Bencze Mátyás
Ha per, hadd legyen pör
– ha kritika, hadd legyen mögalapozott
Ahogyan mondani szokás, vegyes érzelmekkel olvastam dr. Kende Péter írását a bírósági statisztika „kreatív” használatáról (Hazudnak-e a jogszolgáltatásban a számok?, ÉS, 2007/6.). Az írás azon céljával teljes mértékben egyetértek, hogy ezeknek a publikált és gyakran hivatkozott számadatoknak a hátterét részletes elemzésnek kell alávetni, mert így kiderülhet, hogy mire is vonatkoznak valójában. Egy nyilvánosan működő, minden állampolgárra nézve kötelező döntéseket hozó és nem utolsósorban az adófizetők pénzéből fenntartott intézményrendszer esetében ugyanis mindig nyilvános magyarázatra szorul, hogy miért van különbség bizonyos problémák megítélésében a nagyközönség és az intézmény vezetőinek álláspontja között. A bíróságok felelős vezetői pedig ez idáig adósak maradtak annak magyarázatával, hogy a hivatalos helyről érkező információk ellenére miért nem érzik az ügyfelek az eljárási időtartam csökkenését. Kérdés azonban, hogy a cikk alkalmas volt-e a cél elérésére. Attól tartok, hogy nem. És nem a sajátos retorikája (pl. a „per” és a „pör” szavak eltérő konnotációiban rejlő feszültség kihasználása) vagy provokatív hangneme („kópéság”, „fifikás” stb.) miatt, hanem azért, mert több állítása túlságosan leegyszerűsítő, bizonyos tényeket félrevezető módon prezentál (éppen ez, amivel a bíróságot vádolja), és a végkövetkeztetése sem kellően átgondolt. Talán nem is kell itt részleteznem azt, hogy a kellő szakmai körültekintés nélkül megfogalmazott bírálat heves ellenérzést válthat ki a bíróság képviselőiből, amely hosszú időre elzárhatja a racionális vita útját. A következőkben először sorra veszem az írás azon pontjait, melyek kiigazításra szorulnak, majd megpróbálom megmutatni, hogy mi az az igazságtartalom a cikkben, amely egy értelmes párbeszéd alapját képezheti. Mindezek után kitérek majd a bírósági eljárások azon problémáira, amelyeket a magam részéről az időszerűségnél fontosabbnak tartok, de a nyilvánosság számára – az eljárások időtartamával szemben – nem feltétlenül észlelhetőek.
Érdekes, hogy a bíróságok ügyhátraléka tekintetében a helyzet bizonyos szempontból még rosszabb, mint azt a cikk írója ábrázolja. Amíg 2002-től 2005-ig a szabálysértési ügyek nélkül számított érkező peres ügyek mennyisége (kerekítve) 376 ezerről folyamatosan 343 ezerre csökkent, addig a folyamatban maradt ügyek – szintén a szabálysértési ügyek nélkül vett – száma ugyanebben az időszakban 168 ezerről 175 ezerre emelkedett.1 Tehát nem csupán 2004-ről 2005-re „virradóan” emelkedett a folyamatban maradt ügyek száma, hanem ez a tendencia már 2002 óta tart, mégpedig úgy, hogy az érkező ügyek száma közben csökken. (Azért járunk el helyesen, ha a szabálysértési ügyeket nem számítjuk hozzá az érkezésekhez, mert azokat csupán 2004-től tartalmazzák a honlapra feltett táblázatok, holott az azt megelőző években is nagyjából ugyanolyan számban kerültek szabálysértési eljárások is a bíróságra. Így tehát „tisztított” adatokkal dolgozhatunk.) Ez a tendencia számomra is meglepő, racionális magyarázatot csak annyit találok, hogy ebben a periódusban kezdte meg működését a négy vidéki ítélőtábla, ami azzal járt, hogy a tapasztalt, rutinos bírák helyett, akik feljebb léptek a bírósági hierarchiában, egyszerre sok kezdő, néha bírósági gyakorlattal nem is rendelkező új bírót kellett kinevezni az ügyek túlnyomó többségét intéző helyi bíróságokra, akik nyilván nehezebben birkóznak meg a feladataikkal. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy négy éven keresztül tartó folyamatot önmagában ez a változás nem indukálhatott (már csak azért sem, mert az érkezések száma is csökkent), ezért érdeklődéssel várom az illetékesek magyarázatát.
