GYÖRGY PÉTER
Ara Pacis – Róma
Múzeumkritika
Adolf Hitler 1939. május harmadikán érkezett az örök városba, s a Quirinale-palota felé vezető útja során pillantást vethetett a római örökség jeles darabjainak egy részére. Így elhaladt – többek között – Cestius piramisa, Caracalla thermái, a Palatinus, a Colosseum, a Forum Romanum mellett, hogy aztán a Palazzo Venezia mellett megérkezzen a hivatalos látogatás színhelyére.1 A III. Birodalom vezére számos politikai kérdést kívánt tisztázni Mussolinivel, de az antik Róma kérdése több oknál fogva is előkerült. Részben maga Hitler is erőteljes érdeklődést mutatott a nemzetiszocialista neoklasszicizmus eredete iránt: s ha már a Parthenont2 nem láthatta eredetiben, annál fontosabbak voltak a római építészet megalomániája szempontjából jeles példái, másrészt viszont Mussolini is igyekezett kihasználni, hogy a Führert – ellentétben a kortárs művészettel – az antikvitás szinte a kelleténél is jobban foglalkoztatta. 1938-at írtak, így Mussolini épp az Augustusra való rájátszás pózának hódolt. Május 6-án Hitlerrel együtt megtekintették a Palazzo delle Esposizioniban a Mostra Augustea della Romanita` kiállítást. Hitler azonban nem érte be ennyivel, másnap reggel még egyszer visszatért, hogy – amint a közhely szól – belélegezze a történelem levegőjét. Nem pusztán Mussolini sütkérezett az egykori nagyság fényében, de Hitler is igyekezett kivenni a részét az építészeti nagyság előtti hódolat kifejezéséből adódó áthallásokból. Épp ezért a Führer hosszabban időzött például a Colosseum romjai között, ahol a Ludwig és Franz Ruff által tervezett, építés alatt álló nürnbergi Kongresshalle monumentális vízióján gondolkodhatott.
Egy nappal később további alkalom nyílott az antik kultúrprogramokra. Minthogy a rossz időjárás elsodorta a légibemutatót, a Führer megtekintette az ideiglenesen a Diocletianus thermáiban kiállított Ara Pacist. A fényképen Mussolini mellett állva az Augustus kori társadalmi elitet reprezentáló, ünnepi menetet ábrázoló domborműről szóló magyarázatot hallgatta. A képen mindenki egyenruhában van, így talán azt viselt a kiváló archeológus, Ranuccio Bianchi Bandinelli is, akinek a feladat jutott, hogy a Führer és kísérete előtt bemutassa a Duce jóvoltából napvilágra került oltárt. Bandinellire amúgy olyan komolyan hatott a Führerrel ciceroneként való találkozás traumája, hogy a világháború végére radikális kommunista lett, s utóbb egy önálló emlékiratban tért vissza a Hitler-látogatás emlékére.3
*
Az Ara Pacist, bármily zavarba ejtő, végül egyébként valóban Mussolini ásatta ki. A béke oltárának felállításáról a győzelmes császár Hispániából és Galliából való hazatérése után döntött a szenátus, s a művet i. e. 9-ben be is fejezték. A középütt álló oltárt hatalmas, nyitott, domborművekkel teli falak veszik körül. Augustus az oltárt a Campus Martius – a Via Flaminia, azaz a mai Via del Corso – mellett állíttatta fel, a Mausoleum és Horologium mellé, amelyekkel együtt volt hivatott őrizni a császár emlékezetét. A korábban – i. e. 28-ban, a Tiberis partjához közel, a Campus Martius északi részén – felépült Mausoleum léte – mint arra Sztrabón is utalt – a környék nyilvános temetőkénti használatával függött össze. A Nagy Sándor alexandriai síremlékének mintáját követő Mausoleum 88 méteres átmérőjű, 44 méter magas, kör alakú épületében számos római hírességet, császárt temettek el, így magát Augustust is. A császár emlékezetpolitikai épületegyütteséhez egykor még hozzátartozott a II. Psammeticus Heliopolisból Rómába szállított 22 méter magas obeliszkje, a Horologium Augusti napórája, amely 1792 óta a Piazza Montecitorión áll.
