Dérczy Péter
Regény, levélben elbeszélve
Követési távolság
Déry Tibor levelezése – 1901-1926. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Balassi Kiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006. 322 oldal + mellékletek, 3000 Ft
Mindenekelőtt egy tényt szeretnék leszögezni: Dérynek igen nagy szerencséje, hogy valamikor, évtizedekkel korábban Botka Ferenc úgy döntött, hogy életének további szakaszait az ő munkássága (s ami ahhoz tartozik) filológiai-textológiai felkutatásával és publikálásával fogja tölteni, ugyanis úgy látom, ha nem tette volna ezt meg, alighanem más nem lépett volna a helyére. A Déry-életmű, ahogy mondani szokás, ma egyáltalán nincs benne az irodalomtörténeti kánonban, hivatkozás rá elvétve fordul elő, korábban közismert és nagy sikert arató műveinek újrakiadása sem működik megfelelően. Sőt tovább megyek, kérdés, mennyire ismert ma, harminc évvel halála után például a magyar szakos egyetemi hallgatók körében, s nincsenek illúzióim. Nem tragédia ez persze, sűrűn előfordul más életművekkel is, ahogy átrendeződnek az irodalomtörténeti határvonalak, s más típusú szövegképzésre, műalkotásokra terelődik a figyelem, hiszen ebben az is benne rejtőzik, hogy a figyelem középpontjából kikerült életmű majdan, más strukturáltságban visszakerülhet oda, vagy legalábbis a közelébe. Az a munka, amit Botka Ferenc végez, például ebbe az irányba mozgathatja meg Déry műveinek egy részét. Azért egy részét, mert a Felelet-típusú műveknek immár nyilvánvalóan erre nem lesz lehetőségük. Lehetne viszont azon alkotásainak, melyek születésének körülményeiről éppen e levelezéskönyvből értesülhetünk (s persze majd a következő két kötetből is); Déry avantgárd korszakára gondolok, melynek alkotásai (versek, drámák, kisregények, novellák) egyrészt nincsenek kellő esztétikai alapossággal feldolgozva, másrészt pont ezért továbbra se mentek át a szélesebb irodalmi nyilvánosságba, holott talán éppen ezen expresszionista, szürrealista írások strukturálhatnák át a Déry-életműről felállított paradigmát (lásd például Az óriáscsecsemő című drámájának sorsát). A levelezéskötetnek azonban ezen túl menően is számtalan izgalmas, érdekes és értékes rétege van.
Már maga a vállalkozás is felveti azt a problémát, ami a mai irodalomtörténet-írásban szinte közhelyszámba megy, hogy tudniillik lehet-e egyáltalán szerepe a filologizálásnak az irodalomtörténetben, lehet-e ilyen típusú könyveket összeállítani (s persze távolabbról: lehet-e életrajzot írni), milyen értékük van, ha van egyáltalán az életrajzi dokumentumoknak a műalkotás szövegének értelmezésében, s folytathatnám még a kérdések sorát. A másik oldalról a probléma: jogos-e valamit a nyilvánosság elé tárni, amit szerzője (tulajdonosa) nem annak szánt. Botka Ferenc mindkét alapkérdéssel szembenéz előszavában, sőt eggyel meg is toldja azt, nevezetesen, hogy a levél mint kommunikációs forma, sőt irodalmi forma gyakorlatilag mára kiveszett. Ha belegondolunk, hogy a magyar irodalomnak mit jelentett a levélforma akár fiktív, akár valóságos voltában, valamint, hogy az írói levelezések milyen fontos funkciót töltöttek be egy életmű és kora viszonyának feltárásában – akkor elég jól beláthatók a telefon, s most újabban az internet által okozott veszteségek. Későbbi korok irodalmi kutatói majd szomorkásan konstatálhatják, hogy nincs mit kutatni és feltárni: nincsenek levelek, feljegyzések és nincsenek kéziratok sem, amik jó esetben segíthetnék szerző és életműve jobb megértését. Mert szerintem egyébként segíthetik. Botka Ferenc tehát méltán írhatta előszavában, hogy „Déry leveleiben e műfaj egyik utolsó emlékét/fellobbanását látjuk”. Ha innét nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy jogos, sőt kötelességszerű e végső dokumentumok regisztrálása és a kutatók, illetve a szélesebb olvasóközönség rendelkezésére bocsátása. Problémásabb már arra válaszolni, hogy hogyan lehet ilyen típusú könyveket összeállítani.
