Kerekes György
Tézisek a rendszerépítésről
Az elmúlt hónapok belpolitikai eseményei nyomán minden eddiginél szélesebb körben vált beszédtémává jelenlegi helyzetünk megítélése és a válságjelenségek meghaladásának hogyanja. Jogosan. A dolgok természeténél fogva azonban mind ez idáig a politikai nézőpont és ennek folytán az eltérő előjelű egyoldalúságok dominálnak az értékelésekben. Mi több, sajnálatos módon az elkerülhetetlennél nagyobb publicitást kap az előítéletes megközelítés. Téziseimmel azokhoz a törekvésekhez kívánok kapcsolódni, amelyek szerint a helyzetet szélesebb összefüggésben kell vizsgálni.
(A jelenlegi válság természetéről) A médiát változatlanul a politikusok ostorozása, a személyi felelősség hangoztatása uralja. Nem tagadva a vezető politikusok felelősségét, az úgynevezett politikai osztály felkészületlenségéből fakadó hibás döntések sorozatát, meggyőződésem: a jelenlegi összetett válságban többféle működési zavar jut kifejezésre, s ezek nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban a fent jelzett okra vezethetők vissza. Sokkal inkább fakadnak a rendszerváltás, a felzárkózás nehézségeiből, az EU-csatlakozásunkkal kapcsolatos „súrlódási veszteségekből” – végső soron tehát az új és gyorsan változó, globalizálódó világba való illeszkedés ellentmondásaiból.
Ennek előzményeként említést érdemel, hogy már a hetvenes évek végétől, de különösen a rendszerváltás körüli esztendőkben sokan hittük: a szocialistának mondott országok közül mi, magyarok vagyunk a legfelkészültebbek a rendszerváltásra, a csatlakozásra, az EU-ba való belépésre. Úgy gondoltuk, a „sorstársakéinál” alkalmasabb adottságaink eredményeként a pártállam megszüntetése, a jogállami alkotmány és néhány törvény elfogadása, új intézmények megteremtése, a piacgazdaság korlátainak eltávolítása után felzárkózásunk, beilleszkedésünk gyors és fájdalommentes lehet. Tévedtünk, illúziónak bizonyult, hogy ennyi elegendő.
Önképünket reális alapokra helyezve be kell végre látnunk, hogy a rendszer-átalakítás, egy fejlődőképes társadalmi rendszer kiépítése sokkal hosszabb, bonyolultabb és keservesebb folyamat, mint azt 89-ben bárki hihette. A felszínen persze a költségvetési feszültségek látszanak, hiszen elsősorban ebben érhető tetten minden egyéb. Csakhogy meg kell értenünk, hogy a mélyben több minden munkál. A jelenlegi válságot véleményem szerint valójában egy összetett – nemcsak gazdasági, hanem egy jóval szélesebb civilizációs (intézményi, kulturális, mentalitásbeli) – illeszkedési kényszer generálta és élezte ki.
A részletes elemzéstől itt eltekintve – hiszen én másra, a hosszú távú problémák, fejlesztési lehetőségek felvázolására törekszem -, címszavakban a következőkre emlékeztetek:
– Kiépült, de a szabályozási instabilitás, a jogszolgáltatás lassúsága, a piaci résztvevők között tapasztalható általános bizalomhiány miatt – közismerten – nem kellően versenyképes a piacgazdaság. A magyar vállalkozókat pedig változatlanul sújtja az örökölt tőkehiány, a saját beruházási lehetőségek korlátja is.
– Kiépült, de gyenge hatásfokkal működik az új állami intézményrendszer. Eljött az ideje a tapasztalatok szisztematikus, minden intézményre kiterjedő áttekintésének, az ésszerű korrekciók végigvitelének. Ezen belül sürgető az államháztartási reform megvalósítása, hiszen az állami intézmények gazdálkodási lazasága nincs összhangban a piacgazdaság racionalitásával; a munkaerő-piaci zavarok állandósultak; a jövedelemelosztásban sok az anomália stb.
– A nehezen változó oktatási rendszer inkább nehezíti, mint serkenti az innovációt és az adaptivitást. A szétaprózott, sok helyütt klikkek által uralt tudományos kutatás még mindig csak részlegesen válik fejlesztési forrássá. A rendszerváltás óta alig módosult egészségügyi és szociális ellátórendszer működési és finanszírozási módja egyszerre termeli a pazarlást és a hiányt.