A cikk egy másik állítása, hogy Magyarországon igen magas a bírák aránya a lakosság számához viszonyítva, azonban az ezer főre eső perlések száma nem túlságosan sok. Három országot hoz fel példaként, ahol a miénket meghaladó a pergyakoriság (Izrael, USA, Anglia). Ezen országokban lakosságarányosan tényleg több per indul, mint hazánkban. Azonban azt nem tette hozzá a szerző, hogy ez a három ország a három dobogós helyezett ebben a kategóriában, és pl. Németországban, ahol a „bírósűrűség” alig marad el hazánkétól, alig több mint feleannyi ügy indul.2 Azt is problematikusnak tarom, hogy a szerző nem közli: a számok csak a magánjogi perlésekre vonatkoznak, ugyanakkor ezekre az adatokra alapozva tesz pikírt megjegyzést az összes bíró általános leterheltségére (beleértve a csak büntetőügyeket tárgyaló bírákat is).
Ugyanennél a témakörnél maradva, az is könnyen belátható, hogy a bírák leterheltségének mértékét – objektív tényezőként – nem csupán az ügyek és a bírák aránya determinálja. Ebben a körben kell figyelemmel lenni arra, hogy milyenek a munkavégzés technikai feltételei, mennyi adminisztratív teendője van a bírónak az érdemi ítélkezési munka mellett, milyen a kisegítő személyzet létszáma, képzettsége, és nem utolsósorban az, hogy az eljárásjog szabályai mennyi feladatot rónak a bíróra az ügy eldöntése kapcsán (pl. amikor más országokban esküdtszék dönt, akkor a szakbírónak nyilvánvalóan nem kell megindokolni az esküdtek által hozott határozatot).3 Aki került már közelebbi kapcsolatba magyar bírósággal, az tapasztalhatta, hogy az e téren mutatkozó hiányosságok, amelyekről a bírák nem tehetnek, okai lehetnek az eljárások elhúzódásának (emlékszem, nem is olyan régen még előfordult, hogy alkalmanként bírónak kellett megcímeznie azt a borítékot, amelyben az ítéletet kiküldték a fél részére). Arról sem szabad elfelejtkeznünk továbbá, hogy sokszor éppen a felek vagy az eljárás más szereplőinek mulasztásai, késlekedései növelik egy ügy befejezési idejét. A munkateherről rajzolt kép teljességéhez ezek a mozzanatok is hozzátartoznak.
Szintén sommás, egyúttal igazságtalan az a megállapítás, amelyik egy kalap alá véve az összes peren kívüli eljárást, azokat „gyorsan elboronálhatónak” minősíti. Akinek már kellett elbírálnia „sztárügyvédek” beadványaival és szakértői véleményekkel „meghintett” közlekedési szabálysértési ügyet, az jól tudja, hogy egy eset nem azért lesz nehéz megítélésű, mert súlyos az eljárás tárgyává tett cselekmény. Azt pedig végképp nem értem, hogy miért kellene a bírói terhelés korrekt számításához levonni a teljes ügymennyiségből azon ügyek számát, amelyekben egyfokú az ítélkezés. Ez a kijelentés számomra olyan hihetetlen, hogy hajlamos vagyok valamilyen véletlen elírást sejteni a háttérben. Azt nem tudom elképzelni, hogy a szerző azt gondolja, az ilyen ügyekben nem kell olyan sokat dolgozniuk a bíráknak.
Jogászi szemmel olvasva a szöveget még több tévedésre figyelhetünk fel (pl. két ügy egyesítése nem két, csak egy befejezést jelent, továbbá a keresetlevélnek, idézés kibocsátása nélküli elutasítására nem kerülhet sor elévülés miatt, mint ahogyan egy ítélet hatályon kívül helyezése sem azért történik minden esetben, mert az ítélet „silány”, a fellebbezések aránya pedig nem minősíti feltétlenül a bírák munkáját stb.), de ezek részletes bemutatásával nem untatom az olvasót.