Ahogyan aztán – mint az ilyen történetekben fogalmazni szoktak – teltek az évszázadok, s ahogyan Róma utcaszintje egyre feljebb került, úgy tűnt el a városi és a történeti emlékezetből az Ara Pacis, amelynek hajdani léte 1566-ban merült fel, amikor Giovanni Ricci de Montepulciano kardinális megvásárolta a növényi mintákat ábrázoló domborművek egy részét, melyek aztán részben a Villa Medicibe, részben a Louvre-ba kerültek. Majd az Ara Pacis emléke ismét elsüllyedt, s legközelebb 1859-ben a Palazzo Peretti (Fiano) alatt találták meg ismét. Néhány részt már ekkor kiemeltek, de az egész oltár megmentésének igénye és technikai lehetősége a XIX. század végén, a XX. század elején merült fel, szoros összefüggésben a nemzeti érzülettel, illetve az antikvitás előtti nacionalista hódolat általánossá válásával. 1905-ben újabb darabokat emeltek ki az oltárból, de az egészet csupán Mussolini korában tárták fel, s állították ki ideiglenesen Diocletianus thermáiban, ahol Hitler is megtekinthette.
Mussolini a látványpolitizálás, a múlt kihasználásának-kisajátításának avantgárd megoldásai iránt hevesen érdeklődött, ugyanis komolyabb és részben komorabb tervei voltak vele, mint hogy egyszerű műemlékként állítsa ki az oltárt. A modern Augustus-mítosz megteremtésében mind a Mausoleumnak, mind az Ara Pacisnak fontos szerepet szánt, melyet el is játszatott velük azon a színpadon (azaz téren), amelyet ő terveztetett az általa egymás mellé rendelt műemlékek köré. Mussolini – aki szokásos performanszai egyikén maga is csákánnyal a kezében vett részt a munkálatokban – mindenekelőtt visszabontatta a Mausoleumot mintegy elfoglaló Auditoriumot, tehát az 1908-ban megnyílott koncerttermet, s így nyílt összefüggést teremtett a történeti időben Augustus és a saját kora között. Ennek a kisajátításnak megfelelően az Ara Pacist is arrébb helyezte, s a Mausoleum mellett, a Tevere partján állíttatta össze. A fasiszta propaganda egyaránt kiemelkedő szerepet szánt a Mausoleumnak és az Ara Pacisnak, ezért egész egyszerűen egymás mellé helyezték őket, a két emlékművet kivették a szokásosnak mondható római urbanisztikai kontextusból, azaz a széjjelválaszthatatlanul egymásra préselődött antik, középkori, reneszánsz, illetve újkori elemek feltárt rétegei közül, s a Mausoleum, illetve a mellé helyezett Ara Pacis körül a Piazzale Augusto Imperatore modern épületekkel teli terét építették fel. A Mussolini által kialakított tér radikálisan eltért a Mausoleum előző kontextusától: tágasságát és a modern épületek nagyságát a környékétől eltérő lépték szerint tervezték. A Piazzale mint a politikai akarat urbanisztikai nyelve római mérték szerint ritka erőszakos megoldásnak tekinthető. Szemben Hitlerrel, akinek megalomániája – ha kellő idő áll a rendelkezésére – a német városszerkezetek felülírására is kiterjedt volna, Mussolini a fasiszta urbanisztika épületeit, így az EUR-t (Esposizione Universale di Roma), illetve a Foro Italicót egyaránt a városon kívül valósíthatta meg. Róma emléknyomainak összehasonlíthatatlan sűrűségében, az összetorlódott múltak szövetének megbonthatatlanságában élők számára a Piazzale Augusto Imperatore igen erőteljes agressziónak bizonyult.
