Nyerges András
Színrebontás
A szeretet, ha kirobban
„A kormányzói jogkör kiterjesztése annyit jelent, hogy a kormányzó ezután a magyar király helyettese – írta 1937. július 3-án a Szittyakürt, ifjú Balogh István nyilas képviselő lapja -, Horthy Miklós ennél fogva sérthetetlen és felelősségre nem vonható”. A rajongásról árulkodó vezércikk ellen hivatalos hely nem tiltakozott, tehát odafent az sem találtatott kompromittálónak, miszerint „új honalapítónknak áldozatkészebb, bátrabb katonái nincsenek, mint az egyesült magyar nemzetiszocialisták”. A lelkes nyilasok úgy érezhették, sürget az idő, tudniillik attól tartottak, hogy a legitimisták megelőzik őket, és II. Ottó néven trónra ültetik IV. Károly fiát. November 7-én, a Budai Vigadóban Kémeri Nagy Imre éppen erre a veszélyre figyelmeztette a nemzetiszocialistákat: „az utolsó körmendi gyűlés megmutatta, hogy régi koronás hóhérok utódait akarják és képesek amellett az osztrák kölyök mellett felvonulni a Kormányzó úrral szemben!” Az osztrák kölyökkel az volt a probléma, hogy köztudomású volt: élesen szemben áll Hitlerrel, és ellensége a nemzetiszocializmus minden, így a magyar változatának is – pont az hiányzott a hazai náciknak, hogy az országnak ilyen királya legyen! Úgy érezték, lépniük kell, és 1937. november 28-án, a debreceni Aranybika nagytermében, 1500 mozgalmi aktivistájuk jelenlétében el is szánták magukat a sorsdöntő lépésre.
Ifjú Balogh István arra tett javaslatot, hogy a gyűlés foglaljon állást Horthy Miklós királlyá történő kikiáltása mellett, ami a résztvevők kitörő lelkesedése közepette meg is történt. A határozatot ifjú Balogh táviratban közölte a kormányzóval: „A Magyar Nemzetiszocialista Párt debreceni nagygyűlése tomboló lelkesedéssel köszönti a hajdú-magyar lélekből kirobbanó szeretettel kikiáltott királyát, vitéz Nagybányai Horthy Miklós Őfőméltóságát, mint I. Miklós magyar királyt, akinek felséges személye mellett utolsó vérünkig kitartunk, Isten minket úgy segéljen!” Kémeri Nagy a budapesti aktivistákat mozgósította sürgönyök útján: kezdődhet a spontán tüntetés Horthy király mellett, lehet röpcédulát osztani, kiragasztani azokat a plakátokat, melyeknek szövegét (csakúgy, mint a királyválasztást bejelentő proklamációét) ő maga írta Bikfalvi Máté István társaságában. Este, a Kispipa vendéglőben tartott pártvacsorán kiderült, hogy Szálasi Ferenc, aki némán ülte végig a királykikiáltó gyűlést, vérig van sértve, amiért ilyen horderejű lépéshez nem kérték ki az előzetes beleegyezését. Nem értett egyet az akcióval, talán mert emlékezett rá, mi történt Gömbössel, amikor 1926-ban, az ellenzéki Fajvédő Párt vezéreként interjút adott a torinói Stampa munkatársának, s mekkora botrány lett abból (Horthy majd egy évtizeden át neheztelt rá ezért), hogy egyáltalán hajlandó volt a királykérdésről véleményt nyilvánítani: „Nem volna-e célszerű – kérdezte Gömböstől Magrini, a Stampa munkatársa -, ha Horthy kormányzót választanák meg királynak?” Mire Gömbös: „Ez lehetetlen, mert a kormányzótól még a szándék is távol áll, másrészt nem katolikus s így tekintetbe sem jöhet, mivel Szent István koronája közjogi vonatkozásai miatt katolikus relikviának is tekintendő.” Ami a kormányzói szándékot illeti, 1920-ban, a nemzeti hadsereg bevonulásának évfordulójára emelt emlékoszlop avatásán, Székesfehérvárott is megpróbálkoztak egyesek Horthy királylyá történő kikiáltásával, de ő (mivel a „bizalmatlanság ébresztésének szándékát” vélte fölfedezni emögött) határozottan kijelentette: „Aki ma időszerűtlenül felveti a királykérdést, megzavarja az ország békéjét.” Lehetséges, persze, hogy Baloghék úgy érezték, most, 1937-ben már nem „időszerűtlen” a dolog, hiszen a királyhelyettességtől csak egy ugrás a királyság.
