Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár tegnap a Biztonsági Tanács tavaly decemberi határozatának követésére szólította fel Iránt, ám úgy tűnik, hiába. Ali Laridzsáni, az Iszlám Köztársaság nukleáris ügyekben illetékes főtárgyalója ugyanis már korábban világossá tette: országa nem hagy föl az urándúsítással. Ugyanúgy nyilatkozott tegnap Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök is.
Így aztán Mohamed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) főigazgatója – akinek legkésőbb holnapig kell jelentést tennie az ENSZ-nek az iráni nukleáris dosszié állásáról – e jelentésbe nem foglalhat mást, mint hogy a közép-keleti állam nem teljesíti a decemberi BT-határozatot. Laridzsáni ugyanis a Baradeijel folytatott tárgyalásai után kijelentette: országa számára szóba sem jöhet az urándúsítás felfüggesztése. Ezek után már csak frázisértéke maradt azon szavainak, melyek szerint Irán szavatolja, hogy nukleáris programját csakis békés célokra használja, illetve hogy kész a további tárgyalásokra.
Szavahihetőségét Teherán még a kétezres évek elején játszotta el. Jó hazai kapcsolatokkal rendelkező iráni emigránsok akkor hívták fel a világ figyelmét arra, hogy egy Teherántól háromszáz kilométerre délre fekvő helységben, Natanzban urándúsító gázcentrifugákat is magába foglaló gyártelep épül. Iránnak mint a NAÜ tagjának az építkezést jelentenie kellett volna a bécsi székhelyű szervezetnek, ám ezt nem tette meg. És nem számolt be több más „bejelentésköteles” ügyletéről sem, sőt amíg lehetett, le is tagadta őket, csak azután ismerve el a nyilvánvaló tényeket, hogy azokat rábizonyították. Ezért a világ ma már nem elégszik meg az általa adott garanciákkal. Ezek helyett olyan helyzet megteremtését követeli tőle, melyben ha akarna sem lenne képes atomfegyver előállítására. Leginkább azt, hogy mondjon le az urándúsításról.
A BT tavaly december 23-án szólította fel Teheránt utoljára a világközösség követeléseinek elfogadására, egyben szankciókat is kimondva ellene. Ezeknek a viszonylag enyhe – mert kompromisszumok eredményeképpen létrejött – büntetőintézkedéseknek a hatálybalépését azonban két hónappal elhalasztották, ily módon tegnapig, február 21-ig tartó haladékot adva Iránnak. Arra az esetre, ha az Iszlám Köztársaság nem teljesíti a BT követeléseit – és most nyilvánvalóan ez a helyzet -, a grémium fenntartotta magának a jogot újabb, az eddigieknél szigorúbb szankciókra. Ebben nemcsak az Egyesült Államok támogatja, hanem az Európai Unió is.
Iránra hatalmas nemzetközi nyomás nehezedik. Még legfőbb pártfogója, Oroszország is az eddigieknél keményebb húrokat penget vele szemben, holott Teherán – Kína mellett – elsősorban neki köszönheti a decemberi BT-szankciók viszonylagos visszafogottságát. Az orosz retorika változását jól jelzi Szergej Ivanov másfél héttel ezelőtti lapinterjúja. Ebben az orosz védelmi miniszter tiltakozott Washington csehországi és lengyelországi rakétatelepítési tervei ellen, egyben elképzelhetetlennek minősítve azt, hogy Irán valaha is megtámadná Európát. Ám ha ez az eset mégis bekövetkezne – folytatta Ivanov -, „akkor miért nem Irán közelébe telepítik azokat a rakétákat? Nem valószínű, hogy Teheránban különösebben örültek volna a miniszter szavainak.
Ahogy annak sem örültek, hogy a dél-iráni Busehrben atomerőművet építő orosz cég bejelentette: a létesítmény eredetileg szeptemberre kitűzött átadása a jövő évre csúszik. Indoklásul az hangzott el, hogy az iráni fél késlekedik a fizetéssel, amit Teherán azonnal cáfolt. Elképzelhető, hogy az iráni vezetés annyi pénzt fordít a közel-keleti szélsőségesek támogatására, hogy a busehri részletek kiegyenlítésére már nem futja, de valószínűbb, hogy Moszkva ily módon kíván nyomást gyakorolni rá az atomfegyverprogramról való lemondás érdekében.
Oroszország könnyen megengedhet magának ilyesmit, hiszen Irán az Egyesült Államokkal szemben csak rá számíthat mint nagyhatalmi támogatóra – illetve még Kínára. Teherán elsősorban e két országnak köszönheti a december 23-i BT-szankciók viszonylagos enyheségét, és csak ettől a két országtól remélheti, hogy megakadályozzák további, az eddigieknél fájdalmasabb büntetőintézkedések elfogadását. Mert Irán a végletekig elszigetelődött.
De nyomás nehezedik Teheránra saját régiójában is. Február 13-án II. Abdalláh jordániai király – mintegy a többi arab állam nevében is – bejelentette, hogy országa „fokozza nukleáris képességeit”. Nyilvánvaló, hogy a szunnita többségű arab országok nem nézik jó szemmel a síita Irán „nyomulását”, azt, hogy az Iszlám Köztársaság eszközként használja a Közel-Kelet síita kisebbségeit csakúgy, mint az általa kifejlesztett nukleáris potenciált.
Az Iránra nehezedő nyomás részét képezi továbbá az a washingtoni vád, amely szerint Teherán aktívan támogatja az amerikai katonák elleni iraki merényletek végrehajtóit, s természetesen az a két amerikai repülőgép-hordozó is, melyet csak nemrégiben irányítottak az iráni partok közelébe.
Az Ahmadinezsád vezette szélsőségesek helyzetét azonban feltehetően az gyengítette meg leginkább, hogy a decemberi részleges választásokon súlyos vereséget szenvedtek. Alighanem leginkább ez magyarázza azt, hogy retorikájuk az elmúlt időszakban valamivel mérsékeltebbé vált. (Ahmadinezsád például már feltűnően régen beszélt Izrael elpusztításáról.) A lényegben, vagyis az atomfegyverkezésben azonban sem az elnök, sem hívei nem engednek.
Kepecs Ferenc
Keretes cikkek
Amit cáfol mind a Fehér Ház, mind pedig a Pentagon
Washingtonban a napokban nevetségesnek minősítettek egyszerre két, Iránnal kapcsolatos hírt is. „Ugye nem gondolják, hogy ez komoly ajánlat”? – kérdezett vissza Tony Snow, a Fehér Ház szóvivője, amikor újságírók arról faggatták, mit szól ahhoz az iráni kezdeményezéshez, mely szerint Teherán lemond az urándúsításról, amennyiben a Nyugat is így tesz. A Pentagon a maga részéről viszont a BBC azon értesülését nevezte nevetségesnek, amely szerint Washington csapást készül mérni Irán teljes katonai infrastruktúrájára.
