Majdnem elmaradt az esküvőm miatta. Ott álltunk a várakozó násznéppel, és Angyal László, a nagy eseményre megkért fotós barátunk csak nem jött. Fotók nélkül meg ugye nincs esküvő! Már-már szétszéledtünk, tanakodtunk, vajon mikorra tehetnénk át a nevezetes eseményt, amikor egyszer csak szinte berepült. Olyan sistergéssel landolt az anyakönyvvezetői hivatal előtt, mint aki valóban a magasból ereszkedik alá.
Angyal László esetében nem túlzás ez a hasonlat. Egész életében két dolog izgatta, a repülés és a fotózás. Mindent elkövetett, hogy mindkét műfajban a legjobbat, a legtöbbet hozza ki magából. De valahogy nem ment. A szerkesztők ugyan elámultak, hogy milyen jó képekkel lepte meg őket, ha visszajött egy-egy repülőútjáról. Aztán mégis odébb tolták azokat, mondván, na jó, egyszer-egyszer igen, de folyamatosan mit kezdjünk mi egy olyan fotóriporterrel, aki a felhők fölött érzi magát igazán elemében? A pilótákkal is jó barátságban volt, nem is nagyon akadt olyan típusú gép, amit ne akart volna kipróbálni, de köztük meg inkább fotósnak tekintették.
Éppen negyvenéves volt, amikor elege lett. 1986. január 7-én zsebre vágta az útlevelét, feleségével együtt beült a kitömött Trabantba, és egy párizsi meghívólevéllel a birtokában egészen Ausztriáig ment. Ott már várta őket a Szochnuta, a zsidó bevándorlási ügynökség.
A papírokkal nem volt baj. Angyal László szülei irataival igazolta, hogy semmi akadálya az alijának, vagyis az izraeli bevándorlásnak. Szülei a háború alatt az úgynevezett védett házakban éltek. Tizennyolc évvel idősebb testvérét először Auschwitzba, majd Dachauba hurcolták. Amerikaiak szabadították ki a lágerből, itthon azt sem tudták, él-e, hal-e. Talán ennek is köszönhető, hogy egy évvel a háború után ő világra jött.
A közelmúltban láthattam a ma már nyolcvanesztendős testvért, amikor Angyal László bemutatta az izraeli hadsereg pilótái között gyűjtött élményeiből és a repülések közben készített fotókból összeállított könyvét.
Különleges könyv ez. Olyan világba pillanthatunk be, aminek szereplőit, történeteit évtizedeken keresztül a legszigorúbb titkok övezték. Ma úgy tartják, hogy a légierő nélkül Izrael állam már nem létezne. „Tekints csak a térképre – mondja a fotós pilóta -, ez a picinyke ország körbe van véve olyan hatalmas és erős államokkal, amelyektől évtizedek óta folyamatosan és meg-megismétlődve támadásoknak van kitéve.”
Néhány napos bécsi tartózkodás után az észak-izraeli Karmiel városába érkeztek. Kaptak egy garzonlakást és némi pénzt. Majd irány a nyelvtanfolyam. Türelmetlenek voltak. Állandóan nyugalomra intették őket, összetett ujjú tenyérrel csitítgatták az új barátok a fiatal házaspárt: szavlanut, szavlanut! – nyugalom, nyugalom! Tanuljatok, ezért kapjátok az ösztöndíjat. Van idő. Aztán a Tel-Aviv melletti Jafóba költöztek. Angyal László csak úgy ismeretlenül sétált be az Israel Air Force Magazin szerkesztőségébe. Befogadták. Nem csupán a magával vitt fotók, hanem a repülés közben szerzett tapasztalatai is bizalmat keltettek. És elkezdődött az az élet, amelynek naplója most kezünkben van. Sorra ismerte meg az izraeli légierő legendás pilótáit. Találkozott a később visszatérés közben szörnyethalt első izraeli űrhajóssal, Ilan Ramonnal. Az ezredes 1981. június 7-én részt vett a bagdadi atomreaktor elleni támadásban. Ez akkor nálunk még csak szűkszavú újsághír volt. A mesteri pontossággal végrehajtott akció részleteiről Angyal László írhatott először.
