Hirtelen nem tudja az ember, mire is gondoljon? Tekintse politikai bohóctréfának a KDNP-elnök parlamenti mutatványát, amellyel úgy rémíti az ország közvéleményét, hogy néhány évtized csupán, és milliónyi ázsiai betelepítésével akarná a mai szocialista-liberális kormány megoldani a népesség aggasztó csökkenését? Semjén Zsolt tehetséges mutatványos, csak mindig azzal lep meg, hogy szüntelenül zakatoló agya a legképtelenebb rémmesékkel traktál bennünket.
Különösebb találékonyságról ezúttal nincs szó. Ki emlékszik már a pontos dátumra (olyan nagyon régen nem volt), egyes szélsőjobboldali orgánumok azt a szándékot tulajdonították Baráth Etele államtitkárnak, hogy egymilliónál is több izraelit, (értsd zsidót) szándékozik Magyarországra hozni, velük töltené meg az újonnan épült házak lakásait. A hónapok elrepültek, a rege tovaszállt, frissel kell fölszítani a renyhe fantáziát. Az a lényeg, hogy a politikai ellenfelet bármivel is, de lehessen bemocskolni, ha néhány hétig is borzolni a vakbuzgó követők idegeit. Nem baj, ha képtelenség is, a fontos, hogy a sztori szálljon szájról szájra.
Megvallom, végignézve és hallgatva az utóbbi napok hazai politikai produkcióit, sajgó szívvel, és nem röstellem beismerni, mértéktelen irigységgel bámultam a hét elején a TF1 francia kereskedelmi tévé elnökválasztási sorozatának legújabb részét. A műsorban a képernyő sztárjának tekintett PPDA vezetett vitát, és Ségolene Royal szocialista államfőjelölt volt az „áldozat”. A szerény eleganciával berendezett stúdióban száz választópolgár nézett farkasszemet Nicolas Sarkozy belügyminiszter ellenfelével, és géppuskaropogás ütemében tette föl két óránál is hosszabb ideig kíméletlen kérdéseit. Minden faggató képe mellett megjelent a neve, életkora, foglalkozása, családi állapota, gyermekes-e vagy gyermektelen, házasságban neveli-e utódait, elvált, özvegy-e, pártalanul gondoskodik-e jövőjükről. Első látásra a mi nézőink akár elképedhetnének is, és ismerve rendszeres hazai aggályoskodásainkat, elmorfondírozhatnak még azon is, mit szól mindenhez az ottani adatvédelmi biztos.
Kiderül azonban csakhamar, hogy szorongásra semmi ok. A személyi adatok arra szolgálnak, hogy reprezentálják a nézőnek, ezt a száz ülőhelyet a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek képviselői foglalták el. Vállalkozók, tőkések, iparosok, gazdák, kereskedők, fehérek, feketék, tarkák, városlakók, falusiak, értelmiségiek. Vagyis nagyjából a választópolgárok minden elképzelhető faja és neme. Csak egyvalami nem derült ki a kérdészuhatagból: a faggató pártállása, szimpátiája, milyen érzelmekkel viseltetett a szocialista elnökjelölt iránt.
Ennek ellenére záporoztak a kérdések. Az volt szinte a benyomás, hogy mind a száz jelenlévőnek, mielőtt az urnákhoz járulna, föltétlenül tudnia kell, az egyik oldal elnöki kiszemeltje miként vélekedik az őt érdeklő problémákról. Kiskereskedő azt tudakolta meg, Madame Royal mit szándékozik tenni azért, hogy enyhítse az ott is agresszív multihálózatok gyakran tisztességtelen versenyét. Az arab fiatalembert természetesen az érdekelte, ha az egyébként csöppet sem enyhült külvárosi feszültségek ismételten zavargásokká fajulnának, mit tenne megválasztása esetén a magát toleráns demokratának hirdető politikus asszony. Szóba kerültek aztán a megélhetéshez kevés, éhenhaláshoz sok minimálbérek, a fiatalok otthonteremtési álmai, és egy számunkra nagyon időszerű, nálunk szenvedélyeket szító gond: az egészségügy, a vidéki gyógyítás helyzete. Ségolene Royal érezhetően szenvedélyesen azt válaszolta, hogy nem hagyna bezárni egyetlen vidéki városi kórházat, egyetlen falusi rendelőt sem.
A mi számunkra csakugyan érdektelen, hogy a francia szocialista politikus hogyan állta a rohamot; mellesleg jól, a közönség nagy részének tetszett a szereplése, meglehet ők támogató szavazók voltak. A tanulság nekünk, magyaroknak egészen más volt. Országos és társadalmi gondokról cseréltek eszmét, és a politikus soha nem rejtette véka alá, hogy az ő megoldási elképzelése homlokegyenest ellenkezik a vetélytársáéval, mást és másképpen tenne. De csodák csodája, mindez úgy hangzott el kérdésben és feleletben egyaránt, hogy több mint 120 perc alatt egyetlen egyszer sem hangzott el Nicolas Sarkozy neve, még kevésbé minősítő jelző róla vagy politikájáról. Nyoma sem volt sértegetésnek, gyalázkodásnak, rágalmazásnak még kevésbé; nem az izzó hangulat vezette a társalgást, hanem a közös gondolkodás, a jobbító töprengés szándéka. Ha másként lett volna, valószínűleg voksok vesznek el, mert politikust nem gyűlölködése, szapulása szerint ítélnek meg, hanem közösségi magatartása nyomán. Ebben a közegben alantas ösztönökkel „új többséget” aligha lehetne toborozni.
Varázslatos demokrácia, füstölögtem magamban. Könnyen engedhetik meg ezt a luxust, évtizedek tapasztalatai vannak mögötte, még ha az időszámítást csak az V. Köztársaság 1958-as megteremtésével kezdjük is. Amíg elérünk erre a szintre, mai politikai morálunkkal nekünk sokat és keserűeket kell nyelnünk.