Az itt összeállított Ara Pacis nyilvános bemutatására szolgáló épület megtervezésével, illetve a Piazzale új struktúrájának kialakításával Vittorio Ballio Morpurgót bízták meg, akinek 1938-ban átadott üvegpavilonja rímelt magára az oltárra. Mussolini és Augustus korának széjjelbonthatatlannak tűnő montázsát hirdette tehát az új tér, a klasszikus oszloprendek közötti high tech üvegfalak mögött jól látszott a béke oltára. A modern kor szemtanúi számára így Mussolini volt az, aki felszínre hozatta és a fasizmus architekturális keretébe foglaltatta Augustus emlékezetét. Morpurgo épületének tér felőli oldalán, a Via Ripetta utcaszintjén a császár bronz betűkből kirakott szövege, a Res gestae divi Augusti olvasható. A szöveg a pater patrie életének és tetteinek Kr. u. 14-ben írott summája. Stilisztikai és politikai remekmű, mint Alföldi Géza megjegyzi, „egy eddig ismeretlen nagyságú hatalom”4 hirdetése a köztéren, amely eredetileg a Mausoleum kapujában, két fémtáblán volt olvasható. A Res gestae tehát ugyancsak része volt a Campus Martius hatalmi reprezentációjának: a mauzóleum, a napóra, az oltár, a városi térben álló felirat a városi tér feletti szemantikai kontrollt jelentette, amelyet – a maga módján – Mussolini is követett. Az a tény, hogy Augustus szövege Morpurgo művének oldalára került, centrális szerepet játszott az antikvitás Mussolini-féle kisajátításában.5
A II. világháború évei alatt az üvegtáblákat óvatosságból eltávolították, s Morpurgo épületét csak hosszú évtizedekkel később, 1970-től lehetett ugyanabban az állapotban látni, mint 1938-ban. A kilencvenes évekkel aztán többféle, egymásra is ható változás következett el, amelyek együttes eredményeként az Ara Pacist magában foglaló épületet végül lebontották. Egyrészt valóban nem volt alkalmas arra, hogy az Augustus korabeli oltár állagmegóvásában a régészek segítségére legyen, mert a környezetszennyezés igen sokat ártott neki. Másrészt, ami ugyanilyen fontos volt, a közelmúltban, az emlékezetpolitikai paradigmák átalakulásának megfelelően, változott a percepciója is, és Francesco Rutilli, Róma korábbi polgármestere már a fasiszta birodalmi ízlés eltüntetendő szimbólumát látta benne.
*
Mindez Rómában sokkal kevésbé magától értetődő, mint Németországban, ahol a III. Birodalom építészeti hagyományának radikális kritikája mára az urbanisztikai gyakorlat részeként tartható számon, mint azt Berlin példája mellett Münchené vagy Nürnbergé is mutatja. A fasiszta Olaszország olyan épületei, mint az EUR szimbólumának tekinthető Palazzo della Civilta` del Lavoro 1937-1942 között épült négyzet alapú Colosseumának racionalista-klasszicizáló tömbje ma audiovizuális múzeum, s mitológiájához képest a kollektív emlékezetben, illetve az építészettörténetben játszott szerepe nélkülözi azt a kritikai távolságtartást, amellyel a III. Birodalom architekturális emlékeivel kapcsolatban találkozunk. Az Ara Pacis, a Mausoleum, illetve a Piazzale esetében azonban épp annak lehetünk a tanúi, hogy a műemlékvédelmi kényszerátalakításból miként lett politikai program. A fasiszta kontextus részleges eltüntetése önmagában azonban még nem garantálta a tér, s az Ara Pacist magában foglaló új múzeum sikerét. S valóban: a Richard Meier által tervezett új épület számos kritikai megfontolásra adhat alkalmat, amelyek jelentős része szoros összefüggésben áll azzal a múzeumépítészeti filozófiával és gyakorlattal, amelyet részben az amerikai sztárépítész is megjelenít.
Mert Meier nem egyszerűen egy építész, hanem a kortárs amerikai kultúra egyik világszerte ismert ikonikus figurája, egyike azoknak a sztároknak, akiknek munkái – hasonlóan Frank Gehryhez, Renzo Pianóhoz, Jean Nouvelhez, Norman Fosterhez, Tadao Andóhoz – a glóbusz számos metropolisában megtalálhatók. A klasszikus modern modorát kitartóan őrző Meier olyan múzeumokat tervezett, mint a frankfurti Museum für Angewandte Kunst, a Los Angeles feletti dombokon található Getty Center, illetve a MACBA, azaz a Museu d”art Contemporani de Barcelona. A mindig fehér épületeket létrehozó, német-zsidó származású világpolgár kiválasztása megfelelt annak a trendnek, ahogy a híres építészek által tervezett múzeumok tesznek még híresebbé lokális gyűjteményeket, illetve intézményeket. Az, hogy Meier mit fog tervezni, nagyrészt előre látható volt addigi konzekvens, számos nagyszerű épületet magában foglaló életműve alapján. Meier Le Corbusier nyomán kialakított radikális purizmusa – papíron – nem volt idegen a modern olasz városi tájtól, hiszen az EUR-t létrehozó olasz építészek maguk is a racionalizmus eszméjét