatnak, arra kitűnő példa
Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve
című új regénye, amelynek hőse vagy inkább hősnője nem más, mint egy metamor róka, aki csábos farkával tartja bűvöletben férfi áldozatait, így nyerve tőlük energiát csaknem végtelen életéhez. Hu-li (azaz „farok”, „farkacska”, „fasz” vagy valami ilyesmi volna az igazi neve, de ezt még Pelevin sem merte kiírni címként, vajon miért?) tehát különös és kiismerhetetlen figura. Szépségére és esendőségére, vagyis arra, hogy valójában nő, a farkassal való találkozása során eszmél rá. Hu-li, a róka ugyanis beleszeret Szásába, valójában legfélelmetesebb ellenfelébe: a farkas metamorba. Bizony: a regény akár klasszikus szerelmes regényként is olvasható. A róka és a farkas, azaz Hu-li és Szása megható, filozofikus, erotikus és izgalmas románca napjaink Oroszországában játszódik. Szása egyébként nemcsak a férfielemet alakítja a regényben, de ő testesíti meg (ha lehet ilyet mondani egy metamor regényhősről) napjaink modern orosz hírszerzőjét is. Szása nem az amcsik vagy éppen a terroristák ellen konspirál, ez az avíttság nyilván a Pelevin-regény végét jelentené, hanem különös állati adottságaival Szibériában új olajmezőket kereső FSZB-ügynököt. Eme sok fordulattal együtt is Pelevin regényei egyre kiismerhetőbbek. A provokáció és a meghökkentés immár szokásos, szövegeit az átvételek és allúziók, a sematikus, de még mindig jól működtetett binaritások szervezik. Pelevin nagy rutinnal és szellemességgel ír sokat bizarr Oroszországáról, a populárisan felhasznált filozófiai elmélkedések és a klasszikus mesék elemeiből keverve sajátos, az orosz regény hagyományaiba illeszkedő, a nyugati olvasót még mindig meglepő és elkápráztató elegyet. Pelevin kiismerhetősége jelenthet egyfajta otthonosságot és biztonságot rajongóinak, különben némi unalom és fásultság kezdi belengeni regényeit. Még akkor is, ha a regény fiktív előszava ironikusan jelzi, hogy „a pszeudo-keleti pop metafizika pedig, amelynek felszínes ismeretével nem tud nem elhencegni a szerző a hozzá hasonló enervált lúzerek előtt, a komoly és az életben a helyüket megtaláló emberekből legföljebb együtt érző mosolyt vált ki”. Meglehet, hogy Pelevin az igényes és elegáns lektűr mai szöveggyárosaként, csupán jellemző és izgalmas kortünetként áll majd előttünk, akitől sok mindent nem tudtunk meg, legfeljebb kicsit másképpen, habár ez sem kevés.
(Fordította Bratka László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 428 oldal, 2700 Ft)
Bacsó Péter A tanú című filmjének (és filmregényének) Marxtól származó mottója szerint a történelem azért halad úgy, ahogyan halad, hogy „az emberiség derűsen váljék meg a múltjától”. Nos, a kommunizmustól való rugalmas elszakadás jegyében, és eme idézethez ironikusan csatlakozó művek sorában foglal helyet
Szécsi Noémi: A kommunista Monte Cristo
című új regénye. Szécsi Noémi vérbeli regényíró. Második regényével (A finnugor vámpír után, 2002) fontos témát választ, és azt mesterien adja elő. A regény képlete látszólag egyszerű: szatirikus történelmi családregény. Főhőse Sanyi, a magyarországi munkásmozgalom szürke harcosa. Témája a XX. századi magyar történelem egy-egy viharos és sorsfordító eseménye (1919, 1944-45, 1956). Szécsi regénye mulatságosan kezdődik. Sanyi fiatal és szép henteslegény, ifjú proletár, aki azzal a titkos megbízással utazik Bécsbe, hogy elrejtse a Kun Béla által rábízott, éppen megbukó félben lévő Tanácsköztársaság aranyát, és hogy álnéven beépüljön az ellenszerveződő horthysta tisztek csapatába. Tisztes polgárként is az illegális kommunisták titkos ügynöke, Gróf fedőnéven. Sanyi sohasem nyer valódi nevet és identitást: egész élete hamisnak bizonyuló illúziók és hamis papírok között telik. Előbb Kun Béla iránt érzett hűsége, majd házastársi hűtlensége (horthysta felesége és zsidó szeretője) miatt marad kommunista, forradalmi segédmunkás. Élete végén aztán kiderül: ő az egyetlen igaz kommunista, aki hű maradt a Párthoz (a rá bízott feladathoz, eszméhez, kincshez), így tehát önmagához is. De mivel ilyen – és valójában ő maga – sincs, hát az ávósok szépen agyon is verik, ha már korábban ez a fehéreknek és a nyilasoknak nem sikerült.
