A laikus abban a hiszemben él, hogy a diplomaták nyelve kifinomult, mondhatni körülményes vagy éppen álságos, csak az érti, akinek füle van hozzá. A publikum megcsalatva érzi magát, ha nem látja át, hogy a szavaknak milyen következményeik vannak, lehetnek.
A laikusnak tökéletesen igaza van. A szavak, mondatok finom árnyalatainak felfogása néha fáradságos munka, az értéshez kell erőfeszítés – amire viszont a laikus általában nem hajlandó. A lényeg mégis az, hogy a nyelvet egyebek között azért érdemes művelni, mert általa jobban felfogható a bonyolult világ. Szép dolog az „egyenes beszéd”, de az ilyennek álcázott szavak igencsak árulkodók. Oszlatni érdemes a sorok közötti olvasás képességének mítoszát is: az árnyalt kifejezés módját egykoron csak azok nem értették meg, akik nem vették a fáradságot – mindenki más igen.
A szavaknak és a belsejükbe zárt tartalomnak súlya van – vagyis volt. Erre az egyik klasszikus példa Arthur James Balfour brit külügyminiszternek 1917. november 2-án Lord Rothschildhoz intézett levele, amelyben őfelsége kormánya nevében támogatja a zsidó nép nemzeti otthona megteremtését Palesztínában. A szavaknak lettek következményeik.
A diplomácia sokáig az egyik utolsó bástyája volt az árnyalt, udvarias, toleráns és körültekintő beszédnek. A politikai reklám azonban betört a külügyek területére is, ahol idegen. Az a vita, amely a Külügyminisztérium és az ellenzék között robbant ki a hét elején, nyelvhez, szakmához, politikához méltatlan.
A külügyet azzal vádolták, hogy a külképviseletekhez a „kordonbontásról” küldött tájékoztatása pártpolitikai célokat követ, megnevezi az ellenzék vezérét és pártját – sérti a (rossz) köztisztviselői törvényt, mert állásfoglalásra kényszeríti a „kart”.
Egy köztisztviselő nem tehet olyat, amire ne lehetne rásütni a „pártpolitikai” jelzőt. A kormányt a választásokon győztes párt(ok) alakítják. A „pártpolitikai” szó tartalma értelmetlen, nulla. A törvény része viszont az is, hogy a köztisztviselő szakértelemmel, főnökei utasítására végzi a munkáját.
De mi baj a tájékoztatással? Időtlen idők óta a Külügyminisztérium tájékoztatja külföldön lévő beosztottjait a honi eseményekről; ezekből a tájékoztatásokból kitűnik a minisztérium – következésképpen a kormány – álláspontja. Tájékoztatás vagy utasítás – tökmindegy: magyar diplomata hivatalosan a magyar kormány álláspontját képviseli, vagy ki van rúgva. (Teljesen más dolog, mit beszél két koktél között.) Ha más kormány jön, akkor hivatalból annak az álláspontját képviseli – de nem muszáj diplomatának (köztisztviselőnek) lenni. Ezt az ellenzék is tudja, ahogy azt is, hogy egy eseményről szóló tájékoztatóból nem lehet kihagyni a lényeget, adott esetben az ellenzék vezetőjének vagy pártjának a nevét.
Egy belső tájékoztató (utasítás) elemi szükséglet – gyakorlat – a külügyi szolgálatban. Levegője van, eligazít, hangulatot tükröz – de nem ostoba szavakkal minősít. A Külügy tájékoztatója ezt tette („kétségbeesett politikus szélsőséges akciója”). A Külügy feltehetően tudja, hogy alkalmazottai külföldön széles körben tájékozódnak a honi eseményekről is – ez a dolguk -, hiszen „képviselnek”. A külügyi szóvivő pedig elfáradt: helyből nem cáfolhat valamit, amit nem tud és amiről nem tájékozódott, bármennyi papír megy is át a keze alatt.
Egy hivatal (minisztérium) belső tájékoztatását kritizálni viszont illetlenség, különösen akkor, ha az ellenzék a nemzetközi fórumokon erősen bírálja a kormányt – tegye ezt „pártpolitikai” vagy „ellenzéki” szempontból.
A Külügy rendszerint bizalmas – korábban rejtjeles – táviratban adott a külképviseleteknek háttértájékoztatást. Talán ez most is így van, ezért butaság az ellenzék részéről szóról szóra közreadni a szöveget: a kód ma is kód.
Rutinügyből rutinkonfliktus kerekedett – vagy kerekítettek. A szavak leértékelése már a Külügyet és a hozzá felületesen szakértőket is elérte. A „hazudik”, „nem mond igazat” kifejezéseket helyettesíthetnék az érvek és a tények. Ezért volt feltűnő, hogy a külügyminiszter magyar sikernek minősítette: Koszovó státusáról ENSZ (BT)-döntés születik. Ha mi egyszer nekiállunk… egészen nevetségesek leszünk.
„Önnek az orra… hm… az orra… nagy” – mondta Vicomte. „Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása! Mondhatta volna szebben…” – mondta Cyrano. Ez a különbség.
Fodor György újságíró
