Homokszem a gépezetben
Kertész Imre Felszámolás című regényének angliai kritikáiból
Kertész Imre: Felszámolás (Liquidation). Fordította: Tim Wilkinson. Harvill Secker Kiadó, 2006. 130 oldal, 12.99 angol font
A Felszámolás, Kertész Imre első regénye a 2002-ben elnyert Nobel-díj óta lényegében egy regényesített érvelés amellett, hogy Auschwitz után lehetetlen regényt írni. Ilyeténképpen a Felszámolás nyilvánosan elhatárolódik az 1975-ben írt remekműtől, a Sorstalanságtól, amely egy 14 éves zsidó fiú szemével láttatja Auschwitzot. Ez utóbbi mű, a legkevésbé sem érzelgős vagy erőltetett módon, még keményen megdolgozott azért, hogy fenntartsa az olvasó hitét a történetmesélésben. Vagyis beszállt a játékba. A Felszámolás kijelenti, hogy a játszma véget ért.
A történet első látásra egy nyomozás története. B. (vagy Bé), a neves író és Auschwitz-túlélő, öngyilkosságot követett el, és régi barátja, egyben kiadói szerkesztője, Keserű nekilát, hogy megtalálja a hiányzó kéziratot, a nagy író fő művét, a regényt, amely végre megfejti a holokausztot. Kinél van ez az irodalmi Grál? Sáránál, B. volt szeretőjénél? Juditnál, B. volt feleségénél, akivel Keserűnek is volt viszonya? És mit kezdhetünk azzal a ténnyel, hogy B. egyik valóban létező műve, egy színdarab, amelynek szintén Felszámolás a címe, rejtélyes módon megjósolja annak a könyvnek a cselekményét, amelyet éppen olvasunk? Nos, nem sokat.
A cselekmény, a jellemzés és az elbeszélői fortély szintjén a Felszámolás kevéssé sikerült munka. Nyilvánvaló, hogy Kertészt nem érdekli sem Kürti, sem Dr. Obláth, a két kiegészítő figura, akik úgy pottyannak ki a történetből, mint két kihajított buszjegy. A gondosabban megformált Sára is idő előtt eltűnik, hogy helyet adjon Judit hosszas merengésének, amelyet felületesen körvonalozott új férjéhez intéz. Keserű soha nem kel igazán életre, a „színdarab-a-regényben” elgondolás nem jut sehová, és a könyv vége egy tákolmány. Több kulcsfontosságú jelenet – a lágerpóker, amelyben Auschwitz az „überolhatatlan” kártya, a házastársak veszekedése, amikor B. ragaszkodik hozzá, hogy Judit „Auschwitz miatt” nem akarhat gyereket – Kertész korábbi műveiben már felhasznált anyagok újrafeldolgozása.
A Felszámolás igazi ereje – merthogy minden hibája ellenére erőteljes műről van szó – Kertész kiábrándultságának maró intenzitásában rejlik, és vágyának a hevességében, ahogyan azt tudomásunkra hozza. B. a háttérbe vonul és elhallgat, gúnyosan közölve, hogy „nem akarom felütni sátramat az irodalmi zsibvásár piacterén”; Kertész pedig mondja tovább, folyton visszatér a szenvedélyes éjszakai monológokhoz, amelyek lehetővé teszik az öngyilkosságra hajlamos értelmiségiek számára, hogy másnap reggelig megint átvészeljék. B. búcsúlevele azért is oly megrendítő, mert az az érzésünk, hogy a levelet Kertész is megírhatta volna, ha nem lett volna elég bátorsága a folytatáshoz. Judit beszámolója Bével való összecsapásáról a nihilizmus ügyében, amit állítólag Auschwitz követelne, és az a méltóság, ahogyan kijelenti, „én olyan helynek akarom látni a világot, ahol élni lehet” – ezek a legemlékezetesebb pillanatai a könyvnek, amelyet talán nem is regényként, hanem inkább filozófiai alkotásként kellene olvasnunk.
A fentiek alapján a Felszámolás nehéz olvasmánynak tűnhet, olyasfajta irodalmi müzlinek, amelynek gondos végigrágására a kritikusok ösztönöznek, mert végső soron az épülésünkre válik. Ezzel szemben gyorsan végigolvasható – rövid délutáni beszélgetés egy csodálatosan éles elméjű idős emberrel. A könyv narratív díszei olyan haloványak, hogy csekély erőfeszítéssel mellőzhetők, és előtűnik maga a szerző, aki még mindig azért küzd, hogy dűlőre jusson a saját „értelmezhetetlen és viszszahozhatatlan” történetével, még mindig mérgelődik „egy cenzúrázott, egy gonosz és analfabéta” világ miatt. Van a regényben egy komoran mulatságos rész, amikor is Judit arra kéri Bét, hogy utazzon el vele Firenzébe, mire Bé szónokolni kezd arról, hogy Auschwitz miként tette érvénytelenné Firenzét is. Judit félbeszakítja, és neki szegezi a kérdést, hogy elutazik-e vele vagy sem. Bé döbbenten nemet mond, Judit pedig egyedül utazik el. A Felszámolást olvasva csöndes örömmel nyugtázzuk, hogy mindenek ellenére – igen, akár Auschwitz ellenére is – Kertész a szíve mélyén tisztában van Judit igazával. Az olvasó legszívesebben összecsomagolná az utazótáskáját, és felráncigálná egy vonatra, olyanra, amelyik az éjszakai nyugalmát biztosan nem háborgatja.