Szécsi feledhetetlen, szeretni és szánni való hőst teremtett. Sanyi egy balgatag lény. Sanyi egy Gesamtkunstwerk. Még fiatalon tetováltatta ezt a szót mellkasára, amit sem ő, sem senki más nem ért ebben a regényben. Sanyi értelmezetlen összművészeti alkotás. Sohasem lesz valaki. Nevét sem tudjuk, mert nincs neki, ha van, az sem az övé. Sanyi egyszerű, tiszta és naiv lelkében a megélten valós és általa elképzelt jelenetek keveredő sokasága által bonyolódik a magyar történelem és benne saját, attól elválaszthatatlan élete. Az elbeszélő (a hős dédunokája) szerint Sanyi gyakran érzi úgy, mintha egy Uitz Béla-plakátról lelépett alak volna. Eme ironikus önreflexió nemcsak találó, de meglehetősen pontosan jelzi: a főhős és a rajta keresztül bemutatott közismert történelmi alakok a regényben csupán papírmasé figurák. Karakteres és túlzó rajzolatai egy szatirikus árnyjátéknak, amelyben a magyar történelem szórakoztató és véresen komoly karikatúrái jönnek és mennek: vérgőzös keresztények, nyilas magyarok, de leginkább judeokommunisták. Sanyi alakja és története aligha volna értelmezhető két kísérője nélkül. Az egyik Józsi, az egykori Lenin-fiú, a mindig tettre kész gonosz zsidó kommunista, valójában Sanyi végzete. A keresztény-zsidó nagyiparos Wittmann pedig Sanyi lelkiismerete. Wittmann szerint Magyarország a judeobolsevikok és a kereszténymagyarok országává vált, de maga sem tudja, milyen rendszerben is szeretne élni (e kettőt kivéve). Hogy hol, nyilvánvaló: Magyarországon. Eme dilemmában Sanyi is osztozik. 1956 ősze után mégsem emigrál, hanem látszólag érthetetlenül, valójában önmagát keresve inkább hazatér. Az elbeszélő dédunoka számára Sanyi viszonylagos egyszerűsége, naivitása és plakátfigura jellege teszi lehetővé az árnyjátékot, amely során azonban hőse lassan megváltozik, valódi élettel telve meg. Mindez a regény szatirikus hangvételének változásában észlelhető. A három fő részben a derűsen, a szomorúan és a fájdalmasan szatirikus követi egymást. Az alaphangot az első fejezet adja meg: ez a legremekebb része a regénynek. A harmadik, legnehezebb és legkevésbé vidám rész Sanyija pedig mintha már maga is szatirikusan látná végre a világot, benne önmagát.
Szécsi regénye nem mérlegel és nem árnyal. Lecsupaszítja a dolgokat, aztán újból összerakja. Joga és kötelessége is elfogultnak lenni. És ez a gátlástalanság nagyon jó. Nincs mellébeszélés. Eme szabadság és szókimondás (a karikírozó szatírával, a szerkezet átgondoltságával, minden mondatának poézisével) felszabadító hatású. Szécsi regénye túloz, habár minden túlzása történelmileg megalapozott. A szatíra brutálisan őszinte túlzásai éppen a lényeglátó pontosság lehetőségét teremtik meg. Okos, élvezetes, pontos és őszinte regény. Még ha nem is válunk meg derűsen múltunktól, mindenesetre szórakoztató komolysággal olvashatunk róla. E tekintetben az epilógus kulcsfontosságú. Eme regénybeli, de azon kívül eső pont az, amely véget vet a szatírának. Nemcsak lezáródik itten a történet, de elbeszélő és hőse eddig sem rejtegetett viszonya az érzelmi azonosulással, az összetett szerzői identifikáció villanásnyi feltárásával válik egyértelművé. Eme rövidre záró önreflexió a regény ama egyetlen, első és utolsó katartikus pillanata, amely képes arra, hogy a regény szatirikus játékát morális komolysággal váltsa fel. Az olvasó megszánja majd Sanyit. Eme balgatag lény felett érzett szomorúságunk vezet el oda, hogy a regényt többnek lássuk jópofa és mesteri szatíránál. Innét tekintve a szatíra valójában a személyes történet távolságtartó elbeszélésnek eszköze volt az író dédunoka számára. Vagyis amíg vidáman cseverészett dédnagyapja és kommunista harcostársai viselt dolgairól, addig kibírható volt ennek a múltnak minden szívszaggató fájdalma és nyomora. Egy jótét lélek hiábavaló élete. Nem viccesen ezt nem lehetne megírni. Egy regényhős igazából nem halhat meg. A kommunista Monte Cristo azonban – vagy bárhogyan is hívjuk – élt és meghalt. És hát ez nem vicces. Ez nagyon is szomorú.
(Tericum Kiadó, Budapest, 2006. 434 oldal, 2970 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 08. szám
