Forrás: ÉS

Szakolczai György

A válság anatómiája

Hazánkban a politikai élet súlyos erkölcsi és identitási válsága alakult ki. E sorok írója abban látja a válság alapvető okát, hogy Magyarországon, már a XIX. század végére viszszavezethető okokból, élesebb a szembenállás a politika, sőt a társadalom két oldala között, mint a demokratikus politikai berendezkedésű országok legtöbbjében. Ez a két oldal gyakorlatilag egyenlő súlyú, e két oldal között alig van érdemi kommunikáció, ez a megosztottság erősebb lehet, mint a nemzeti összetartó erő, és ezért a másik fél legyőzése vagy hatalomra jutásának megakadályozása is fontosabb cél lehet, mint a közös nemzeti érdekek szolgálata. Ez világosan megmutatkozott a legutóbbi választásokat megelőző években, és ez vezetett a jelenlegi gazdasági válság kialakulásához is. Ez a megosztottság azonban történelmileg meghatározott, és szinte semmi köze sincs az ország valóságos problémáihoz és a társadalom tényleges érdekviszonyaihoz. Ez a jelenlegi politikai identitásválság alapvető oka és lényege.

A szembenállás élességét fokozza, hogy a két oldalon kialakult két vezető politikai csoport nagy részének egzisztenciális érdekei fűződnek ennek a helyzetnek a fennmaradásához. Ennek az az oka, hogy ezeknek az ellentéteknek a mérséklődése szinte lehetetlenné tenné azok politikai és társadalmi szerepének fenntartását, akiket felelősség terhel az ellentétek ilyen mértékű kiélezéséért és az ellentéteknek a nemzeti érdek elé helyezéséért. Legyen bármennyire megosztott maga a társadalom is, ekkora ellentéteket a társadalom nagy többsége már semmiképpen sem akar. A társadalom nagy többsége a most már az ország egészének jövőjét fenyegető megosztottság csökkentését, élhető társadalom és hatékony politikai és gazdasági rend kialakítását, a nemzet felemelkedését akarja.

A történelmileg meghatározott, de a valóságos problémákhoz és tényleges érdekviszonyokhoz alig kötődő mély ellentétek az országot az úgynevezett baloldalra és – az esetenként konzervatív vagy nemzeti oldalnak is nevezett – jobboldalra osztják. Ez a bal- és jobboldal nem fejez ki politikatudományi értelemben vett bal- vagy jobboldaliságot. A jobboldal a történelmi hagyományok kontinuitását képviselő nemzeti értelmiséget, valamint a volt birtokos parasztságot és ezek utódait foglalja magában, még akkor is, ha az ide tartozók nagy része politikatudományi értelemben baloldali, a társadalmi egyenlőséget és a szociális elkötelezettséget nagyra értékelő nézeteket vall is. A baloldal ugyanakkor a történelmi hagyományok nagy részét elutasító baloldali értelmiségből, valamint a volt nagyipari munkásságból és ezek utódaiból tevődik össze, még akkor is, ha az ide tartozók jelentős része politikatudományi értelemben jobboldali, mert a neoliberális-neokonzervatív gazdaság- és társadalompolitika híve. Az egyik oldal érzelmileg megengedőbb a Horthy-kor, a másik a Kádár-kor hibáival szemben, noha, racionálisan, mindkét oldal mindkét kort elutasítja.

A mai problémák és érdekviszonyok alapján a magyar társadalom és politika fő választóvonalának a rendszerváltás nyertesei (a kialakult és súlyosan méltánytalan viszonyok haszonélvezői és ezért e helyzet fenntartására törekvők), illetve a rendszerváltás vesztesei (a tulajdonból és a gazdagodás és emelkedés lehetőségeiből gyakorlatilag kizártak és ezért a rendszerváltás korrekciójára törekvők) között kellene húzódnia. Nyilván nem ez a helyzet. A nyertesek többsége a történelmileg kialakult baloldaltól származtatható, és ennek folytán a nyertesek meg tudták tartani a történelmileg kialakult baloldal vezetését. A kádárista érzelműek szavazataival tartják fenn hatalmukat, és ez most és azzal lett különösképpen furcsa, hogy ma már a frazeológiában is a kádárizmus a fő ellenség.

