BÁRON GYÖRGY
Az üres vászon
Film
Nem kedvelem a díszbemutatókat, mert azok mindenhol a világon a parádéról szólnak és nem a filmről. A Lora esetében mégis erőt kellett vennem magamon, és egy enyhe téli estén belépni a Corvin reflektorfényekben úszó, fotósok körbeállta főkapuján, mert a film forgalmazója, miközben az egyik kezével eltanácsolt a film információs vetítéséről (barátságos délelőtti időpont gyerekkorom kedvenc mozgójában, semmi fakszni), a másikkal kedvesen meginvitált a díszbemutatóra, jóindulatúan figyelmeztetve, hogy fél kilencre van ugyan hirdetve, de nyolcig érjek oda, mert hosszú sor áll majd a meghívók pultjánál. Hosszú állt, valóban, ám a végén (elején) üres kézzel távoztunk: a pultos hölgy kurta szóval leküldött az egyik alagsori kisvetítőbe, ahol ott kucorgott már a magyar sajtó hasonlóan bepalizott színe-virága; magam lerogytam a legnagyobb napilap kultúrosa mellé, s innentől kezdve kerek egy órán át néztük az üres vásznat, épületes látvány volt, igazából arról kéne írnom, avantgárd műalkotás, tág teret enged a képzeletnek. Nem említeném most mindezt, ha a szóban forgó film, amelynek kezdését nagy nehezen kivártuk, nem volna éppen olyan, mint a puccos premier, amelyen elénk tálaltatott.
Csupa külsőség, talmi csillogás, harsányság, procc rossz ízlés, mögötte meg: az ásító üresség, a fehér vászon. A Lora jellegzetes darabja annak a nálunk is terjedőben lévő filmtípusnak, amelyben nem a felhajtás van a műért, hanem az alkotás önnön promóciójáért. A gyönge és a jó filmek reklámja között nincs különbség, sőt: a legtöbbször az előbbieké a sikerültebb. Mert az máshoz sem szállít nyersanyagot, csak a kirakathoz: tessék belépni a boltba, kit érdekel, ha teli a polc bóvlival. Aki a Lorára kíváncsi, bízvást megspórolhatja magának a két lassú órát: elég, ha rátekint a plakátra, megnéz egy-két rövid reklámspotot, s mindent tud a műről, amely alig több mint önmaga reklámkampányának bő lére eresztett változata.
A Lora egy lány története, aki szerelme halálos balesetétől olyan erős sokkot kap, hogy elveszíti a látását. Szerelmének, Dávidnak azért kell meghalnia, mert rajtakapta a lányt az öccsével. A lány azért feküdt le Dávid fivérével, mert Dávid meg a lány barátnőjével keveredett gyermekáldásos viszonyba. Aztán, néhány év elteltével, az addig sóvárgó kisöcs egy koncerten megpillantja a vak lányt, utóbbi ugyanakkor ráismer a zenész fiú érzelmes muzsikájára: lassanként újraszövődik köztük a szerelem. Hogy Lora ettől visszanyeri-e látását, nem derül ki pontosan, pszichiátere a történet végén csinál néhány hókuszpókuszt, majd a film záróképén nagytotálban állnak ketten a mezőn, zene zeng, erős hatások, így hagyjuk el őket. Ha mindehhez még hozzáteszem, hogy a lélekgyógyászt Reviczky Gábor domborítja, az Üvegtigrisből ismert eszközökkel, talán el tudják képzelni, mi folyhat a vásznon.
A főszereplő Lucia Brawleynek az eddigi kritikák főleg a melléről írtak, ami elég kínos, lévén, hogy nem pornószínésznő, ám erről aligha ő tehet, hanem az eljátszhatatlan szerep. Brawley egy pillanatig sem képes elhitetni velünk a Dávid iránt érzett pusztító szerelmet (miként Fekete Ernő még kevésbé a Lora iránti lobogást). Nem csak a vakságot nem képes meggyőzően eljátszani, a szerelmi vakságot sem: kizárólag ő nem látja azt, amit minden néző, nevezetesen, hogy Dávid a legjobb barátnőjével csalja – pedig akkor még nem veszítette el a szeme világát. Igaz, ha korábban venné észre, amit a nézőtéren ülők már rég tudnak, nem lenne drámai meglepetés, döbbenet, katarzis, bosszú, baleset, halál, vakság, öngyötrő lelkifurdalás.
Dávid a két lányt az általa vezetett-tulajdonolt trendi csehóban szedi fel, oly módon, hogy az éppen fogyasztott helyett egy elegánsabb bormárkát ajánl nekik, sommelier-ként asztaluknál fölbontja, értőn borkóstolgatja – e pillanat olyan kimódolt, hogy innentől nehéz bármit is elhinnünk a szereplőknek. Így később már azon sem ütközünk meg, hogy a Lukáts Andor játszotta zsidó apa kedvenc fia hamvait a szobája polcán őrzi, kisebb háziszentély közepén, s ha a hamvvedret leverik, a kiömlött anyagot kávéval pótolják. Csoda-e, ha a mellőzött öcs az alkoholba menekül, s kisebbségi komplexusán úgy sikerül úrrá lennie, hogy meghódítja meghalt bátyja vakká lett exszerelmét? (Ezt követően, hogy értsük, miről van szó, a báty hamvait látványosan szétszórják.) Nagy Péter ígéretes színésznek tűnik, meg kéne nézni egy olyan filmben, ahol élő embert játszik. Jó még néhány epizódszereplő, Lázár Kati, mint mindig, továbbá a rockzenekar laza csávói, élükön a fiús Láng Annamáriával, s kitűnik a mezőnyből Bartsch Kata, aki Brawleynél nemcsak hitelesebb figurát hoz, hanem, vele ellentétben, a vakságot is képes eljátszani. Amúgy gördülékenyen működik a dramaturgiai kirakósjáték, az ugrálás múlt és jelen között – csak épp semmi tétje, az egyes jelenetek fellengzősek, jelentés nélküliek, a fordulatok pedig, amelyek a végére kerek történetté állnak össze, előre megjósolhatók. Szecsanov Martin úgy fényképez, mintha reklámklipet forgatna, ami rendben is van: a film képi világa tökéletesen illik a film világképéhez.
„Filmemnek nincs se füle, se farka, csak lelke van” – jelentette ki az idős Jean Cocteau. Nos, a Lorának van némi füle, farka is tán, csak lelke nincs, holott, mint a giccsek általában, másról sem kíván szólni, mint a lobogó, szenvedélyes, izzó LÉLEKRŐL, csupa nagybetűvel.
(Lora. Magyar film. Rendező-producer: Herendi Gábor)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 08. szám