A társadalmi újratermelés fentiekben jelzett zavarai kumulálódni látszanak. Történik mindez annak ellenére, hogy kormányzati tervek készülnek, részintézkedésekre kerül sor. Mi több, mostanság már a reformok szükségessége is kezd polgárjogot nyerni. Nem látható azonban, hogy a tervezett lépések mikor és milyen mértékben járulnak hozzá az ismert anomáliák megszűnéséhez. Mikor jutunk el abba a fejlődési fázisba, amikor a fejlődés megkövetelte korrekciók időben megtörténhetnek.
Valóságos helyzetünk valamennyi összetevőjének elemzése, értelmezése mindenekelőtt azért indokolt, mert bizonyos értelemben útelágazáshoz érkeztünk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a válságkezelés elhúzódása, az esetleges rossz döntések leszakadást eredményezhetnek: félperifériás helyzetünket megőrizve ugyan, de hátrébb kerülünk a rangsorban. Ha a politikai marakodás prolongálódik, ha a társadalom végletes megosztottsága fennmarad, akkor szinte biztos, hogy tartósan bemanőverezzük magunkat ebbe a pozícióba.
Meggyőződésem, hogy a magyar társadalom nagy többsége nem ezt szeretné. A kérdés az, hogy ez a „nem” képes-e meghatározó erőként megjelenni, s képes-e elegendő nyomást gyakorolni a döntéshozókra, hogy így elkerülhető legyen a legrosszabb.
Ennek kézenfekvő alternatívája az, hogy jobb illeszkedőkészséggel, az EU elvárásainak való jobb megfeleléssel – nem kevés áldozat árán – eredményesebben fejlődhetünk azon keretek között, amelyek nagyságrendünkből, fejlettségi szintünkből következnek: követő gazdaságként a mainál jobb hatásfokkal tagolódhatunk be az európai és a világgazdaságba.
Sokakkal együtt én egy harmadik lehetőséget – valódi esélyt – is felismerni vélek. Ennek értelmében elsősorban arra keresem a választ, hogyan válhatunk képessé – tanulva másoktól, saját történelmi tapasztalatainkból és (természetesen) mostani működési zavarainkból – egy tényleges „kitörési kísérlet” programjának kimunkálására. Hiszen az igazi történelmi jelentőségű feladat az, hogy végre felzárkózzunk az élenjáró országok csoportjához. Ezért akartuk a rendszerváltást. Már akkor sem gondoltuk, hogy ezekben az országokban „Kánaán” van. Tapasztaltuk azonban, hogy a fejlettebb országokban sokkal elviselhetőbb az élet, és az ottani viszonyokban – nem időszakos válságok nélkül ugyan, de – benne van a fejlődés, a szüntelen önkorrekció képessége.
(A lehetséges jövőről) Tapasztaljuk, hogy történelmünk megítélésében milyen eltérések léteznek. A jelenről alkotott vélemények pedig forró politikai közéletet generálnak. Nagy kérdés: lehetséges-e egyáltalán értelmes vita és minimális egyetértés abban, hogy a mai világ milyen alternatívákat, milyen lehetséges jövőt kínál fel a magyarság számára? Úgy tűnik, ennek valószínűsége ma igen csekély. Meg sem próbálni viszont badarság lenne.
Egy reális jövőkép kimunkálását bonyolítja, hogy a globalizálódó világ minden korábbinál gyorsabban változik; s ennek megfelelően tágabb hazánk, az EU is a folyamatos alkalmazkodás kényszere alatt áll. Amit tudomásul kell vennünk: a külső tényezőktől való függésünk mind meghatározóbb.
Álmodozhatunk persze arról, hogy mi, magyarok egyedül önálló útra lépünk; ez azonban nemcsak értelmetlen, de felelőtlen is. „Szittya” önkirekesztésünk – szerencsére – megvalósíthatatlan. A másik lehetséges – de igencsak veszélyes – alternatíva a tehetetlen sodródás. Egy nép számára sem elfogadható, hogy mindenben mások döntsenek róla. Ahhoz, hogy sorsunk tevékeny alakítói lehessünk, tisztában kell lennünk a realitásokkal. Mindenekelőtt azzal, hogy valamennyi nemzet, de kiváltképp a kisebbek döntési lehetősége egyre inkább szűkül. De mindig marad tér. A kérdés tehát az, hogy képesek vagyunk-e újra és újra felismerni és kiaknázni a lehetőségeinket: meglelni a nagy „zenekarban” a mi egyedi, saját „szólamunkat”, és meghatározott területeken kiemelkedő teljesítményünkkel komparatív előnyökhöz jutni a világméretű versenyben.