Amit alaposabb elemzésre érdemesebbnek tartok, az a végkövetkeztetés. A cikk folyamatosan sugallja, majd az utolsó két bekezdésben ki is mondja, hogy a bíróságokon olyan kérdőíveket szerkesztenek, amelyek segítségével szebb képet festenek a valóságosnál. Ezt főként azzal az érvvel támasztja alá, hogy a bírósági statisztika szempontjából olyan ügyek is befejezettnek minősülnek, amelyek egy laikus számára nem tűnnek annak (pl. az ügy áttétele, a keresetlevél hiányossága miatti elutasítás, az újrainduló eljárások korábbi befejezése stb.). Ez a megállapítás igaz, de még nem bizonyítja azt, hogy a statisztikai kérdőív szerkesztését a bíróságok munkájának jobb színben történő feltüntetése határozta volna meg. Azt a szerző is tudhatta, hogy valamilyen módon számot kell adni azokról az ügyekről is egy-egy bíróság statisztikájában, amelyek nem érdemi tárgyalás alapján hozott ítélettel fejeződnek be, és a kimutatások elkészítésekor azt sem várhatják meg, míg eldől, hogy egy ügyben kíván-e valaki rendkívüli jogorvoslattal élni (a büntetőeljárásban például a vádlott javára korlátlan ideig terjeszthető elő perújítási indítvány). Azzal az állítással viszont már egyet lehet érteni, hogy a megbontás, tisztítás nélküli statisztika adatainak felhasználása félrevezető lehet. Az az általam ismert alperes valószínűleg nehezen hinné el, hogy a polgári peres eljárások közel kilencven százaléka egy év alatt befejeződik, aki a per tízéves „születésnapjára” tortát akart bevinni a tárgyalásra. Tudomásom szerint a jelenlegi informatikai háttérrel semmilyen technikai akadálya nem lenne annak, hogy a bírósági honlapra olyan statisztikák kerüljenek fel, amelyek elkülönítve mutatnák azon ügyek elintézési idejét, amelyekben nem kellett érdemi tárgyalást tartani, és azokét, ahol erre szükség volt. Szintén el lehetne választani egymástól azoknak az ügyeknek a pertartamát, amelyekben ítélet született, és ahol egyéb módon lett befejezve az ügy. Az ilyen statisztikák kétségtelenül reálisabb képet adnának a bíróságok gyorsaságáról.
A magam részéről hiányolom a honlapról a korábbi évek időszerűségére vonatkozó adatokat is, amelyekből bárki megtudhatná, hogy az utóbbi tíz év jogalkotási és szervezeti változtatásai milyen mértékű javulást eredményeztek ezen a téren (az internetes oldalon 2004-esek a befejezési időtartamokat tartalmazó legkorábbi táblázatok). Az sem derül ki a bíróság által az interneten közzétett információkból, hogy éves szinten melyik megyében hány érkező ügy jut egy bíróra. Én csupán a büntetőügyek esetében bogarásztam át a bírák részére megküldött tájékoztatót, és abból az derült ki, hogy van olyan megye, ahol 284, és van, ahol csupán 157 ez a szám.4 Jó volna tudni, hogy mi az oka ennek az egyenetlenségnek, és csökkenthető-e adminisztratív eszközökkel a differencia.
A fentiekkel összefüggésben azt is gondolom, hogy a bírósági vezetők számára nem okozna feltétlenül legitimitásvesztést, ha kiderülne, hogy nem állunk olyan jól az időszerűség terén. Bár a bírói munka értékelésében valóban az időtartam szinte az egyetlen mérhető jellemző, de ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy a bírósági munka megítélésének ez volna az egyetlen mércéje. Álláspontom szerint nem túl nagy erőfeszítésekkel meg lehetne értetni mindenkivel, hogy a perek elhúzódása nem feltétlenül a bíró(ságok) hibája, másfelől az eljárás gyorsaságánál fontosabb, hogy kellően megalapozott, jogi szempontból jól alátámasztott ítéletek szülessenek. Ezzel szemben ma a magyar bíróságokon számszerűsített elvárásokat fogalmaznak meg a bírákkal szemben a havi minimális ügybefejezést illetően – többnyire attól függetlenül, hogy megvizsgálnák, milyen nehézségű ügyeket és milyen színvonalon tárgyal az illető bíró. Ennek az elvárásnak pedig tanácsos megfelelni, mert a statisztikai teljesítmény a bíró értékelésének egyik fontos eleme. A mennyiségi, „pörgessük az ügyeket” szemlélet eluralkodása viszont a minőségi ítélkezést veszélyezteti.