Ugyancsak neki mesélte egy Hercules-pilóta, miként is sikerült kiszabadítani az Ugandába eltérített Air France-repülőgép túszait 1976 júliusában. Erről az eseményről azóta már film is készült, de hát a film az regény, a valóság viszont szikár és kegyetlen. És most ezt is megismerhetjük. Átélhetjük, miként ereszkedtek az éjszakai sötétségben az entebbei repülőtérre, hogyan szervezték meg mindössze félóra alatt a mentést és visszaindulást, ráadásul tűzharcba is keveredtek, amiben a különleges osztag parancsnoka, Jonathan Netanyahu halálos lövést kapott. A kiszabadított túszokat ennek ellenére sikerült Tel-Avivig repíteni.
Miközben kézről kézre adták a pilóták, nem csupán az izraeli légierő történetét, de mindennapjait is megismerhette.
Angyal László sűrűn emlegeti Yakov Turnert, aki nemcsak pilóta, de rendőr is volt. Egyszer éppen akkor igazoltatták egy repülőtér mellett, hogy vajon miért is fényképezget, amikor a gépkocsija ülésén már ott volt a kinyomtatott újság címlapján főnökük, az országos rendőrfőkapitány fényképe, amint éppen a légibemutatón vesz részt pilótaként. Amikor ezt meglátták, a gyanúsítottal szemben rögtön másképp viselkedtek.
Angyal László alapos biztonsági ellenőrzés után megkapta a privát repülés lehetőségét. Várta Jerry, a barátja, aki bekerülhetne a Guinnes Rekordok könyvébe, mivel a sok-sok kis repülőgéppel, légi szerkezettel 24 ezer órát töltött a levegőben. Csak varázsszőnyegen nem röpült. Vele utazta be a légierő repülőtereit, szárnyaltak a Genesareti-tó fölött, átrepültek a Holt-tenger fehérlően sós vize, valamint a partján égbe emelkedő Massada erőd romjai fölött. Jerrynél megbízhatóbb pilótát keveset ismert. Szinte vakon eltalált a Gázai-övezet, a Jordán-folyó vagy akár a Sínai-félsziget legelrejtettebb pontjai fölé. Mellette és vele újabb és újabb gépeket ismerhetett meg.
A földön már nem volt minden ilyen egyszerű. Miközben Angyal László folyamatosan szállította légi fotóit, újságja tönkrement. Éppen a legrosszabbkor, hiszen megszületett kislánya, Kamilla. A szomszédok és barátok ajándékok sokaságát és pénzt adtak össze az új jövevény örömére. És közeledett az Öböl-háború. Az emberek készültek a legszörnyűbbre. Be is következett. Irak felől Izrael felé irányították a Scud-rakétákat. Izrael kimaradt a közvetlen összecsapásokból. Bár megkapta ő is a katonai kiképzést, éles bevetésre sohasem indult. A háború után visszajött Magyarországra.
Hozta magával a rengeteg emléket, élményt, a több ezer felvételt, és itthon folytatta az Izraelben megalapított Saint-Exupéry Társaságot. Lapot alapított. Még kint, Izraelben azt mondták neki a pilóták, hogy „majdnem olyan légi gladiátor vagy, mint mi, csak annyiban különbözöl tőlünk, hogy a te fegyvered a fényképezőgép”. Így ragadt rá az Aviátor Gladiátor becenév. Itthon kiadott újságja így kapta az Aviátor címet.
Most, hogy összegyűjtötte az izraeli légierő legizgalmasabb történeteit, hogy bemutatta az amerikaiak által is a világ legjobban kiképzett pilótáinak tartott bajtársait, már csak egy vágya van. Mivel ma is érvényes repülési orvosi vizsgával rendelkezik, szeretne egy rekordot felállítani. Úgy tervezi, egyetlen nap alatt repül a lehető legkülönbözőbb légi járműveken. Legyen az sárkányrepülő, hőlégballon, autogiró, a legkülönbözőbb méretű repülőgép. Legalább 33 fel- és leszállást szeretne teljesíteni, de közben nem hagyja ki az ejtőernyőzést és esetleg fotózni is fog közben. Talán még azt a trükköt is megoldja, ami Jerry barátjának nem sikerült – ráül egy repülőszőnyegre is, és lenyom vele egy-két kört. Miért is ne?
Szendrei Lőrinc
