2007.02.20., 2007. évfolyam, 7. szám
szerző: Ludassy Mária forrás: 168ra
Bibó Istvánt idézni újfent divat lett. Én is ezt teszem: „E törvények széles kispolgári, középosztályi és polgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciát alapíthattak anélkül, hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. Hiába jelentkezett az egész akció a szociális igazságtételnek, a javak egyenletesebb elosztásának a jegyében, valójában semmi ilyen nem nőhetett ki belőle, mert hiszen az volt az egésznek a lényege, hogy igazi társadalmi reformra ne kerüljön sor…” (Zsidókérdés Magyarországon)
1945 vagy inkább „48 után – hogy a földosztás történelmi igazságtételét azért kivegyük – ugyanez az össztársadalmi demoralizálást jelentő illegitim törvényalkotás ismétlődött meg: mások lakásának „kiigénylése” osztályalapon, vagy a kitelepítések miatt ugyanez tömegméretekben újra előállította a „személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából” maguknak egzisztenciát teremtők társadalmi amorálját. Olyan felfogását a társadalmi forradalomnak, melyet Danton egy őszinteségi rohamában így fogalmazott meg: „A forradalom célja az, hogy mi feküdjünk az arisztokraták ágyaiba az arisztokraták ágyasaival.” 1989-ben mintha inkább a forradalom Bastille-döntő szellemisége diadalmaskodott volna: a forradalom = szabadságnövelés nemes Condorcet-féle felfogása.
Először talán 1992. október 23-án hallatszott a pesti utcán a kommunisták ágyába (villájába, egzisztenciájába) befeküdni vágyók hangja, s azóta csaknem kizárólag ettől visszhangoznak köztereink. Nem mintha nem volna igazság abban: a kommunisták is így – azaz mások javába való jogtalan „befekvéssel” – szerezték e jószágokat.
Az igazi kérdés azonban az: tovább folytatjuk-e a „fosszuk ki egymást, gyerekek” egynapos történelmi játékát, avagy megpróbálkozunk az igazi rendszerváltással, amelyet nem Emese ősanyánk harcos turulja, nem is Szűz Mária szelíd galambja hozhat el számunkra. Hanem a jogállami normák olyan szilárd rendszere, amely azt is kibírja, ha – egyes esetekben – a szubjektív erkölcsi intuíció ellenében ítél a szigorú szabálykövetésre berendezkedett pozitív jog.
Mintegy kétszázötven évvel ezelőtt David Hume fedezte fel erkölcs és politika, társadalmi igazságosság és jogbiztonság ama képletét, amelyen minden jogállami garancia nyugszik. A törvényeket nem lehet ad hoc változtatgatni – pillanatnyi morális megérzésünk alapján. (Ha nem rokonszenves az alperes, akkor is a másik fél javára ítélni, amennyiben a formális-jogi igazság az előbbi mellett áll; nemzetiségi vagy vallási vagy osztályalapon felülírni az általános szabályt, melynek betartása a társadalom igazi érdeke, akkor is, ha az egyedi eset szubjektív meggyőződésünk szerint mást követelne.)
A tulajdon biztonsága, állandósága fontosabb szempont, mint a „mindenkinek a magáét” homályos elve szerinti állami osztogatás. Ezzel Hume nem azt akarta mondani, hogy a „present possession”, a tulajdon jelenlegi elosztása morálisan igazolható volna, csupán azt: valamikor abba kell hagyni a katolikustól protestánsként (vagy fordítva), a stuartistától köztársaságiként (vagy fordítva) elkobzások-konfiskálások rendszerét. Mert egymás kölcsönös – és periodikus – kifosztásából sohasem lesz társadalmi igazságosság.
A téren kiabálók kétségkívül „a mások kialakult egzisztenciájának a rovására” akarnak maguknak új egzisztenciát teremteni bibói képletét illusztrálják. (Ez akkor is így van, ha ötven-hatvan évvel ezelőtt velük tették meg ezt mások.) De Hume másik fontos – a politikai morál alapját jelentő – kikötése vonatkozásában a szocialista miniszterelnököket érheti vád. Ez pedig az adott szó megtartásának szentsége. Most nem az olyan eszement választási ígéretekre gondolok, mint a 62 évtől ingyenes utazás bejelentése. Hanem az ügynökügy rendezése, a különösebb költségvetési kiadással nem járó történeti igazságtétel, morális kárpótlás. Medgyessy – leleplezése utáni – patetikus ígérete, melyet igencsak hamar elfelejtett (és az egykori áldozatok, Litván György, Heller Ágnes, Vajda Mihály, Radnóti Sándor és szerény személyem levelét sem méltatta válaszra), Gyurcsány Ferenc többször is megismételt s ha lehet, még patetikusabb fogadkozása – mind a verba volent, az elszálló szavak hiteltelenségét regélik. És most ne térjek ki arra a szocialista szlogenre: „A társadalomnak erre nincs igénye.”
Mintha még mindig arról a pártról volna szó, amely meghatározni hivatott: mi a társadalom „igazi” igénye. Nem ez a bajunk a jobboldallal, amely avíttas és anakronisztikus igényeit akarja az egész társadalomra rákényszeríteni, ezt nevezvén morális megújulásnak?
A jogállamiság moralitása az, ha a közhatalom a „szabadnak és egyenlőnek született ember” jogait garantálja, s polgárai magánerkölcseit békén hagyja. (Cserébe illik a polgároknak is tiszteletben tartaniuk a közhatalom képviselőinek magánszféráját.) De annál keményebben követeli meg a jogi normák, a törvények tiszteletben tartása, a szabálykövető viselkedés elveinek elfogadását.