Mit érthetünk minőségi ítélkezésen? Egyrészt azt, hogy a jogalkalmazás során a bíróságok komolyan veszik mind a jogszabály szövegét, mind pedig azokat a bárki által rekonstruálható elveket, igazolásokat, amelyeknek az adott jogi rendelkezés a létezését köszönheti. Hogy ez megtörténik-e vagy sem, az az ítélet indoklásából kideríthető. Vizsgáljunk meg egy olyan esetet, amelyben a Legfelsőbb Bíróság (LB) hozott döntést. A bíróságnak azt kellett eldöntenie, hogy amennyiben egy orgazda rövid időn belül más-más személytől (tolvajtól) vesz meg értéktárgyakat, akik különböző személyektől loptak, akkor cselekménye folytatólagos egységnek minősül-e, vagy annyi rendbeli bűncselekménynek, ahány tolvajtól megszerezte a lopott holmikat (az előbbi esetben – az elkövetési értékek összeadódása miatt – szigorúbb büntetést kell kiszabni). A folytatólagosság, a törvény definíciója szerint (Btk. 12. § [2] bekezdés), több más feltétel mellett akkor valósul meg, ha azonos sértett sérelmére követnek el több bűncselekményt. Sértettek csak természetes személyek, vagy bizonyos szervezetek lehetnek. Nyilvánvaló, hogy ebben az ügyben több személy szerepelt sértettként, ők egyszerre áldozatai a lopásnak és az orgazdaságnak. E törvényi rendelkezéshez képest a bíróság megállapította: „az orgazdaság jogi tárgya általánosságban a tulajdoni viszonyok egésze, a cselekmény tulajdonképpeni [sic!] sértettjének ez a jogvédte érdek tekinthető.” (BH 1993. 206. sz. jogeset) Ennek megfelelően a cselekményt folytatólagosnak minősítette. Az ítélet érvelési technikája kiválóan alkalmas arra, hogy a laikusok előtt elrejtse az érvelés hibáját. Ők valószínűleg nem tudják, hogy a bűncselekmény „jogi tárgya” és „sértettje” két egymástól teljesen elkülönülő jelentéstartalommal bíró jogi fogalom, azok egymással nem azonosíthatóak. Ha ezt a burkot lefejtjük az indokolásról, akkor az a meglepő állítás derül ki az ítéletből, hogy Magyarországon ma egy elvont fogalom („jogvédte érdek”) sérelmére is lehet vagyon elleni bűncselekményt elkövetni. Ez a közreadott, és azóta a bíróságok számára jogegységi döntéssel kötelezővé is tett álláspont – divatos fordulattal élve – azért aggályos, mert a modern büntetőjog egyik alapelve, hogy a jogszabályok értelmezése során, ameddig csak lehet, hűnek kell maradni a szöveg bevett jelentéséhez, és különösen a vádlott terhére nem lehet az egyes kifejezéseket kiterjesztően értelmezni. Egy jogállamban ez az elv még akkor is köti a bírókat, ha az adott esetben igazságosabb (mert szigorúbb?) büntetést tudnának hozni a saját megfontolásaik alapján.
