Egy „közismert” német holokauszttagadót, bizonyos Ernst Zündelt, akit dicstelen tevékenysége miatt már korábban kitoloncoltak Kanadából, most szülőhazájában ötévi börtönre ítéltek, amiért a világhálón és különféle kiadványokban náci és antiszemita propagandát folytatott. A kiszabható legsúlyosabb ítéletet tizennégy rendbeli gyűlöletkeltés miatt kapta. Németországban ez nem az első bírósági eljárás fasiszta aktivista ügyében; a hatályos törvények értelmében az ügyészségek ugyanis vádat emelnek hasonló bűncselekmények elkövetői ellen. Minálunk ez elképzelhetetlen. Először is: a gyűlöletkeltő neonáci orgánumokkal szemben nem indul hivatalból eljárás; ami az interneten történik, afelett az igazságszolgáltatás intézményei inkább szemet hunynak, mintsem megpróbálnák felderíteni a szolgáltatókat meg a gyakran álnevek mögé bújó szerzőket. De a nyomtatott sajtó némely termékei is a hatóságok hasonló „félrenézésében” bízhatnak. Itt minden további nélkül lehet a lehető legmosdatlanabb hangon gyalázkodni, nem lesz semmilyen következménye.
De ha végül indul is eljárás, a gyűlöletkeltés tényállását nem sikerül bizonyítani. Egyebek közt azért nem, mert az ilyen ügyekben az ominózus szövegek nem egyes, megnevezett személyeknek szólnak, hanem – úgymond – „véleményeket” fogalmaznak meg, amúgy általánosságban. A véleménynyilvánítás szabadságát pedig elhivatott jogvédők vigyázzák. Az emberjogi szervezetek árgus szemmel figyelik, hogy a gyülekezési szabadság meg ne sérüljön, de azzal már a legkevésbé sem törődnek, mi minden hangzik el az általuk védelmezett rendezvényeken és fórumokon. A bírói gyakorlat pedig – persze, az ennek megfelelő törvényértelmezés alapján – rendre úgy ítél, az izgatás vádja sem áll meg, hiszen nem igazolható, hogy adott kijelentések konkrét erőszakos cselekményekhez vezettek.
Figyelemre méltó, hogy például a német törvényhozók nem tekintették releváns kérdésnek, vajon a holokauszt tagadása elvezet-e az újabb, tettleges zsidóüldözéshez, hanem egyszerűen tilalmasnak minősítették a neonáci propagandának ezt a különösen undorító válfaját. A gyűlöletbeszédet pedig értelemszerűen alkalmasnak tartják a gyűlöletkeltésre. Ez a jogfelfogás nyilvánvalóan a történelmi tapasztalatokból következik – a németek, és kivált a politikai establishment nem akar megfeledkezni a fasizmusról.
Mi volna az a különbség a magyar történelem idevágó fejezete meg a német história között, ami indokolhatná a mi „elegáns” felülemelkedésünket mindazon, ami velünk a múlt század harmincas éveitől kezdve a háború végéig történt? Mi ad felmentést a magyar jogi gondolkodásnak az alól, hogy törvényi eszközökkel tartsa féken, illetve torolja meg a náci beszédet? Csak nem az a tény, hogy a magyarországi, úgynevezett zsidótörvények megelőzték és szigorukkal felülmúlták a nürnbergieket? Csak nem az a másik tény, hogy az Eichmann-különítmény munkáját a teljes korabeli magyar közigazgatás segített végbevinni?
A mai Magyarországon a náci kiadványok, honlapok és aktivisták lényegében akadálytalanul virulhatnak, a fasiszta gyűlöletbeszéd terjedhet és nyomófelületre találhat. A neonáci szervezetek felvonulhatnak, egyenruhában parádézhatnak, természetesen a nekik kijáró rendőri felvezetéssel. És nem akad senki, aki a maga illetékességi körében úgy érezné, hogy ezzel szemben igenis következetesen fellép, ha kell, a tiltás eszközeivel – majd vállalja a jogi következményeket, vagyis a bírói fórumok döntését. Akkor legalább kiderülne, mely régebbi nemzetközi egyezmények és újabb uniós jogelvek sérelmére folyik az országban az a szisztematikus uszítás, amely most február 11-én, a Hősök terén mintegy tetőzött a neonácik nemzetközi seregszemléjével.