A mai realitások és a mai érdekviszonyok alapján három fő politikai irányvonal képzelhető el. Az első az a neoliberális-ultrakonzervatív politikai és gazdaságpolitikai vonal, amelyet a jelenlegi szűk vezető réteg képvisel. A második az a centrista vonal, amely számol a mai világgazdaság realitásaival, ezeknek megfelelően akarja kialakítani az ország jövőjét, de érvényesíteni akarja az ország és a szélesebb társadalmi csoportok jogos érdekeit. Aligha lehet vitás, hogy az ország túlnyomó többsége ilyen politikát akar. Végül vannak, akiket a múlt ködébe vesző Kádár-korszak emlékei vagy a még régebbi múlt ködébe vezető történelmi emlékeink vezetnek, és elutasítják a mai kor realitásait. Az ilyen, ha szabad ezt a szót leírni, lunátikus törekvések társadalmi támogatottsága azonban jelentéktelen, és legföljebb egyes megnyilvánulásaik lehetnek zavaróak. A feladat tehát az, hogy kialakítsuk azt a valóság felismerésén alapuló elvi egyetértést, valamint azokat a magatartási szabályokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom különböző csoportjainak, sőt remélhetőleg nagy többségének összefogását.

(A status quo) A legfontosabb tény, amelyből minden rendezési kísérletnek ki kell indulnia, az, hogy a kialakult status quo – sem rövid távon, sem forradalmi úton – nem változtatható meg, annak ellenére, hogy ez a helyzet erkölcsi szempontból kifogásolható, mert az ún. „eredeti tőkefelhalmozás” talaján jött létre. Nem vonható kétségbe, hogy az előző rendszer vezetői és kedvezményezettjei, sokszor erre a marxi tételre való kifejezett hivatkozással, meg tudták tartani korábban megszerzett pozíciójukat, sőt politikai hatalmukat gazdasági hatalomra tudták átváltani. Ez súlyosan sérti a másik oldalnak, mindenekelőtt az előző rendszer üldözöttjeinek és kárvallottjainak érzületeit, igazságérzetét és érdekeit. E tény elismerésének messzemenő következményei vannak a magatartási szabályok tekintetében. Az egyik oldal radikálisainak fel kell hagyniuk az olyan szólamok és fenyegetések hangoztatásával, mint a befejezetlen rendszerváltás és az erkölcstelen úton szerzett vagyon visszavétele. A másik oldalnak viszont fel kell ismernie ugyanezt a tényt, és nem szabad árnyékoktól rettegnie. Ezzel hatalmas lépést tehetünk a fantazmagóriák világából a valóság világába.

A most leírtaknak két fontos kiegészítésük van. Egyrészt nem jelentik közkegyelem követelését. Aki nem joghézagot használt ki, ügyesen, hanem jogszabályt sértett, annak ezért felelnie kell. Másrészt ez nem jelenti a kialakult helyzet végérvényes elfogadását. E sorok írója, aki progresszív gondolkozásúnak tartja magát, mélységesen helyteleníti a jelenlegi vagyoni, jövedelmi és hatalmi viszonyokat, és a vagyon, a jövedelem és a hatalom egyenlőbb elosztását kívánja. Ez azonban már nem a status quo elismerését illetően most kialakítandó nemzeti egyetértésnek, hanem az ezután követendő progresszív politikának a kérdése. A status quót illetően nemzeti egyetértésnek kell lennie, és ez után következhet a nemzeti egyet nem értés, a progresszívek és a kialakult viszonyok védői közötti vita és politikai küzdelem.

(A liberális minimum) A liberális minimum a polgári és politikai jogok kartájának elfogadása és az erőszak politikai célokra való felhasználásáról lemondás. Az országban gyakorlatilag senki sincs, aki formálisan tagadná a liberális minimumot, a 2006. október 23-i erőszakos cselekményekben csak kevesen vettek részt, és ezeket szinte senki sem helyeselte. Míg azonban a status quo elismerése az előző rendszer kárvallottjai részéről jelent lemondást, még ha ez formális is, a liberális minimum elismerése a jelenlegi hatalom részéről áldozat. A jelenlegi hatalom ugyanis mindeddig nem határolta el magát a rendőri túlkapásoktól, nem mentette föl az ezért felelős budapesti főkapitányt, sőt, a magyar liberális politikai mozgalom örök szégyenére, liberális politikusok voltak azok, akik visszahívták. Mi több, állítólag vannak olyan önmagukat baloldali és liberális szelleműnek minősítő értelmiségiek, akik állítólag olyan kijelentéseket tettek, hogy Magyarország rendészetileg felkészült, a demokrácia meg tudja védeni magát.