(Michel Faber: Auschwitz után. The Guardian, 2006. szeptember 23.)
*
A Kafkát idéző módon B.-ként emlegetett főhős elismert szerző és az irodalmi körök ünnepeltje Magyarországon az 1990-es évek elején. Búcsúlevele – „Ne haragudjatok! Jó éjszakát!” – megrázó a maga keresetlen nyerseségében. Mi vezethette B.-t az öngyilkossághoz? Hirtelen könnyelműség? Vagy Auschwitz egy kései áldozatáról volna szó?
A spekuláció hiábavaló. Kertészt nem is az öngyilkosság oka, hanem sokkal inkább a hatása érdekli: mintha csak azt mondaná, hogy azoknak a szenvedése, akik megölik magukat, mindig bizalmas és hozzáférhetetlen.
Mindenesetre ez az egyik kétségtelen üzenete a Felszámolásnak, ennek a végtelenül sivár kisregénynek, amely Budapesten játszódik tíz évvel a kommunizmus összeomlását követően. A régi ideológiai bizonyosságok kimúltával a magyar főváros mintha elveszítette volna identitását. Ebbe a zavaros világba helyezi Kertész a magyar kiadói szerkesztőt, Keserűt és értelmiségi barátait.
Egy nap Keserű a papírjai között felfedez egy színdarabot, amelynek Felszámolás a címe: egy Ionesco-szerű groteszk művet, amelyet B. röviddel az öngyilkosság előtt fejezett be. A darabban utalás történik B-nek egy regényére, amely rejtélyes módon eltűnt.
A Felszámolás egyebek mellett egy bibliográfiai kutatás, amely egy hiányzó könyv nyomába ered. B. irodalmi hagyatékának gondozójaként Keserű egy létező vagy nem létező regény megszállott keresésébe kezd. A keresés egyben felfedi B. maró személyiségét: az auschwitzi túlélő lényegében nihilista.
A veszteséget felismerő barátok lassan megértik, hogy B. öngyilkossága már-már hőstettnek tekinthető: az én életem az enyém és egyedül én vehetem el. Időközben Keserű könyvkeresése körül bonyodalmak támadnak: kiderül, hogy B.-nek viszonya volt Keserű társával, Sárával, és maga Keserű is flörtölt B. korábbi feleségével, a Judit nevű orvossal. Zavarba ejtő módon B. Judittól szerezte a morfiumot, amivel az öngyilkosságot elkövette.
Homályban marad, hogy Juditot mi motiválta a morfium átadására – Kertész szereti a megoldatlanság misztériumát. Sorstalanság című regénye ugyanígy kerülte a közhelyszerű magyarázatokat. A titokzatos és komoran komikus Felszámolás az élet végének misztériumáról és az öngyilkosság misztériumáról szóló értekezés. Elgondolkodtató és mélységesen felkavaró műnek találtam.
(Ian Thomson: Egy elmondatlan halál krónikája. The Independent, 2006. október 6.)
*
A Keserű nevű kiadói szerkesztő az élet öregedő, magányos megfigyelője Budapesten. Két szenvedélye maradt még, mindkettő igencsak szomorkás. Az egyik az, hogy részegeket és hajléktalanokat figyel az ablakából látszó parkban, a másik pedig, hogy újra és újra elolvassa egy színdarab, a Felszámolás kéziratát, amelyet néhai barátja, B. írt.
A darab szereplői Keserű és ismerősei, és a darab megjövendöli a „radikális” unalmat, amely beköszönt az életükbe azt követően, hogy a kommunista uralom miatt érzett felháborodás és düh elcsitul. Ez a kettőzés – színdarab a regényben és hétköznapi élet a színdarabban – végig szürreális keretek közt tartja a regényt.
2002-ben a Nobel-díj átvételekor Kertész Imre kifejtette, hogy Auschwitz tapasztalata „felfüggesztette az irodalmat”. Ez az érzés és a haláltáborok emléke határozza meg minden művét.
Kertész számára a holokauszt ábrázolhatatlan, ami azt jelenti, hogy soha nem ér véget: „Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.”