Még egy napig élt a remény, hogy a debreceni kezdeményezésből lesz valami: november 29-én is folytatódtak az I. Miklóst éltető, a proklamáció fordulatait hangoztató tüntetések. És bár Darányi miniszterelnök már hazatért Berlinből, és Horthynak is beszámolt ottani tárgyalásairól, sőt, itthon a képviselőház meg a felsőház is ülést tartott, a lapokban nemhogy hivatalos állásfoglalás nem jelent meg az üggyel kapcsolatban, de a történtekről november 30-án még mínuszos hír formájában sem eshetett szó, vagyis 24 óra hosszat eldöntetlen kérdés volt, a legfelsőbb hely hogyan reagál a történtekre, és mi legyen azokkal, akik Horthyt királlyá kiáltották ki. Debrecenben (mint utóbb kiderült) nyilas érzelmű egyetemisták még másnap is tüntettek, s amikor közülük kettőt elő is állítottak, mintegy háromezer darab I. Miklóst éltető falragaszt és röpcédulát foglaltak le náluk. Azért csak enynyit, mert a többit addigra már kiragasztották. A főváros is teli volt ilyen plakátokkal, a bölcsészkar előtt, a Trefort-kertben és az Esterházy utcában „nyilas suhancokból álló tömeg tüntetett” (ezt egyedül a Népszava írta meg), és Horthy király éltetése mellett az őrizetbe vett Kémeri Nagy szabadon engedését követelte. Bizonytalanságról árulkodott Darányi rövid nyilatkozata is: „Mialatt távol voltam, csak azt hallottam, hogy akadnak olyanok, akik a királykérdést is meg akarták oldani. Ez a kérdés az alkotmányos tényezők egybehangzó nézete szerint nem aktuális, felvetése nem egyéb, mint éretlenség.” A belügyminiszter a T. Házban egy interpellációra válaszul csak enynyit mondott: „a debreceni eseményekkel nem kívánok foglalkozni”. Lojalitásból hallgatott az Esti Kurír meg a 8 Órai Újság, a kormánypárti sajtó pedig úgy tett, mintha nem is történt volna semmi. Annál indulatosabb volt a legitimista Nemzeti Újság: „Régi magyar szólás élcel róla, hogy Ugocsa nem koronáz. Most egyszerre Debrecen koronázna? Ej, dehogy, csak a nyilaskeresztesek jelentették be elképesztően vakmerő tervüket: kezükbe veszik Szent István koronáját, hogy rendelkezzenek, sőt koronázzanak vele! Nem lehet másnak mondani, mint erkölcsi merényletnek, hogy a szégyenteljes debreceni koronázási tréfába bele merték keverni a nemzet legelső férfiújának, Magyarország kormányzójának hódolattal körülvett nevét.” A lap „a törvény teljes szigorát” követeli a merénylőkkel szemben, s nemcsak azt, hogy tettüket „meg kell torolni”, de azt is, hogy „meg kell semmisíteni”.
A királycsinálók számára ebben nem lehetett semmi meglepő, hiszen 1937 novemberében a hagyományos Ottó-vacsorákat és Ottó-miséket országszerte nyilasok által előidézett atrocitások zavarták meg, noha ez „idén II. Ottó születésének 25. évfordulójával esett össze”. A nyilasok a bensőséges hangulatú megemlékezéseken röpcédulákat osztogattak „ismert Habsburg-ellenes gyalázkodó kitételekkel” (írta a Nemzeti Újság 1937. november 21-én), és némelyik fellépésük még verekedésbe is torkollt. Ha a legitimisták felhördülése nem is volt az, annál meglepőbb lehetett a nyilas tábor viselkedése. Gróf Festetics Sándor december 5-én így nyilatkozott a Nemzet Szavában: „A mozgalom ellenségei azon vannak, hogy azonosítsanak bennünket azokkal, akik a politikai agitációt elkövették Debrecenben. A vezetésem alatt álló M.N.Sz.P. és az említett események között semmi néven nevezendő öszszefüggés nincs és nem is volt.” (Ha csak az nem, tehetnénk hozzá, hogy az ifjú Baloghnak az 1935-ös választáson Festetics adta át a mandátumát.) Meskó Zoltán nevében is elhatárolódást jelző kommüniké jelent meg december 5-én, miszerint „ismeretlen egyének Vezértestvérünk utasítására hivatkozva bizonyos királyválasztó falragaszok terjesztését akarták végrehajtani. Figyelmeztetjük az összes Vezetőtestvéreket, hogy semmiféle ilyen irányú beugratásnak ne higyjenek és részletesen jelentsék, hogy a Balogh-Szálasi pártból személy szerint kik kísérelték meg a királyválasztó plakátok terjesztését.” Ezek után az Összetartás sem hallgathatott: közzétette Szálasi nyilatkozatát arról, hogy a Debrecenben elhangzott kijelentésekkel „a párt nem azonosítja magát”. Épp ezért a párt eszmevédelmi osztályának vezetése alól Kémeri Nagyot fel is mentették. Ez azonban (úgy látszik) kevés volt, így hát egy nappal később, éppen Miklós napján, Szálasi fogadta a Virradat munkatársát, aki röviden így foglalta össze a helyzetet: „Debrecenben, az Aranybika szálló nagytermében rendezett gyűlésen Kémeri Nagy és társai olyan kijelentéseket tettek, amelyek a közhangulat nyugtalanítására voltak alkalmasak. A zavart keltő események után sokan abban a hiszemben voltak, hogy Szálasi Ferenc áll a háttérben s később vált csak nyilvánvalóvá, hogy a botrányt tudta és beleegyezése nélkül csinálták.” Hívei közül azonban az árnyalatokra is fogékonyak találhattak nyilatkozatában valami (számukra) biztatót is: nemcsak azt szögezte le, hogy „a Magyar Nemzetiszocialista Párt nem ért egyet azzal az eljárással, mely egyfelől egyes pártok személyhez fűzött legitimista propagandáját szó nélkül tűri”, de mintha a debrecenihez hasonló attakok jogát legalább elvben fenntartaná, hozzátette, hogy még mivel nem ért egyet: azzal, hogy „a nemzeti királyság gondolatának felvetőit minden elképzelhető eszközzel elnémítják”. Lássunk csodát: Kémeri Nagy a királykikiáltás ügyét olcsón megúszta, a legitimisták pedig (véletlenül-e vagy sem) éppen 1937/38 fordulóján kezdték érezni, hogy a hatalom már az ő működésüket sem tűri „szó nélkül”.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 07. szám
