HABA PÉTER
Tárgyak sejtése
Tárlat
Képsorozatok: sűrű szövetű, telt formáktól és színektől hemzsegő világ. A látvány vibráló gazdagságában hol a képsíkot szétfeszítő kalligrafikus festőiség, a szőnyegszerű karakter, hol az egymásra rétegződő elemek montázsszerűsége válik uralkodóvá. Fotófestmények – Lajtai-Langer Péter maga nevezi így munkáit.
A fémlemezre kasírozott, fóliával borított printeken közelről fényképezett tárgyak, részletek halmazai láthatók: a képek mélyén mintha órák számlapjait, régi fotók fragmentumait, arcokat, ruhadarabokat, gyümölcsöket, játékokat, tájképeket látnánk – egy személyes miliő rekvizitumait. Gyakran szerepelnek azonban a vallással kapcsolatos tárgyak is: imasálak, imaszíjak, menórák. Ezek viszont még ritkábban őrzik meg valódi látványukat: a művész számítógépes technikával módosítja színeiket, „átrajzolja” felületi struktúrájukat, kitörli vagy éppen elmélyíti árnyékukat, elanyagtalanító fénysugarakat „varázsol” beléjük. Áttetszővé teszi őket, elmossa határvonalaikat, idegen tárgyrészleteket épít a töredékek, motívumok, formák szövedékébe.
Az átalakulás után csak a tárgy „sejtése” marad, az érzet, hogy a látvány emlékeztet valamire: valamilyen eszközre, anyagra, illetve az ahhoz kapcsolódó taktilis ingerre, hangra, illatra, hangulatra vagy élethelyzetre. Anyag és forma részben megmarad, de maga a tárgy elveszti azt a kohéziót, a struktúrát, amely azonnal felismerhetővé tenné. Ahogy a néző távolodik a képtől, úgy kerül egyre messzebb a tárgy igaz valójától, úgy gyengül a sejtés. Akár érzékcsalódásnak is nevezhetnénk mindezt: a formák az őket övező térrel nem a képsíkon, nem valamiféle perspektivikus rendszerben, hanem a néző és a kép közötti távolságban, illetve abban az időintervallumban nyilvánulnak meg, amelyet a részletek által előidézett asszociációk töltenek ki. Sajátos tér- és időbeli rétegzettség húzódik meg tehát Lajtai-Langer alkotásaiban a tárgynyomoktól, a tárgyak sejtésétől az absztrakció autonóm, saját realitást hordozó tartományáig. A rétegzettség, a képek e kettős minősége különös feszültséget kelt, s a tárgyfragmentumok közötti titokzatos kapcsolatról árulkodik. A feszültség, a rejtély egyfajta kutatómunkára ösztönzi a befogadót. A gyakran szimbolikus jelentőségű tárgyak képének digitális transzformációja megváltoztatja a hozzájuk kapcsolódó tradicionális jelentéskört is, „digitalizálja”, átlényegíti vagy éppen a materiális megjelenés „feloldásával” annak magasabb értelmét közvetíti.
Az egymásba fonódó imasálakból és imaszíjakból álló kompozíciók esetében e szakrális tárgyak olyan jellegzetességei maradnak fenn csupán, mint a csíkozott minta, a textil struktúrája, a bőr hajladozása. A színről színre absztrahálódó látvány kiemeli az imasálak és szíjak hagyományos szerepkörének, szimbolikájának újabb és újabb aspektusait, illetve a „képiség” folytonos szerepváltozásait idézi elő. Főként kérdések merülnek fel a nézőben: az absztrakt kép talán mindannak a szelleminek az emanációja lenne, amely az imasálakhoz és az imaszíjakhoz kapcsolódik? Az isteni princípium, a hit, az ima, a rítusok kontemplatív ereje rajta keresztül áradna a néző felé? A fényes fólia, az áttetsző részletek, a láthatatlan forrásból eredő fénynyalábok mind ezt a kisugárzást, ezt az éteri áramlást érzékeltetik. A Midrás Rábá a fény eredetéről azt tanítja, hogy az Örökkévaló egy fehér tálitba (imasál) burkolózott, és kisugározta dicsősége ragyogását. A formák e lázas kavargása azonban értelmezhető úgy is, hogy az egykor tiszta, egyértelmű kapcsolatok mára összekuszálódtak, a hitbeli bizonyosság „áttetszővé” vált, a valaha pontosan megkülönböztethető funkciók, tárgykörök, rendszerek transzparens halmazzá alakultak. Csak a sejtés maradt, az ősi kohézió érzete.
Nyilvánvaló, hogy e képek érintik a zsidó kultúra átfogóbb kérdéseit is, elsősorban a képtilalommal kapcsolatos sajátosságokat. Mivel ikonográfiai rendszerek nem alakulhattak ki a zsidó képzőművészetben, ezért az – Lajtai-Langer Péter szerint – egyfajta vákuumba került, s képtelenné vált a szakrális gondolkodás, a hit problémáinak közvetítésére. A művész erre a hiátusra irányítja a figyelmet, s – mint az imasálakból építkező kompozíciók mutatják – nem kerüli meg azt, sőt, egy olyan művészi kifejezésforma megteremtésére tesz kísérletet, amely arra valamilyen értelemben válaszul szolgálhat. Lajtai-Langer ugyanakkor nem kötelezte el magát a zsidó kultúrával kapcsolatos témáknak. Az orvosi műszerektől a régi polgári lakások világán át saját családi fényképeiig igen sokféle tárgyat górcső alá vesz. „Digitális fotófestészete” tehát sajátos megismerési módszer, egyfajta dekonstrukció, mely a zsidó kultúra mai helyzetének, változásainak vizsgálata mellett saját élettörténetére, az élőhelyét jelentő városra, a környezetét képező tárgyi világra, a közöttük feszülő kölcsönös összefüggések felfedezésére, egyszóval: az élet holisztikus rendszerének feltárása irányul.
(Lajtai-Langer Péter kiállítása a brüsszeli magyar intézetben)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 07. szám