A minőségi ítélkezés egy másik feltétele, hogy a fontosabb értelmezési kérdésekben egységes álláspontot képviseljenek az ország területén működő bíróságok, és így egységes legyen a jogalkalmazás. Ezen a téren kiemelkedő a LB szerepe és felelőssége, mivel közzétett döntéseivel iránymutatást kell adnia az alsóbb szintű bíróságok részére. Ehhez képest nézzünk meg két publikált eseti döntését, melyek ugyanarra, a gyakorlatban számos alkalommal felmerülő problémára vonatkoznak. Felhasználható-e polgári perben bizonyítékként az engedély nélkül készített hangfelvétel? Az egyik döntés szerint: „A bíróságnak az igazság kiderítését célzó kötelezettsége (Pp. 3. §-ának [1] bekezdés) nem jelenti azt, hogy korlátozás nélkül, más jogszabályok rendelkezéseit figyelmen kívül hagyva, bármilyen bizonyítást elrendelhetne, illetőleg bármilyen bizonyítási eszközt felhasználhatna. A szabad bizonyítás elvét (Pp. 6. § [1] bekezdése) sem lehet akként értelmezni, hogy a felek minden korlátozás nélkül, bármilyen eredetű és tartalmú eszközt felhasználhatnak az igényük érvényesítése érdekében. A felperes titokban, az alperes képviselőjének hozzájárulása nélkül rögzítette az állítása szerint a képviselővel folytatott beszélgetést. A felvétel, még ha az tartalma szerint valóban bizonyítaná is a felperes állítását, a megszerzésének módja, illetőleg a képviselő kifejezett tilalma miatt, bizonyítékként nem értékelhető a perben.” (BH 1997. 53. sz. jogeset)
Két évvel később pedig már így foglalt állást ugyanaz a bíróság: „[A] felperes által csatolt hangfelvétel tartalma a perben bizonyítékként felhasználható. A Pp. 3. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel, a Pp. 6. §-ának (1) bekezdése szerint, az eljáró bíróságok a polgári perben alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyító eszközök alkalmazásához nem voltak kötve, és az igazság kiderítése érdekében szabadon felhasználhattak minden egyéb olyan bizonyítékot, amely a tényállás kiderítésére alkalmas. Helyesen utalt arra a jogerős ítélet, hogy más nyilatkozatát tartalmazó hangfelvétel akkor is felhasználható a polgári perben bizonyítékként, ha esetleg a személyhez fűződő jogok megsértésével keletkezett, vagy jutott nyilvánosságra.” (BH 2001. 110. sz. jogeset)
A két indokolás láthatóan szöges ellentétben áll egymással. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az egyik a kettő közül feltétlenül hibás, mindkettő jó érvekkel védelmezhető álláspont. A gond inkább az, hogy az LB magára hagyta az alsóbb szintű bíróságokat, mivel a két, tartalmilag ellentétes határozat egyformán autentikus álláspontjának tekinthető. Az LB feladata lett volna, hogy jogegységi eljárás keretében véglegesen döntsön a kérdésben, ám ezt nem tette meg. Erre pedig azért is égető szükség lenne, mert – amint azt Kende Péter cikkéből és Gadó Gábor válaszából (Tisztelt Főszerkesztő Úr!, ÉS, 2007/7.) megtudhattuk – az igazság kiderítése ma már nem célja a polgári eljárásnak, így a döntésekben az erre való hivatkozás jelenleg contra legem argumentumnak számít. A jogalkalmazás egységesítésének hiánya egyébként a büntetőjogban is észlelhető (pl. a büntetéskiszabási gyakorlat terén, melyről nem olyan sokára konkrét elemzések birtokában leszünk). Úgy vélem, hogy ezek a problémák legalább olyan fontosak, mint az eljárások időtartama, bár kétségtelen, hogy laikusok számára kevésbé nyilvánvalóak. Ennek ellenére a bíróságok döntései természetesen őket érintik, így nem lehet ezeket a jelenségeket szakmai belügyként kezelni. Meggyőződésem, hogy a felelős bírósági vezetők nem zárkóznának el a nyilvános vitától, ha szakmailag kellően megalapozott, és higgadtan megfogalmazott kritikával szembesülnének.
Bencze Mátyás
1 http://www.birosag.hu/engine.aspx?page=Birosag_Statisztikak
2 Pokol Béla: Jogszociológiai vizsgálódások. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003. 44. o.
3 Uo. 47. o.
4 Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Elnökének tájékoztatója. HVG-ORAC, Budapest, 2004. 51. és 76. o.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 08. szám
