Nehéz eldönteni, hogy a kortárs művészetek háza, a Trafó izgalmasabb-e, vagy az odavezető út? Péntek este nyolc, indul útjára a gyönyör. Már a kannásbor-szagú Üllői úti metrómegálló is apokaliptikus képet mutat, tele bulira készülődő, ijesztő mutánsokkal. Nem véletlen, hogy a Nagy Britmánia egyik színházi csoportja, a Stan”s Cafe már a hónap elején érdekesebbnek tartotta a pesti utcát, mint bármely drámai színpadot. Az angol kulturális őrület másik performansza a Néprajzi Múzeumban egy tonna rizsből épült fel, fura mandalákba foglalva az európai statisztikai adatokat. „A rizs mesél” – érzékeltetvén, hogy mi magunk is csak apró magvak vagyunk, kik szétszóródtak a világban, ott kell gyökeret vernünk, ahol épp vagyunk.
Ahogy a zűrös Üllőiről besodródom a Liliom Street sötét csöndjébe, úgy a monumentális brit fesztiválnak is egy nyugodt mellékutcájába érkezem. Sok jót mondtak már Russel Maliphantról, a nagy presztízsű londoni színház, a Sadler”s Wells társulat művészéről, aki már korábban – 1996 előtt, mikor még nem volt saját csapata – nagy utat tett meg táncos-koreográfusként. Márkanévként jegyzi őt több társulat, a DV8 Physical Theatre, a Michael Clark & Company és a Rosemary Butcher. Tánckompozíciókat készített az izraeli Batshevának és a francia Ballet de Lorraine-nak.
Azt is beszélik róla, hogy lehatol a mozdulat fizikai gyökeréig, nem érdeklik a külsőségek, csak az, amit a fény, s a lelki-fizikai energiák áramlása láthatóvá tesz. A színpadkép valóban minimál, ugyanis nincs ott semmi. Minden fekete. De nem is hiányoljuk a díszleteket, s a mostanában rákos daganatként mindent elborító videoanimációt. Így a figyelem a táncosra irányul. Jelesen Alexander Varona-ra, a megújult együttes fiatal, kubai származású férfitáncosára, aki őrületes dinamikával tölti be a halott, üres teret. A Flux mindössze tízperces szóló. A koreográfia valamennyi erővonalát egyetlen két és fél méteres gömbbe belerajzolhatnánk. A táncos nem is lép ki soha belőle, s mindvégig villámok cikáznának a hermetikusan zárt térben. Csak az indítólökést kell megadni és belendül a perpetuum mobile, egyik mozdulatból nyílik meg a másik. Mondhatni, ez már a maximális tökély megkísértése, a kör gömbölyítése. Nincs szünet, nincs megállás, nincs csend. Egyfolytában gyönyörködtet. Hasonlóképp, mint a négyszemélyes kompozíció, a Transmission, melyet szintén kifinomult forma, a csiszolt, hibátlan technika, a zene és mozdulat tökéletes harmóniája jellemez. S persze mindez összeolvad a mesteri világításban, amely a szakmában méltán elismert fényművész, Michael Hulls érdeme. Antik hangulatot idéz ez a darab, mintha csak az Akropolisz kóréi és kariatidái elevenednének előttünk meg, bájos életképekbe szerveződve. Látni véljük a szikrázó tengert, a kék eget, érezzük mediterrán ligetek illatát. De míg a Möbius-szalagszerűen egymásba fonódó, végtelenített mozdulatfolyamok a Flux tíz műsorperce alatt felszabadult örömmel töltenek el bennünket, ebből fél óra már sok. Szép, de unalmas, felhőtlenül boldog, mégis nyomasztó. Nincs dráma, nincs feszültség, nincs tét, a zenei motívumok és a mozdulatok ugyanolyan szinten ismétlődnek, nem hoznak semmi újat.
Ilyen az est harmadik darabja, az Andy Cowton zenéjére készült virtuóz duett, a Pusch is, ahol a festőiségre, az attraktivitásra való törekvés minden mást maga alá gyűr. Mégis hálásak vagyunk a koreográfusnak. Hisz ahhoz bátorság kell, hogy valaki szembe menjen a trenddel, s rendet vágjon a zűrzavarban, szilánkjaiból komoly szakmai igénnyel rakja össze újra a széthullott világot, keresse az elveszett harmóniát.
Kiszédülve az utcára látom, hogy az egykori Mária Terézia laktanya pincéjében éppen nyitnak az alternatív dühöngők. Javában zajlik a „csillagok háborúja”. A vaskapun át meghatározhatatlan formájú, halmazállapotú „űrlények” próbálnak mélyebbre hatolni. A vérben forgó szemekbe pillantva kilátni a végtelen világűrbe.
Stark R. László
Keretes cikkek
Russell Maliphant Company (UK):Transmission, Push, Flux
Trafó
