CSONTOS ERIKA
Örökre vasalva
Követési távolság
Gáti István: „Hozott szalonnával…”. A huszadik század apróban. Apróhirdetések 1900-tól 2000-ig. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2006. 368 oldal, 3300 Ft
„Kávéház pazarfényesen berendezve” (1912); „cselédintézet” (1916); „féregmentes szoba” (1922); „csődtömeggondnok” (1930); „diszkrét születésű ” (1938); „ruzsmentes, keresztény” (1938); „műanyag fröccsöntés”; (1974) „grafoanalízis” (1988); „műkörömépítő tanfolyam” (1994). A fenti, szinte költői tömörségű nyelvi képződményeket Gáti István apróhirdetés-gyűjteményéből mazsolázgattam: úgy tűnik, az összetett szó az a legkisebb egység, amelyben már tükröződhet – mint cseppben a tenger – az adott korszak. A gyűjtemény célja ugyanis éppen ez volt: az apróhirdetés békaperspektívájából bemutatni a huszadik századi történelem meghatározó eseményeit s a korszellem változásait.
Gáti István pszichológus magánszenvedélyből, először kézzel másolgatva, később digitális fényképezőgéppel lefotózva gyűjtögette, s korszakok szerint csoportosítva rendezte kötetbe e roppant mennyiségű anyagot. Előszavában hangsúlyozza, hogy válogatása szubjektív, s hogy inkább a trendek, mintsem a kuriózumok felmutatására törekedett.
A könyvbe az általa gyűjtött 9000 darabból végül 6000 apróhirdetést válogatott be, a kronológián belül többé-kevésbé tematikus tömbökben, kitűnő arányérzékkel rendezve el az anyagot. Korszakonként változik, hogy mely lapokból merít. Az első fejezethez például (1900-1913) a Népszava, a Pester Lloyd, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, az Új Idők és a Vasárnapi Újság apróiból tallóz. Talán nem ártott volna azonban egy röpke kiadói bevezető, legalább annyi alapvető információval, hogy a műfaj a tizenkilencedik század végén honosodott meg, s hogy az első tömeglap, a Pesti Hírlap közölt elsőként magyar nyelvű apróhirdetést 1878-ban.
A válogatás címét a szerkesztő egy híres Örkény-egyperces csattanójából kölcsönözte. Köztudott, hogy többek között Örkényt is megihlette e nyúlfarknyi műfaj. Hiszen az egyes hirdetések hol eredendő groteszkségükkel tündökölnek: „kertes lakás bombabiztos sziklaóvóhellyel nyaralásra kiadó”; hol a megfogalmazás sutasága okozza akaratlanul komikus hatásukat: „Műlábakat teljes járóképességgel készítek, melynek üdvös előnyei rajtam megtekinthetők”; hol épp azért olyan megrázóak, mert egyetlen, esendő emberi élet minden tragikumát magukban hordozzák: „Weinberger Bernátnét és három apró gyermekét Király-utca 93. alól december 27-én elhurcolták. Gyermekek nyakán ezüstláncon joujou, nagyobbaknak szülők fényképével. Nagy jutalom: cukor, zsír. Értesítés aggódó férjének fenti címre.”
Minden hirdetés megannyi talált tárgy, amely magáért beszél, ám kellett hozzájuk az összerendezés invenciója is. A Fekete Sas Kiadó kötetét sárgás papírra nyomták, így annak külleme is régi újságra emlékezetet, s az egykori aktuális pillanatnak szóló, apró-cseprő vagy épp életbevágó közleményeket a könyvvé szerkesztés gesztusa elemeli, mintegy időtleníti.
A kötetet végiglapozva először a különleges grafikai-vizuális megoldások a legszembeötlőbbek. Hol van rajzocska, mi van vastagon szedve, ki hogyan akar a másikénál erősebb hatást elérni. Van, aki rafinált tipográfiával bizonyos szavakat kiugratva – Nem Nem Soha – hívja fel rejtett mondanivalójára a figyelmet, s minden korszakban kivirít a sokaságból a verses reklám: „Jaj a hátam, jaj a fejem / oda van, / megkinoz az influenza csufosan, / mert nem használtam / LYSOFROMOT szorgosan”. Egynémely hirdetés bőbeszédűségével tűnik ki, s vannak épp a lakonikusságukkal megejtő megoldások is: „Túlvilági segítség 06 20 9348098”.
Ha van kedvünk tartalmilag is szemezgetni, több csapásirányban is elindulhatunk. Végigkövethetjük az évszázad jelentős történelmi eseményeit. Láthatjuk a boldog békeidők után a háború brutális benyomulását a mindennapokba: „SEBESÜLTEK részére használt fehérneműt esedezve kér Albrecht kaszárnya.” A gazdasági világválság idején tömegesen jelennek meg a kétségbeesett családfők szívszorító álláskereső hirdetései (jelige 1932-ből: „Élni szeretnék”). A század elejétől megfigyelhetjük a társadalmi mozgásokat, a kivándorlási hullámokat: „AMERIKAIUL németül két hónap alatt olcsón tanít.” Szórványosan már az 1920-as numerus claususra is történik utalás az álláshirdetésekben, a zsidótörvények hatására azonban tucatjával jelennek meg az ilyesféle fogalmazványok: „CUKORGYÁR felvesz lehetőleg gyakorlattal bíró répaátvevőket, akik keresztény származásukat okmányszerüleg tudják igazolni.”