A sport és a kultúra számos ágában sokszor bizonyítottunk. Ha nem leszünk kishitűek, ha alkalmassá tesszük önmagunkat, nemzetünket a versenyre, sikeresek lehetünk. Ez döntően rajtunk – kitartásunkon, leleményességünkön, adottságaink kiaknázásán – múlik. Több irányban kell elindulnunk. E helyen kettőre vonatkozóan vázolok fel a közös gondolkodáshoz ajánlásokat. Egyet gyengeségeink felszámolásának ösztönzéséhez, egy másikat pedig a lehetőségeink felfedezésére irányuló közös gondolkodáshoz.
(A polgárosodásról) Sokan egyetértünk abban, hogy rendszerváltás korlátozott sikere relatív elmaradottságunkkal, örökölt, felemás polgárosodásunkkal magyarázható. Természetesen hivatkozhatunk arra, hogy nálunk a – közép-európai – korai kapitalizmus idején főleg a németekből és a zsidóságból alakult ki a polgári réteg. Mindkettő sorsa ismert. A XX. század közepén mindkettőt felszámolták. A kétféle polgárság „kiiktatásának” érvei eltérőek voltak. A következmény viszont a tulajdonképpeni polgári fejlődés megszakítása lett.
Tény ugyan, hogy a Kádár-rendszer konszolidált szakaszában az úgynevezett második gazdaságban megjelent egy (részben) saját egzisztenciával rendelkező réteg, de ennek létfeltételeiből hiányoztak a „klasszikus” polgárságra jellemző legfontosabb elemek: a személyes szabadság és a magántulajdon adta biztonságból fakadó önálló döntési lehetőség, illetve a polgári életforma, attitűd.
Szembe kell nézni azzal is, hogy a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized még rövid volt ahhoz, hogy kiformálódjon a modern polgári osztály – noha persze reprezentánsai ma már örvendetesen szép számmal fellelhetők. Az első esztendők privatizációja a bennfentes információval, a kapcsolati tőkével rendelkezőket juttatta vagyontárgyakhoz. Az új hazai tőketulajdonosok nem a klasszikus piaci versenyben bizonyították be kiváló képességeiket. A folytatás is hasonlatos. Az elmúlt esztendőkben az lett a domináns tendencia e téren, hogy a nagy pártok a maguk nómenklatúráját juttatták és juttatják állami előnyökhöz. Csekély azok aránya, akik a politikától függetlenül, „pusztán” tehetségük, szorgalmuk révén emelkedtek ki, és társadalmi szerepvállalásuk révén is váltak a szó klasszikus értelmében polgárrá.
Fel kell tennünk a kérdést: hogyan javíthatók a polgárrá válás feltételei, s miként gyorsítható ezáltal a hazai polgárosodás? Melyek ennek törvényi, intézményi, kulturális tényezői? Hiszen nyilvánvaló, hogy erős és felelős polgárság nélkül elképzelhetetlen a sikeres helytállás a polgárosult nemzetek körében.
(A lehetőségek felismeréséről) Nagy reményeket fűzünk mostanság az Unióból érkező támogatásokhoz. Nem alaptalanul, hiszen hazai eszközeinkhez képest igen jelentős pótlólagos forrásokra számíthatunk ezek révén. E mellett igen hasznos lehet az intézményi és az ellenőrzési rendszer elvárt adaptálása is. Csakhogy a magyar Nemzeti fejlesztési terv óhatatlanul a külső elvárásokhoz is igazodik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az EU-pénzek nem „önzetlenül” érkeznek. A hozzánk érkező források felhasználási lehetőségeiben az „adakozó” (nettó befizető) országok önérdeke is érvényre jut. Az egyeztetésben – s főleg a felhasználás terén – a mi elképzelésünk fontos, de korántsem egyedül meghatározó hatású tényező.