Ennek az elvnek ismét messzemenő következményei vannak a magatartási szabályokat illetően. A jobboldal radikálisainak tartózkodniuk kell az olyan valóságos vagy félreérthető utalásoktól, amelyek az erőszak politikai célokra való alkalmazásának támogatásaként értelmezhetők. A hatalmon lévő baloldalnak viszont még inkább tartózkodnia kell az olyan kijelentésektől, hogy kész az erőszak alkalmazására. A demokrácia önvédelmének nem vagy csak másodlagosan és csak végső szükség esetén lehet eszköze a rendőrség. A megoldás eszköze az elégedetlenséget kiváltó problémák korrekt és közmegelégedést keltő rendezése.

A liberális minimum körébe tartozik a nem, faj, vallás vagy bármilyen más szempont szerinti megkülönböztetésnek nemcsak az elítélése, hanem lehetetlenné tétele. Az 1920-as és 1940-es évek megkülönböztetései és az 1944. évi rettenetes események után mi sem érthetőbb, mint a magyar zsidóság fokozott érzékenysége minden olyan megnyilvánulással szemben, amelyhez az antiszemitizmusnak akár csak az árnyéka is tapad. Ebből az a magatartási szabály következik, hogy minden ilyen megnyilvánulást, nemcsak a törvényileg tiltottat, hanem az így értelmezhetőnek még az árnyékát is kerülni kell. A magyar zsidóság aggodalmait ugyanakkor csak történelmi okok magyarázzák. Elképzelhetetlen, hogy Magyarországon, ma vagy a belátható jövőben, bármilyen megkülönböztetésükre vagy különösképpen üldözésükre sor kerülhetne.

(Az etikai minimum) A magyar politikai válság az elhíresült balatonőszödi beszéd után mélyült el, és vált politikai válságból erkölcsi válsággá. Ki merem mondani, hogy a magyar baloldaliak örök szégyene, hogy ez után a beszéd után – véleményem szerint döntő részben a status quóval kapcsolatos és az előbb tárgyalt meggondolások miatt – egységesen a miniszterelnök mellé álltak. E válságból az etikai minimumra vonatkozó nemzeti egyetértés kialakításával lábalhatunk ki.

Ma nemcsak nálunk, hanem másutt sincs erre vonatkozó teljes egyetértés. Nixon esetében gyakorlatilag egységes volt a közvélemény ítélete: Nixon a Watergate-ügy és a közügyeket illető hazugság után nem kerülhette el a hivatalos felelősségre vonást. A közvélemény annyira elítélte még azt is, hogy utóda, Ford, kegyelmet gyakorolt, és megszüntette a Nixon elleni eljárást, hogy Ford elnökjelöltségének kérdése fel sem volt vethető. Az erkölcsileg nyilvánvalóan minden kétség fölött álló, de a nagypolitikában outsider vasárnapi prédikátor Carter megválasztására kerülhetett sor. Az amerikai közvélemény ugyanakkor elnéző volt Clintonnak a magánélet területére tartozónak minősíthető problémáját illetően, noha ezt a felfogást és az ezen alapuló eljárást sokan ellenezték, számos demokrata szenátor is.

A probléma csak úgy látszik megoldhatónak, ha egyértelműen tartjuk magunkat a közvélemény teljes és pontos tájékoztatásának kötelezettségéhez és a közérdekű adatok megmásításának és eltitkolásának tilalmához. Ezek az elvek elfogadottak, de gyakorlati megvalósításuk nehéz, és problémát okoz még a legnagyobb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban is. Az elvek tényleges megvalósítása azért nehéz, mert annak pontos meghatározását kívánja, hogy mi az, ami közérdekből, és mi az, ami magánérdekből és a magánszférába tartozás okán titkosítható, sőt titkosítandó. A lehető legteljesebb tájékoztatás kötelezettsége azonban elkerülhetetlen, mert tájékozottság és ismeretek nélkül a véleménynyilvánítás és a közügyekbe való beleszólás joga formalitássá válik.