és esztétikáját szolgálhatták tovább – alkalmasint Mussolini megrendeléseit teljesítve. S valóban: Meier Ara Pacis múzeuma megfelel az előzetes várakozásoknak. A Morpurgo üvegépületénél jóval nagyobb fehér üveg téglatest kialakításánál Meiernek egyrészt tekintettel kellett lennie a Res gestae meglévő feliratára, illetve a lehetséges maximális transzparenciára: amennyire lehet, a tér felőli nézetben az épület engedje látni magát az Ara Pacist. Mindezt Meier épülete kétségkívül könnyedén teljesíti, s kétségtelen, hogy az Ara Pacis múzeum félreismerhetetlenül hasonlít az összes többi múzeumához. Elegáns, hűvös, fegyelmezett épület ez: nyoma sincs rajta annak az egocentrikus léhaságnak, amely Frank Gehry múzeumépületeinek a sajátja. Meier nem egomán építész, aki előbbre valónak tartja a személyes kézjegyét, mint azt a kulturális kontextust, amelybe beléphetett, s Rómában, a Tevere partján hozzászólni a város történetéhez önmagában is épp elég nagy kaland. Csakhogy Meier nem tud mást, mint azt, ami joggal híressé tette: olyan homogén közeget teremt, amelynek zártsága és félreismerhetetlensége itt, Rómában, szinte kínosan hat. A high tech purizmusa a Tevere partja, illetve a Via Ripetta között eleget tesz a szó szerinti transzparencia követelményeinek, mégis mintha az egész épület bántó közönyről tenne tanúságot – épp azzal a történettel kapcsolatban, amelyet fentebb felidéztem. A feladat ugyanis nem pusztán az Ara Pacis méltó bemutatása lett volna, hanem az is, hogy reflektáljon arra a modern történetre, amely Mussolini évtizedeivel függ össze. A Piazzale Augusto Imperatore szimbolikus rendjére utalni vagy nem utalni – többek között ez volt a Meier épületének sorsát is eldöntő kérdés, amint a tér egészének most zajló átalakítása is ugyanennek a kihívásnak kell hogy megfeleljen.
Meier önmagában tökéletes épülete szinte megközelíthetetlen lett: nem egy, a tér egészének városi archeológiáját képviselő és segítő változássorozat része, hanem mintha épp a közelmúlt erőszakos lezárásához járulna hozzá. Morpurgo épülete nyom nélkül maradt, az új épületben egy maketten bemutatják ugyan a Campus Martius eredeti rendjét, de semmi nem utal Mussolini szerepére. Mindez azért is különös, mert Rómában járva a látogató számos olyan múzeumot is felkereshet, amelyben a mikrohistoriográfia szellemének megfelelően egy-egy épület, illetve gyűjtemény teljes rekonstrukciójának lehet tanúja. A Palazzo Altemps vagy a Crypta Balbi példája is a városi archeológia szellemét követő muzeológia normáinak felel meg, amelyben a múzeum nem egy-egy hosszabb periódusban, különböző helyekről elszármazott tárgyegyüttesnek az otthona, hanem az eredeti színhelyt állítja helyre, illetve tárja fel. Mindkét – elmúlt években átadott, s a Crypta Balbi esetében a még folyó feltárások miatt nyilván tovább alakuló – múzeum eltekint a múzeumi gyűjtemények virtuális enciklopedizmusának ismert eljárásától, amikor egy-egy történeti kort vagy épp stílust (a tárgyegyüttesek által teremtett „teljesség” összeállítása) reprezentál. A Crypta Balbi nem más, mint az ott talált történelem különböző rétegeiből származó különféle tárgyak, emlékek bemutatásának színtere, a szó szoros értelmében vett helytörténeti gyűjtemény tehát.6 A Palazzo Altempsben a látogató együtt szemlélheti a feltárt és renovált palota, a rekonstruált Ludovisi-gyűjtemény, illetve az antik tárgyak történetét. Egyszerre ismerkedhet meg az antik gyűjteménnyel s annak reneszánsz és barokk interpretációs közegével.7
A kérdés az, hogy milyen érvek szólnak a Piazzale Augusto Imperatore hasonló városi archeológiai elvekre épülő rekonstrukciója mellett vagy ellen. Nyilván szólhatnak érvek a Mussolini-féle átalakítások kollektív emlékezetben való kínzóan pontos rögzítése mellett is, de vajon mindez nem jelentené-e annak indokolatlan túlértékelését? Végre is épp elég, hogy – rövidebb-hosszabb ideig – egy modern diktátor odaállt Augustus elé. Nem bölcsebb, nem felel-e meg jobban az antifasizmus szellemének mintegy kifelejteni az epizodista Mussolinit a Mausoleum és az Ara Pacis nyilvános, városi emlékezettörténetéből, s meghagyni a kérdést az olyan szövegeknek, elemzéseknek, mint ez is. Biztos, hogy az urbanisztikai agresszió emléknyomait az egykori erőszak érintetlenül hagyásával lehet csak – intelemként – megőrizni? Róma szívében, Augustus oltárának emlékezete egyedülálló keretet teremtett a modern kori diktátor számára. Egyetlen rövid pillanatra, amelyet aztán a város túlélt. És hát nem épp szerénységre tanít-e ez a város minden más városnál félreérthetetlenebbül?