Régi igazság persze, hogy egy ország és egy társadalom jogfelfogása nem függetleníthető politikai kultúrájától. Az utóbbi években, mindenekelőtt a szélső, avagy radikális jobboldalon eluralkodott hangnem és mentalitás – amely a jelek szerint számíthat a magukat mérsékelteknek nevező konzervatívok elnézésére is – olymértékben fellazította a közbeszéd normáit, hogy mára a szólásszabadság szabadsága a legdermesztőbb szabadossággá fajult. Amikor egy országban a legnagyobb ellenzéki párt némely politikusainak és a jobboldal legszélsőségesebb uszítóinak azonos a retorikai szókészletük, akkor a militáns elkötelezettek tábora is egyre inkább elszabadul; a verbális agresszió a tömeg természetes akaratnyilvánításává „legalizálódik”, majd fokozatosan átmegy cselekvésbe: a kormányfő nyomában városról városra utaztatott, mondhatni professzionális tüntetők fellépése már korántsem békés és veszélytelen. Viselkedésük egyre vadul és eszkalálódik – választott magatartásmintáik egy része megjelent már a tavaly őszi zavargások idején.
Senki nem állítja persze, hogy a különböző fajta ultraradikalizmusok közé egyenlőségjelet lehet tenni; a neonáci hőzöngés és a kormányellenes hecckampány – tartalmi értelemben – nem egy tőröl fakad. De közös az a társadalmi atmoszféra, az a közfelfogás, amelyben ezek a lényegükben az agresszivitásra és uszításra kihegyezett megmozdulások mintegy polgárjogot nyernek. Egyszerűen azáltal, hogy a mindennapi tűréshatár korábban elképzelhetetlen mértékben kitolódott. Amiként a jog felkentjei nem akarják észrevenni, hogy elbizonytalanodásuk a társadalom stabilitását veszélyezteti, úgy a mind gáttalanabb politikai erők úgy tesznek, mintha egy kordonnal a jogállamot is szabadságukban állna lebontani. Az „egyszerű” állampolgár pedig elveszti a fogódzóit: sem a törvényekben, sem a társadalmi morálban, sem a politikai kultúrában nem talál garanciát többé a saját, személyes biztonságára. Mindinkább úgy érzi, hogy kiszolgáltatott: mert minden elhangozhat, minden megtörténhet, minden fellazulhat.
Akik a rendőrség székházára most rálőttek, bárkik legyenek is, éppen erre, vagyis az instabilitás közérzetére akartak rájátszani. Badarság, amit az ellenzékiek egy része rögtön előadott, hogy tudniillik a kormány így terelné el a figyelmet az ország gondjairól. Hiszen az ország legnagyobb gondja éppen az, hogy minden, ami a nyugtalanság és a dezorganizáltság képét mutatja rólunk a világban, egyszersmind milliókban, milliárdokban kifejezhető kárt is okoz. És nem utolsósorban a kormány reformpolitikáját fenyegeti – ha a világsajtóban újra úgy jelenünk meg, mint tavaly szeptemberben és októberben, akkor gyorsan becsukhatja a boltot.
Ezért a koalíciónak a legkevésbé sem érdeke semmiféle provokáció; s tegyük hozzá, a mai Európában minden hatalmon lévő politikai kurzusnak mindig nyugalomra van szüksége. Ha másként gondolkodna, a gazdasági prosperációt tenné kockára, és a globalizált világban ezt még a leggazdagabbak sem engedhetik meg maguknak.
A mai Magyarországnak pedig különösen a minél teljesebb körű konszolidációra van szüksége. Törvényi, gazdasági és politikai normateremtésre. Itt és most a szélsőségek és a szélsőségesség minden megnyilvánulási formája ártalmas.
Ez lehet az egyetlen zsinórmérték.
Mészáros TamásRosta