(A nemzeti minimum) A nemzeti minimum a jogos nemzeti törekvések feltétlen támogatása és a nemzeti érdekek megsértésének feltétlen elutasítása. Ma a nemzeti minimum – noha más, ezen túlmenő követelményei is vannak – elsősorban a határon túli magyarok érdekeinek szolgálatát kívánja meg. Trianon – be nem vallottan ugyan, de ténylegesen – a magyarság egyharmadát ítélte más népekhez való asszimilációra, és a határokon belüli magyarság elsődleges kötelessége a határokon túli és az asszimilációs törekvéseknek ellenállni akaró magyarság segítése.

E kérdésben van ellentét a két oldal között. Az egyik oldal egy részében felfedezhető olyan vélekedés, hogy nem kerülhető el ennek a problémának a magyarság kárára való megoldása, és bele kell törődni a megváltoztathatatlanba. A másik oldal ugyanakkor mindvégig határozottan kiállt a határon túliak mellett, de ez e kiállása nem számolt mindig és minden tekintetben a realitásokkal. A nemzeti minimum kialakítása mégis elengedhetetlen, mert ez a kérdés nem rendelhető alá belpolitikai meggondolásoknak és nem lehet politikai csaták eszköze.

A nemzeti minimum elvi alapjait illetően elfogadhatónak látszik több fontos alapelv. Az első a határon túliak teljes egyenjogúsága a határokon innen, a második a határon túliak autonómiatörekvéseinek támogatása a határokon túl és a harmadik a kint reménytelen helyzetben lévő és asszimilációra ítélt szórványmagyarok áttelepülésének támogatása vagy olyan határon túli területekre, ahol a magyarság többségben van, vagy a határon innenre. Ez azonban az a terület, ahol az általános elvek semmit sem érnek a részletek kidolgozása nélkül. A teljes egyenjogúságba aligha érthető bele a választójog megadása. Az autonómia tekintetében olyan megoldás kidolgozására lenne szükség, amely mellé akkora nemzetközi támogatás állítható, amely lehetővé teheti elfogadását. Ennek egyik, látszólag lényegtelen, valójában fontos feltétele, hogy az „autonómia” helyett inkább az Európai Unióban használatos „önkormányzat” szót használjuk. A szórványmagyarok áttelepítésének megoldása meghaladni látszik erőnket. Az azonban kétségtelen, hogy ezt a kérdést át kell és lehet is tenni az ideologikus töltetű belpolitikai ellentétek síkjáról a gyakorlati megoldás keresésének területére.

A problémának több fontos összefüggése van. A baloldal rendszeres panasza a kirekesztés, tehát hogy a másik oldal hajlamos az olyan megnyilvánulásokra, hogy a baloldal nem támogatja nemzeti törekvéseinket és magatartása ezért nemzetellenes. Ha viszont általánosan elfogadottá válik egy nemzeti minimum, ez a vád talaját veszti. A jobboldal ismétlődő panasza viszont, hogy a külföldi sajtóban jelennek meg olyan közlemények, alkalmasint a magyar baloldalhoz tartozók tollából vagy netán sugallatukra, amelyek dehonesztálók a magyarságra nézve, és sértik a nemzeti érdekeket. Ha ez megszűnik, és a nemzeti közmegegyezéssel kialakított nemzeti törekvések tudatos támogatása, valamint az az elv lép ennek helyébe, hogy a külpolitika közös, és a belföldi ellentétek nem vihetők külföldre, akkor ezzel megszűnik az ellentéteknek ez a fontos forrása.