*
Május 9-én Hitler elhagyta Rómát, és soha többé nem térhetett már vissza ide. Látta ugyan az Ara Pacist, de ő is csupán egy volt mindazok közül, akiknek ez az élmény megadatott. A kérdés az, hogy amikor hosszú évtizedekkel később újabb nemzedékek keresik fel Augustus császár emlékezetét, miként idézhető figyelmükbe az a vékony réteg, amelyet Mussolini és kora jelentett. Melyik lépték az, amelyet egy város emlékezetének megőrzésekor használnunk kell? A válasz értelemszerűen magától a helytől függ. S Rómára csak a saját mércéje érvényes. Késő estére Meier Ara Pacis múzeuma fénybe borul: a kortárs modern építészet csúcsteljesítménye egyszerre teszi láthatóvá az oltárt és zárja ki a történeti Rómából. A magyar utasnak, aki este sétál végig a Longotevere mellett, követi a folyó kanyarulatait, hol megpillantja, hol elveszti szem elől Meier épületét, megadatik a kiváltság, hogy Ottlikot idézhesse. „De a Gianicolo felett csak a valószínűtlen augusztusi hold nézett vissza rád. Nézte közönyösen Rómát – az újat, meg a réginek a gyér, szétszórt kis csonk maradék köveit a kisarjadt fűben ott túl a Garibaldi-hídon, amit látott épülni annak idején -, nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és várakozás nélkül.”8
1 Alex Scobie: Hitler”s State Architecture. The Impact of Classical Antiquity. Published for College Art Association by Pennsylania State University Press University Park and London, 199. 9-36. o.
2 Az antik minták kérdésében nemzetiszocialista elit álláspontja cseppet sem volt egyértelmű. Rosenberg vagy Himmler számára mind Róma, mind Görögország a megvetett délen volt, abban a világban, aminek semmi köze nem volt az északi árja mitológiához. Speer, Troost, Ruff, Breker, a náci építészet és szobrászat elitje számára azonban az antikvitás volt a minta. Más kérdés, hogy a görögöket sokkal előbbrevalónak tartották, mint a rómaiakat. A római Német Archeológiai Intézet igazgatója, Gerhardt Rodenwalt, akinek szintén ki kellett vennie a részét az Augustus-ünneplésből, 1937-ben a Kunst um Augustus című tanulmányában is felhívta a figyelmet arra, hogy „nekünk” németeknek inkább Homérosz a költőnk, mint Vergilius, s az Akropolisz többet jelent, mint a Forum Romanum, Olümpia szobrai, mint a római történeti portrék. Vö. Suzanne L. Marchand: Down from Olympus. Archaeology and Philhellenism in Germany, 1750-1970. Princeton University Press, 1996. 348. o.
3 Ranuccio Bianchi Bandinelli: Hitler e Mussolini, 1938: il viaggio del Führer in Italia. Rome: E/o, 1995
4 Alföldi Géza: Római császárok és feliratos emlékeik, antik „médiumok” a hatalom szolgálatában, Ókor, 2004/2.
5 Vö. Ann Thomas Wilkins: Augustus, Mussolini, and the Parallel Imagery of Empire. In. Claudia Lazzaro-Roger J. Crum edited: Donatello among the Blackshirts. History and Modernity in Visual Culture if Fascist Italy. Cornell University Press, Itcaha and London, 2005, 53-67. o., ill. Orietta Rossini: Ara Pacis. Musei Comune Roma, 2006, Electa, Rome. Ill. International design competition for the rehabilitation of the Mausoleum of Augutus and Piazza Augusto Imperatore. Dipartimento VI. U.O. – Programma Roma Capitale eQualita Architettonica, 2003.
6 Daniele Manacorda: Archaeology and History od an Urban Landscape. in. Musei Nazionale Romano: Crypta Balbi. Electa, 2000. 9-45. o.
7 Francesco Scoppola-Stella Diana Vordemann: Palazzo Altemps. Museo Nazionale Romano, Electa, 1997.
8 Ottlik Géza: Augusztus Rómában (1947-ben) In.: Próza. Magvető, Budapest, 2005, 34-305. o.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 08. szám