A Felszámolás is ebben a szellemben íródott. Félreteszi a hagyományos elbeszélő technikát – cselekmény, bonyodalom és megoldás helyett a könyv körülményesen araszol a történet körül. Egy homályos utalásból értesülünk róla, hogy B. élete, amely morfiummal elkövetett öngyilkossággal végződik, Auschwitzban kezdődött: a tábor kórházában született azt követően, hogy anyjának sikerült eltitkolnia terhességét az őrök elől.
B. darabjának megrögzött újra- és újraolvasása alapján Keserű arra a következtetésre jut, hogy van még egy megoldandó rejtély. Amikor megtalálta a halott B.-t, gondosan összegyűjtötte a papírjait, mielőtt esetleg elkoboznák. Ezek között a papírok között bukkant a színdarabra, de egyre inkább meg van győződve róla, hogy B. magnum opusa, egy regény még rejtőzik valahol. Valóban létezik B. pályájának „hiányzó darabja”, a könyv? Ismét a holokauszt sugallja választ: a regény rejtélye magának az irodalomnak a rejtélye – mit lehet és egyáltalán lehet-e bármit is írni a haláltáborok keltette fekete lyuk után?
A jóvátétel nem jellemző a Felszámolásra. Az emberi kapcsolatok inkább fájdalmat okoznak, semmint örömöt, és a szeretet is csekély reményt kínál csak. Keserű, akinek a neve mintha inkább bánatot sejtetne, mintsem megbántódást, egyedül él – a felesége elhagyta, amikor egy politikai írást bírálni merészelt. Ezzel az állásfoglalással a saját erkölcsi meggyőződését a családja biztonsága elébe helyezte; a Felszámolás szereplőinek nem adatik meg a békés magánélet. A hétköznapok családi boldogsága Kertész ábrázolása szerint fenntarthatatlan.
A kisregény szomorúsága fordítottan aránylik terjedelméhez. Auschwitz rendíthetetlen hatásának ellenére megvan benne mindaz a töredezettség, ami ismerős a korábbi posztmodern irodalomból, és azok, akik a gazdag próza reményében olvassák, csalatkozni fognak. Tagadhatatlanul tragikus mű, és mechanikus irodalmi elterelő műveletei ellenére, olyan emelkedettséggel és rezonanciával rendelkezik, amely messze meghaladja a rettenetes örökséget, amelyből fakad.
(Natalie Whittle: Hiányzó darabok. Financial Times, 2006. október 6.)
*
Kertész Imre 2003-ban írt regényéhez Samuel Beckett Molloy című művéből kölcsönzi a mottót, a jól ismert utolsó sorokat, amelyekben a narrátor, Moran a bizonytalanság, a megtévesztés érzésével, az emberi lét ábrázolhatatlanságával viaskodik: „Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.” A Felszámolás lehetne akár Beckett Trilógiájának is a címe a maga jelentéktelen, szétmálló szereplőivel, akik a nélkül araszolnak a véglegesség felé, hogy valaha valóban összeállnának. Kertész regénye egyértelmű tisztelgés Beckett előtt, és az általa kínos élni akarásnak nevezett jelenség előtt, valamint az irodalom szerepe előtt.
B. papírjai között a barátja, Keserű talál egy színdarabot, amelynek szintén Felszámolás a címe, és amely mintha megjövendölte volna mindazokat a válsághelyzeteket, amelyekbe Keserű és barátai kerülnek az 1990-es évek végi Magyarországon. Keserű, ez a korunkbeli Hamlet („vagyok vagy nem vagyok”, ismételgeti) az akarat és a sors satujába kerül. Mintha B. szövege uralkodna fölötte. Hogy a dolgok még kuszábbá váljanak, Keserű szerkeszti a kéziratot. Ráadásul feltehetően létezik B.-nek egy további műve is, egy regény, amelyet a színdarabban említenek, és amelyet Keserű megszállottan keres.
Keserű saját sorstalanság-érzése előbb egy elnyomó kommunista államban, majd a bukását követő káoszban, hóbortossá teszi őt. „A véletlen, a kéjvágy és a pillanat szeszélye szabja meg lehetetlen életünket.” Felidézi azt az időszakot, amikor politikai fogoly volt miután elutasította a nómenklatúra egyik jeles tagja „úgynevezett regényének” a kiadását. A felesége a szemére hányja, hogy ötvözni akarta a családfenntartó szerepet a forradalmár szereppel. Ám Keserű a maga konok tettét is „puszta játékból” követte el, vagy azért, hogy „valami hírt kapjak a létezésemről”. Viszonya B. volt feleségével is mintha ugyanebben a szellemben zajlott volna. A Felszámolásban azonban nincs semmi szeszélyes. Kertész Imre megnyerő történetet sző egy érdekfeszítő metafizikai vizsgálódásból. Keserűt, meglehet, enerválttá tette az irodalom, közönsége azonban annál elevenebb.
(Toby Lichtig: Homokszem a gépezetben. The Times Literary Supplement, 2006. október 13.)
Válogatta és fordította: Puszta Dóra
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 07. szám