Fölmerül a kérdés: vannak-e a földrajzi helyzetünkből, történelmi tapasztalatainkból, a magyar emberek természetéből adódó pótlólagos lehetőségek? Vannak-e olyan „ötletek”, amelyekben a magyar önérdek mint komparatív előny érvényesülhet; méghozzá olyanok, amelyek megvalósulásuk esetén mások – a domináns nemzetek – számára is érzékelhető haszonnal járnak? Tapasztalataim szerint egy ésszerű felhasználási stratégia kimunkálásához érdemes számba venni ez utóbbiakat is. E helyen csak a következőkre emlékeztetek:
a) Európa egésze, de sokan mások is érdekeltek térségünk stabilitásában. Szerepünkkel kapcsolatban egyértelmű elvárások fogalmazódtak meg. Ideje felelősen végiggondolni, milyen szerepünk lehet ezek valóra váltásában. Magyarán mondva: milyen előnnyel járhat közvetlenül is a magyar politikai stabilitás a térségi kapcsolatok fejlesztésében? (Másfelől nézve: milyen veszteségforrást jelenthet a hazai „botránypolitizálásból” fakadó destabilizáló hatás?) Tudnunk kell megválaszolni, hogy hogyan csökkenthetők a mai – elképesztően nagy – súrlódási veszteségek. Sürgősen meg kell tanulnunk a konfliktusmegelőzés, illetve a folyamatos konfliktuskezelés módozatait. Nemcsak a politikai szférában (noha ott a legsürgősebb), hanem a társadalmi kapcsolatok egészében.
b) Miután a modern piacgazdáságban meghatározóvá vált a szellemi termelés, rendkívül gyorsan tisztázandó, hogy ez milyen következtetések levonására ösztönözhet bennünket. Hogyan kell elősegítenünk a célzott, a valóságos szükségletekhez jobban igazodó kutatási, képzési, átképzési, fejlesztési lehetőségeket, a tehetséggondozás tömegessé tételét. Az erről szóló nyilvános vitát a lehető legszélesebb körre ki kell terjeszteni, hiszen a legnagyobb tartalék a tudás racionális bővítésében rejlik.
c) Földrajzi helyzetünk – történelmünkben először – talán előnnyé változtatható. A célzott fejlesztés nagy valószínűséggel elvezethet ahhoz, hogy az elkövetkezendő egy-két évtizedben a formálódó közép- és kelet-európai (Nyugat-Európából nézve leginkább: balkáni!) régió logisztikai központja hazánkban legyen. Nemcsak – és nem elsősorban – a tranzitforgalomból, az árucsere volumenéből származó haszonra kell gondolni, hanem érdemes lenne végre komolyan venni a pénzügyi, a szellemi szolgáltatások gyorsuló növekedéséből származó járulékos lehetőségeket.
Az új feltételek között elérhető az, hogy az egykori tragikus trianoni döntés következménye előnnyé, pótlólagos fejlesztési forrássá váljon. Hiszen több millió magyar él határainkon túl, akik két nyelvhez, két kultúrához kötődnek, szerves részét jelentik egy szomszéd nép társadalmának, gyakran élnek vegyes házasságban. Egyre inkább adva vannak a feltételek ahhoz, hogy hidat jelentsenek országaink között. Ehhez okos politikával tömeges támogatottság teremthető, mely hihetetlen előnnyel járhat. Többre kell törekedni, mint a múltbéli traumák mégoly őszinte kibeszélésére vagy pusztán magyar-magyar együttműködésre. A szóértés, az új lehetőség felismerése, a közös tervezés, a közvetítés figyelmet érdemlő komparatív előnnyé válhat. A mi térségünkben más nép nem rendelkezik ilyen tömegességben ezzel a lehetőséggel.
Nagy tisztelettel és érdeklődéssel figyelem Hankiss Elemér kezdeményezését. A „Találjuk ki Magyarországot” fontos kísérlet. Ugyanakkor úgy gondolom, hasonló figyelmet érdemel a kedvező lehetőségek feltérképezése, a gátló tényezők megnevezése, az építkezés szellemi hátterének megteremtése, az ehhez szükséges készségek fejlesztésében való részvétel. Ehhez elengedhetetlen, hogy a magyar értelmiség, a tudástőkével rendelkezők rétege a jelenlegi helyzet elemzésében, az alternatívák feltárásában, megértetésében kezdeményező szerepet vállaljon. Ebben csak akkor következhet be fordulat, ha elfogadottá válik, hogy a demokratikus polgári társadalom sikere, szilárdsága a polgárokon múlik: a kellő önismerettel, önépítési készségekkel rendelkező polgárok számától és minőségétől függ.
Közeledik a rendszerváltás huszadik évfordulója. Mindennél sürgetőbb a rendszerváltás történetének, tapasztalatainak szisztematikus feldolgozása. Csakis egy ilyen ismeretanyagra épülhetne fel a jövőteremtés egyéni, családi, közösségi, térségi, magyarsági programja. A világtendenciák ismeretével párosuló hiteles önismeret birtokában lényegülhet át a „legyen” természetes vágya a „lehetséges” megvalósulásává.
Kerekes György
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 07. szám