A nemzeti minimum körébe tartozik még egymás sértegetésének mellőzése. Vannak nemzeti jelképeink, amelyek használata jogos, de sérti egyesek érzületeit. Jobb ezek helyett olyan jelképeket használni, amelyek használata éppoly jogos vagy még jogosabb, de nem sért másokat. Ha viszont ezek használatára mégis sor kerül, jobb ezt nem kifogásolni, mert a kifogásolás viszont mások érzületeit sérti. Jobb egymást nem bosszantani. Ami a sértegetést illeti, vannak szavak, amelyeket jobb elkerülni. A fasizmus vagy a nácizmus több mint hatvan éve halott, és a mai népi elégedetlenségnek vagy akár e népi elégedetlenség durva megnyilvánulásainak mint fasizmusnak vagy nácizmusnak a tárgyalása történelmi és szociológiai szempontból tarthatatlan, és emellett sértő. Ez csak példa, más hasonló szavak is előfordulnak. Ha a magánéletben vannak illendőségi szabályok, olyan szavak, amelyek használatát jobb kerülni, akkor helyesnek látszik a közéletben is kialakítani és követni ezeket az illendőségi szabályokat.

(A gazdaságpolitikai minimum) A gazdaságpolitika tekintetében mélységesek a nemzeti ellentétek, és egyetértés kialakítására, legalábbis belátható időn belül, nem kerülhet sor. Politikai ellentéteinknek talán éppen a neoliberális/ultrakonzervatív gazdaságpolitika elfogadása vagy elutasítása a lényege, és ezért itt a döntés nem a nemzeti egyetértés kialakításának, hanem csak a korrekt tájékoztatásnak és a demokratikus döntéshozatali mechanizmus megfelelő működésének lehet a következménye. Nemzeti egyetértés inkább csak a magatartási szabályokban és itt is két kérdésben: a populizmusnak mint politikai eszköznek, és a neoliberális gazdaságpolitikának mint egyedüli lehetőségnek az elutasításában látszik kialakíthatónak.

Abban a tekintetben, hogy a populizmus – vagy tulajdonképpen a demagógia – elutasítandó, könnyen alakítható ki egyetértés. Erre szükség is van, mert a korszerű társadalomtudomány egyértelmű tanítása, hogy semmi sem visz biztosabban gazdasági összeomláshoz és politikai zavarokhoz, mint az egymással versengő populizmusok küzdelme. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint ami most Magyarországon végbement. Az ebből következő magatartási szabályok egyértelműek. A politika nem alacsonyítható le nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéretek vagy az ország kárára teljesített juttatások szintjére. A propagandának összhangban kell állnia a realitásokkal.

Nehezebb a feladat a gazdaságpolitika tényleges lehetőségeit illető tudományos tájékoztatás teljes objektivitásának elérése. Az ultrakonzervatív gazdaságpolitika hívei saját elképzeléseiket általában úgy tüntetik fel, mint az egyetlen lehetőséget, nem számolva azzal, hogy nézeteik sok tekintetben vitatottak, sőt túlhaladottak, és populizmusnak nevezik mindazt, ami ellentétes nézeteikkel. Jellegzetes példája ennek az, ami most az egészségüggyel kapcsolatban megy végbe: az, hogy mindenki számára biztosítani kell az egészségügyi ellátásnak legalább a minimumát, nem populizmus, hanem a korszerű társadalomtudomány tanítása. Általánosságban is igaz, hogy a széles tömegek jogos érdekeinek képviselete nem populizmus, hanem kötelesség. Itt az hozhat megoldást, ha a szakmai értelmiség legjobbjai és a civil szervezetek nagyobb szerepet vállalnak, és a kormány elfogadja közreműködésüket.

(A társadalompolitikai minimum) Ez esetben is vitatható, hogy kialakítható-e általánosan elfogadott minimum, és hogy ez a kérdés nem utalható-e a politikai viták és küzdelmek körébe. Nagyrészt valóban a viták körébe tartozik, de e sorok írójának mégis az a véleménye, hogy egyes társadalmi csoportok tartós leszakadásának elutasítása nem csupán az emberi együttérzés és szolidaritás követelményéből, hanem a korszerű gazdasági fejlődéselmélet tanításaiból is következik. Magyarországon három ilyen társadalmi csoport van: az aprófalvak, a leszakadó régiók és a roma közösségek. A probléma kezelése a magatartási szabályok módosítását követeli meg. Egyrészt fel kell ismerni, hogy ez a probléma nem oldódik meg magától vagy az általános gazdaságpolitika sikere folytán, hanem tudatos erőfeszítést igényel. Másrészt fel kell ismerni azt is, amint ezt a fekete lakosságról az Egyesült Államokban és Kennedy idejében felismerték, hogy a roma lakosság problémája nem rendőri probléma, hanem csak a pozitív diszkrimináció következetes alkalmazásával oldható meg, és még így is csak több generáción átívelően.