A legmegrázóbb a második világháborút és a 1945-48-ig tartó időszakot áttekintő blokk. Engem a Ki tud róla? felhívásai mellett leginkább a tárgyi veszteségekről szóló hirdetések indítottak meg: a „New-York cipőüzlet” tulajdonosa például ellopott bordó plüss kárpitos székeit követeli vissza; egy láb nélküli hadirokkant a cipőtisztító szekrényét, mely a Múzeum körút sarkán egy fához volt láncolva. Bartus Béla a kaptafáit, egy Füst Milán nevű költő pedig 50 000 pengő jutalom ellenében bőröndben hagyott kéziratait keresi. Nem véletlen, hogy Zoltán Gábor író-rendezőt éppen ez a korszak ihlette meg. A hozzátartozóikat kereső aprók egymás mellé montírozásával – a szövegminiatűrök különös, kontrasztos egymásmellettiségére rájátszva – négy színészhangra komponált, megrendítő hatású hangjátékot rendezett, Lehetőleg hadiárvát címmel.
Érdemes egyébként egyazon hirdetésfajtát végignézni több korszakon át is. Jól nyomon követhetjük például a cenzúra megjelenését az ismerkedési és házassági hirdetésekben. Nagyjából a század derekáig nem volt cenzúra. Divatban voltak a nyílt szerelmi üzenetek: „Gyöngyike Kétségbeesés és bizonytalanság martalékának szánsz?” (1912), s az ismerkedés célja sem feltétlenül a házasság volt: „HARCTÉREN küzdő fiatal hős, ki pár nap mulva szabadságra megy, ez uton keresi feltétlen urileány tisztességes ismeretségét „Sírva vigadok” jeligére” (1917). A házassági hirdetések viszont a pőre anyagiakról szóltak: „Azon urinőt, kinek 2000 pengő készpénze van, és a kertes házat szereti, azonnal nőül veszem „Motorkerékpár” jeligére.” (1938). Feltűnő, hogy a szocializmus alatt kizárólag házassági hirdetéseket találunk, amelyek ráadásul annyira egyformáknak tűnnek, mintha klónozták volna őket. Bár több szó esik a lélekről – alapvetően marad az adok-kapok elv: „Intell. ápolónő keres modern garzonba (termál) megalapozott mérnök férjet 40 évestől. „Inkognitó” jelig. a kiadóba.” (1963). Aztán rendszerváltás előtt érzékelhető már némi fellazulás: „Kellemest a hasznossal”, s 89 után újra megjelennek a leplezetlenül erotikus szolgáltatások is: „Euromasszázs Sziszitől”. Mindvégig jellemző érdekesség, hogy a beházasodásra megcélzott társadalmi réteg gyakran csak a slusszpoénban, a hirdetés jeligéjében derül ki: „Csákó és sarkantyú” (1915), „Korcsmáros és cipőkereskedők özvegyei előnyben” (1949); „Kizárólag elvtárshoz” (1957).
A társadalom mindenkori változásai mellett képet alkothatunk az aktuális ár- és bérviszonyokról, megfigyelhetjük az infláció alakulását és a konszolidációt is: „Valutában forint a kincs, / Sidol nélkül ragyogás nincs” (1946). Láthatjuk, mit olvastak, mit néztek a moziban. Olyan hétköznapi dolgokra is következtethetünk, mint hogy hogyan öltözködtek: az ötvenes évek végétől az uraságtól levetett öltönyök helyett a lóden hódít; a hetvenes évek elején pedig a „nylon csipkeruha” vagy a Fékon Pressz szintetikus puplining a menő: „Örökre vasalva”.
Megfigyelhetünk néhány korszaktól és tematikától független alapvető emberi magatartás-variációt is: például a puszta túlélés – „Tüzifát cserélek férfiruháért. Középtermetre.” -; az élelmesség – „a DUM-DUM világháborús társasjáték a legszebb és legidőszerűbb karácsonyi ajándék” (1914) – és az élősködés – „Romlott étolaj bérfinomítása kisebb tételekben is” – fokozatait. Minden éra kitermeli azt az embertípust, aki ráérez a speciális igényekre: „vikkendháznak alkalmas autóbusz”(1959); „Divatjamúlt kötött kabátját twist pulóverré alakítom át.”; (1963); „Kiskapu adótanfolyam” (1996).
Zoltán Gábor szerint „…senki annyira nem ismerte a magyar emberek gondolkodását, mint az apróhirdetések írói. Minthogy nem nekik fizetnek a publikációért, hanem ők fizetnek érte, és muszáj megtalálniuk a közönségüket. Ó, nem feltétlenül tömegeket, a legtöbb esetben egyetlen embert, de azt nagyon.”
Akár az én kedvenc hirdetésem feladójának: „Felkérem azt az egyént, aki egy szegény embernek csütörtökön este a hatvani vonatról podgyászát elvitte, a kabátban levő élelmiszerjegyeket legalább küldje vissza Krémer Béla, Budapest, VII, István út-21.”
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 07. szám