Botka Ferenc is bizonyára érezte mindennek elméleti és gyakorlati nehézségeit, hiszen közvetve többször is reflektál rájuk, de a kötet egész struktúrájának kialakításában is láthatók az ilyen tárgyú megfontolásai. A kötet (s a majdani kötetek) felépítése eléggé különös, bár nyilvánvaló gyakorlati kényszerek is befolyásolták a végső szerkezet kialakítását. Déry levelezése hatalmas terjedelmű, mintegy nyolcezer tételből áll; ebből a teljességre törekedve is csak válogatást lehet közreadni, Botka meg is indokolja, mit hagyott el (irodalmi szempontból lényegtelenek). A mostani első kötet azonban nem szokványos összeállítású, mert nemcsak a Déry által írt, illetve hozzá intézett leveleket tartalmazza, hanem a levélírók feleségének, egyéb rokonoknak is a levélváltásait, tehát a levelek által befogott személyes és társadalmi spektrum jóval szélesebb, mint más ilyen jellegű gyűjteményekben. Hiába hatalmas az anyag, mindazonáltal rendszertelen: vannak évek, amikor sűrű a levelezés, vannak, amikor szinte nincs is levélváltás. A hiányokat (s persze az igények szerinti pótlásokat) Botka Ferenc kiegészítései töltik ki, a néhány soros terjedelemtől a kisesszéig. S ez az a pont, ahol megállapíthatjuk, hogy a könyv valóban eltér a hagyományoktól. Botka többször is megjegyzi ezen áthidaló szövegeiben, hogy „Nem irodalomtörténetet írunk” (85. o.), „Nem életrajzot írunk” (119. o.). De hát akkor tulajdonképpen mit is csinálunk? – tehetném fel a kérdést. Némi malíciával azt válaszolhatnám: „regényt írunk”, s bár talán ez első pillantásra kissé meglepő lehet, van azért rá indok. Mégpedig kétfelől is. Az egyik, hogy a levélgyűjtemény előttünk lévő első kötete (de tudható, a többinek is ez lesz a struktúrája) feltűnően követi egy nevelődési regény formai mintáját (ami persze abból is következik, hogy szoros kronológiát tart a sajtó alá rendező a levelek közreadásában). Hol részletesebben, hol csak kiegészítésekben fölvázolódik egy zsidó nagypolgári család és környezete, s ezen belül egy lázadó, lassan íróvá érlelődő ifjú alakja; amiben mintegy csak külön érdekesség, hogy a Déry (Deutsch, Rosenberg) családról és Tiborról van szó konkrétan. Alátámasztja, vagy legalább erősíti e teóriát, hogy Botka egyik átkötő szövegében Rosenberg Hermann nagybácsival kapcsolatban határozottan utal a Buddenbrook családra, s benne Hanno figurájára (310. o.), s így nem nehéz a párhuzamokat megvonni a két szöveg és a két fiktív, illetve valóságos személy között. S még valami: tudományos munkában (mert végső soron lényegében arról van szó, hiszen a levelek közlése amúgy majdnem kritikai kiadásnak számít, annak minden specifikumával) egészen ritka az a modalitás, mely a sajtó alá rendezőt tárgyához fűzi. Nem kevés alappal azt mondhatom, hogy a levelek közlője egyáltalán nem a szokásos (ál)objektivitással közelít hozzá, sokkal inkább burkoltan, bevallottan személyes elköteleződéssel, mint egy olyan elbeszélő, mely maga is érdekelt az elbeszéltekben (mintha tanú lenne). Innét érthetjük meg aztán, hogy miért is bukkan fel Botka szövegeiben számtalanszor a szerző Tiborként, ami teljességgel kirí a tudományos jellegű munkák szóhasználatából. Egyszer pedig végképp „lehull a lepel”; amikor arról a levélről van szó, amelyben az édesapa, Déry Károly kissé indignáltan teszi szóvá, hogy fia a svájci intézetben talán túl sokat költ, különös tekintettel a ceruzaköltségekre, Botka ehhez fűzött lábjegyzetében bevallja: „Mint kollégista e jegyzetek írója is sokféle indokkal próbálta annak idején megemeltetni a mindig kevés zsebpénzt; ő a folytonos cipőpasztaigényén bukott le.” (62. o.) Ez a személyes hangvétel, modalitás azt eredményezi, hogy a Déry-levelezés (a kiegészítésekkel) valóban olyan, mintha egy igazi regényt olvasnánk; érdekfeszítő, mozgalmas (hiszen hőse a „minták szerint” sok helyütt megfordul), változatos (hiszen hőse hol magasra emelkedik, hol infernálisan alászáll) és helyenként kifejezetten szórakoztató humorú. Megtalálhatjuk benne egy nagy családregény szinte összes „kellékét” s főleg figuráját. Rám a legnagyobb benyomást Rosenberg Hermann nagybácsi tette, az ő alakja minden téren a kötet anyaga (s bizonyos mértékig Déry) fölé emelkedik: benne láthatjuk az utolsó igazi magyar (zsidó) nagypolgárt, aki Déry minden, erkölcsileg enyhén szólva kifogásolható tette ellenére is a végszükségben mindig segít neki. Lenyűgöző (irodalmi) hős.
Ez tehát Botka Ferenc válasza arra, hogyan és miként lehet életrajzot vagy levelezést közreadni: mivel a személyesség, a választás és így az önkéntelen alakítás kikerülhetetlen, érdemes éppen ezért szándékoltan ebbe az irányba tájékozódni. A gyűjtemény egyetlen szépséghibája, hogy – nyilván financiális okokból – a „Liebe Mamuskám”-hoz és feleségeihez írott levelek szövege nem szerepel benne, mivel e levelek korábban két önálló kötetben már megjelentek; kár, a „regény” így lett volna tökéletes. Mindemellett persze határozottan ki kell jelentenem, hogy a könyv példás tudományos munka is; két bájos nyomdahibát találtam mindössze (ami nagyon nagy szó egy ilyen hatalmas, igen összetett anyagban): a 140. oldalon Magyarország régi és Trianon utáni területe „282 négyzetkilométerről 93 négyzetkilométerre (…) csökkent”, Szép Ernő pedig nyilván nem 1921-1921-ben emigránskodott Bécsben, hanem 1920-1921-ben (159. o).
A levelezéskönyv kutatók számára kincsesbánya, Déry bécsi, berlini, párizsi éveinek számbavételekor kihagyhatatlan, de ugyanígy nélkülözhetetlen a gyermek- és ifjúkor életrajzi elbeszélésénél. Egyszerűen kiváló és letehetetlen.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 08. szám