Az itt leírtak ellenére lehet úgy érvelni, hogy ebben a tekintetben nem alakítható ki nemzeti közmegegyezés, hanem ez is a gazdaságpolitikai ellentétek körébe tartozik. Ha valaki ezt a nézetet képviseli, akkor kötelessége, hogy ezt, a teljes és őszinte tájékoztatás fent tárgyalt kötelezettsége értelmében, őszintén kimondja. Ez esetben ez a kérdés nem a kialakítandó nemzeti közmegegyezés tárgya, hanem a magatartási szabályokra vonatkozó nemzeti közmegegyezés kialakítása utáni és a kialakított magatartási szabályok szerint lebonyolítandó társadalmi és politikai küzdelem tárgya.

(A szociálpolitikai minimum) Noha vitatható, hogy kialakítható-e általánosan elfogadott szociálpolitikai minimum, ismét nem csupán az emberi együttérzésből és szolidaritás szelleméből következik, hanem a korszerű társadalomtudomány is azt tanítja, hogy a szegénység és különösképpen a mélyszegénység nemcsak hogy nem tűrhető el, hanem az egész társadalom és így a jólétben élők számára is súlyosan káros. Ez a probléma csak azért különbözik az előzőtől, mert az előbbi egyes elkülönült társadalmi csoportokra és régiókra jellemző, az utóbbi viszont köztünk van, mindenütt, elsősorban a gyermekes és különösképpen többgyermekes családok, valamint a kisnyugdíjas öregek szegénységének formájában.

Ebből az a magatartási szabály következik, hogy e kérdésben is törekedni kell, a politika mindkét oldalán, politikai váltógazdaságtól független megoldás, nemzeti egyetértés vagy minimum kialakítására. Nem látszik elfogadhatónak, hogy a Bokros-csomag megszüntesse, majd az Orbán-kormány helyreállítsa a családtámogatások egyes formáit, különös tekintettel arra, hogy a megszüntetés pénzügyi hozadéka és a helyreállítás pénzügyi költsége csekély. Nem engedhető meg a 19 ezer forintos egyszeri nyugdíjkifizetés választási célokra való felhasználása vagy az sem, hogy a 13. vagy 14. havi nyugdíj választási propagandaeszköz legyen. Most ennél is súlyosabb probléma merült fel, és e sorok írója szerint nemzeti közmegegyezést lehet kialakítani abban a tekintetben is, hogy a társadalom legelesettebbjeit nem szabad kizárni az egészségügyi ellátásból.

(A közmegegyezés minimuma) Itt egyrészt a demokratikus berendezkedés alapelveiről, másrészt pedig ismét a modern társadalomtudomány, mind a közgazdaság-, mind a politikatudomány alapvető tanításairól van szó. A demokratikus berendezkedés alapelve, hogy a nép nem kormányozható és különösképpen nem boldogítható akarata ellenére, a modern társadalomtudomány tanítása pedig, hogy csak a széles körű konszenzuson és a civil szervezetek egyetértésén alapuló politika lehet eredményes. Ennek az elvnek nem mond ellent az, hogy több nagyon sikeres kelet-ázsiai országban nem tartották be következetesen a demokrácia formális játékszabályait. Ez igaz, de igaz az is, hogy ott a tekintélyelvű és paternalista vezetésnek megvannak a történelmi hagyományai, és a vezetésnek így is megvolt a széles körű támogatottsága. Az európai kultúrkör fejlett államaiban a sikeres kormányzás a közvélemény alakulásának folyamatos figyelése és figyelembevétele, valamint a civil szervezetekkel való együttműködés nélkül lehetetlen. A népnek önmaga kormányzásában való részvétele nem korlátozható a négyévenkénti választásokra, és különösképpen nem korlátozható erre akkor, ha ezek eredménye manipulált, és nem fejezi ki a valóságos népakaratot. A közmegegyezésnek ez a minimuma tulajdonképpen az összes eddigi követelményt magában foglalja.

Az ebből származó magatartási szabály az, hogy a mi körülményeink között a reformdiktatúra elutasítandó, már csak azért is, mert bukásra van kárhoztatva. Ki kell mondani a nyilvánvalót: egészségügyi reform nem hajtható végre az orvostársadalom ellenében, oktatási reform a tanárok ellenében, felsőoktatási reform az oktatók és a diákok ellenében, a tudományos élet reformja a tudósok ellenében, a családtámogatás reformja a nagycsaládosok egyesületének véleménye ellenében és így tovább. A mai öregek még saját szemükkel látták a nép akarata ellenére való boldogításának kísérletét és ennek tragikus bukását.

(Az ellentétek csökkentése és a három lehetőség) E cikk érvelése azzal kezdődött, hogy a történelmileg kialakult bal- és jobboldalnak a mai magyar politikai életet alapvetően meghatározó és mélységesnek látszó ellentéte értelmetlen, és szinte semmi köze sincs a valóságos mai magyar gazdasági, politikai és társadalmi ellentétekhez. Ezért, ha szembenézünk a mai valósággal, és megpróbáljuk kialakítani azokat a racionális magatartási szabályokat, amelyek megfelelnek ennek a valóságnak, akkor ellentéteink nagy része nemcsak hogy megszüntethető, hanem nyilvánvalóvá válik, hogy nagy részük abszurd. Át lehet tehát nyúlni a nemzetet elválasztó ellentétek áttörhetetlennek látszó falán, és be lehet tölteni a táborokat elválasztó mélységes lövészárkokat. Ha ezt megkezdjük, rövidesen érthetetlen lehet számunkra, hogy ezek a falak hogyan is vastagodhattak meg és ezek az árkok hogyan is mélyülhettek ki ennyire.

A most leírtak fényében három alapvető lehetőség nyílik meg előttünk.

Az egyik lehetőség, hogy a társadalom és a politikai vezetés két fele nem lesz képes higgadtan szembenézni a valósággal és elfogadni a valóság követelményeinek megfelelő racionális magatartási szabályokat. Ez a lehetőség, amelynek valószínűsége, sajnos, nagy, valóságos katasztrófaszcenárió, és elkerülhetetlenül a problémák további kiéleződéséhez és az ország további visszaeséséhez vezet.

A második lehetőség, hogy mind a társadalom, mind a politikai vezetés mindkét fele hajlandó a racionális magatartási szabályok elfogadására, az őket elválasztó falak lebontására és a lövészárkok betemetésére. Ez esetben a magyar társadalmi és politikai ellentétek a normálisnak tekinthető mértékre csökkennek, és a magyar politika a jelenlegi pártstruktúra szerves folytatásaként kialakuló, normálisnak mondható módon működő parlamentáris politikai váltógazdasággá alakul át. Ez a megoldás nyilvánvaló módon maga után vonja – az ehhez szükséges idő megfelelő figyelembevételével – problémáink rendezett megoldását és az ország felemelkedését. Ennek a kedvező megoldásnak a lehetősége, sajnos, nem túl nagy, mert a politikai vezető csoportokról nehezen tételezhető fel a racionális magatartásnak ez a foka, és a jelenlegi politikai struktúra sem felel meg a társadalom valóságos törekvéseinek és érdekviszonyainak.

A harmadik lehetőség, hogy a társadalom hajlandó a megbékélésre és a racionális magatartásra, de a politikai vezetés vagy ennek döntő része nem. Ennek az a szükségszerű következménye, hogy a társadalomnak, a társadalom legjobbjainak, tehát elsősorban a vezető értelmiségnek, valamint a civil szervezeteknek kell keresniük a kibontakozás útját és lehetőségét. Ez a folyamat már meg is indult, és ezt csak a legnagyobb helyesléssel lehet üdvözölni.

Szakolczai György

(A szerző professzor emeritus, a BMKE [Budapesti Műszaki és Közgazdaságtudományi Egyetem] volt tanára, az ÁVF [Általános Vállalkozási Főiskola] tanára. 1989-ben részt vett az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain.)

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 07. szám