Snétberger Ferenc gitárművészete valódi szintézis. Amikor a színpad fénykörében ujjai végigszaladnak a húrokon, a múlt és a jelen beszélgetését véljük hallani. Minden, amit játszik, improvizáció, legyen az szólókoncert vagy a Berlini Filharmonikusok által kísért gálaest. A külföldön élő művésszel budapesti villámlátogatása alkalmával beszélgettünk.
Snétberger Ferenc soha nem tudja, mi fog történni a koncertje végén (fotó: Ostkreuz – Jens Rötzsch)
– Idestova ötvenéves lesz, és egymást érik a koncertjei. Számadásként? Úgy alakult az élete, ahogy elgondolta egykor?
– Rátapintott. A közelmúltban húztam egy vonalat, és összesítettem. Visszatekintve szerencsésnek érzem magam. Életemben több volt a siker, mint a kudarc. Eddig sohasem terveztem, mit fogok tenni a következő öt vagy tíz évben, csak tettem a dolgom, mert abban a közegben éltem – tudom, ez sallangnak hangzik -, amit imádtam. Az egyetlen probléma, hogy ez a fél évszázad gyorsabban repült el, mint reméltem. Most már nemcsak a feleségem, Angéla őrködik felettem, és új menedzserem is van, aki a külföldi turnéimat szervezi.
– Semmi nosztalgia „elvesztegetett” évek után? Hisz életének egyik felét Magyarországon, a másikat Németországban élte le.
– Az utolsó tíz év kárpótolt mindenért. A mozaikkockák a helyükre estek, kialakult az az életkép, amelyre mindig vágytam. Szeretet, család, utódlás, a zeném, a szakmai elismerés, a jövőbeni hitek és remények, mind arcvonalba álltak. Boldognak mondhatom magam.
– Mi lenne az az egyetlen kívánság, ami jól jött volna, ha teljesül a múltjában?
– Ha a szülői házban lett volna legalább még egy gitár. Mindnyájan az apámén osztozkodtunk. Képzelheti, heten voltunk testvérek…
– A flamencogitárhoz hasonlóan ön is nejlonhúrokat használ. Miért?
– A jellegzetesen kerek, puha hangzása miatt, amelyet külső, állványos mikrofonnal erősítünk fel. Az elektromos és akusztikus gitárokon beépített mikrofonok vannak, azok csak az acélhúrok rezgését képesek érzékelni.
– Ezek szerint a nejlonhúrok meghatározzák a stílusát is?
– Nem. A stílus a zenehallgatás, a gyakorlások, az együttes játszások ideje alatt fejlődik ki.
– Játékában keveredik a kortárs zene a klasszikussal.
– A gitárnak kicsi az irodalma, aránylag új keletű hangszer, korunkban még mindig csak a kísérletezés korszakát éli. Csodálatos hangszer, a zene minden ágához hozzá tud szólni. Én ösztönösen tanultam, apám után, hallásból, nem raktam tudatosan össze a darabokat. Ez a módszer megmaradt bennem máig.
– Ez azt jelenti, hogy mellőzi a kottát?
– A hangjegyek leírásának nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak. Az ember olvassa, s egyben hallja a zenét, ez fantasztikus. Ugyanakkor a zeneirodalom klasszikus darabjai az utolsó félhangig rögzítve vannak, ezáltal el is várják, hogy a művész a-tól z-ig eljátssza az egészet. Szűk teret hagy az individuumnak. Én szeretek improvizálni. Ha saját koncertemen játszom, soha nem tudom, mi fog történni a végén.
– Ennek ellenére él-hal Bachért…
– Gyermekkori zenetanárom, Matyi bácsi sublótjában rengeteg öreg kotta porosodott. Azok között fedeztem fel Bach zenéjét. Akkor lettem szerelmes a gitárba, amellyel életre tudtam kelteni azokat a csodálatos hangokat.
– Mégis dzsesszkonzervatóriumban folytatta tanulmányait.
– Ott számíthattam a legtöbb zenei szabadságra. Féltem a klasszikus hagyományok kötöttségeitől. Bár éjszakánként a vendéglátóiparban zenéltem a megélhetésemért, az elektromos gitár mellett ott volt a falnak támasztva egy spanyol gitár is.
– Mikor hagyta el az országot?
– 1988-ban.
– Miért?
– Maradjunk annyiban, hogy túl sok minden történt velem itthon. Fészkelődő fajta vagyok, nem tudtam elviselni az akkori rendszer művészi korlátait.
– Hol telepedett le?
– Berlinben. Azóta is ott lakom.
– Ott könnyebb volt érvényesülni?
– A csudákat. Elölről kellett kezdenem mindent. Csupán a kilátások voltak kecsegtetőbbek.
– Mi az, ami elengedhetetlen külföldön a művészeti sikerhez?
– Az egyéniség. Ide-oda vetődve, hajkurászva a lehetőségeket, hogy úgynevezett nagy nevekkel játszhassak, sehová sem vezetne. Nem fejlődne ki az egyéniségem. Utánoznék, alkalmazkodnék. Lehet, hogy a technikám briliáns lenne, de hozzáértő menedzser soha nem venne át. Hiányozna belőlem az a megfoghatatlan valami, ami sikeressé tehet önmagam által.
– Mi ez a többlet önben?
– Gondolom, a származásomban gyökeredzik. Nekünk, romáknak, másképpen szól kezünkben a hangszer. Velünk él. Beszélgetünk egymással. Egymáshoz idomulunk.
– Szólókoncertjein egy darab papírral a kezében lép a színpadra. Puskázik?
– Fején találta a szöget. Amikor koncertre készülök, a nap legkülönbözőbb szakában eszembe jutnak dallammotívumok. Leírok néhány hangot és a helyszínt, ahol „megszállt az ihlet”, például taxi, konyha s így tovább. A pódiumon csak rápillantok a jegyzetre, s rögtön eszembe jut a nyitó hangsor. A többit improvizálom.
– Előzetes program nélkül érkezik az előadóestjeire?
– Dehogyis. Listát készítek, egytől tízig megszámozva a tervezett darabokat. A címük mellett csak az szerepel, hogy hány variációt szándékozom előadni az adott témából. Az említett improvizációk desszertek a programszámok között, a közönség hangulatától függően.
– Úgy tűnik, szerzeményei a folytonos evolúció állapotában élnek.
Snétberger-koncertdömping
Január végén, a roma holokauszt emlékére rendezett kiállítás alkalmával az ENSZ palotában adta elő az In Memory of My People (Népem emlékezete) című, gitárra és zenekarra írt concertóját a Veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar kíséretével, majd az amerikai magyar nagykövetségen bemutatta új darabját, az Empathyt. E hónap 23-án a Zeneakadémián dzsesszestje lesz, március 7-én klasszikus zenei hangversenyt rendez a Művészetek Palotájában, a kettő között és után országos szólóturnén vesz részt. – Soha nem tudom őket lejátszani még egyszer úgy, ahogy a lemezeimen vannak, hisz a stúdióban is improvizálok. Ha különleges sikere van egy darabomnak, többször visszahallgatom a felvételt, s igyekszem odafigyelni a közönség reagálására. Máskülönben majdnem mindig csak magamnak játszom.
– Világhírű zenekarokkal szerepel, zenéjével a jó értelemben vett felső körökben mozog. Nem érzi magát feszélyezettnek?
– Nézze, tisztában vagyok azzal, hogy valamit nagyon tudok. Ez önbizalmat ad, és segített a kezdetekben, hogy elfoglaljam helyem a zenei társadalomban. Egy bizonyos értékrenden felül a kutyát sem érdekli, honnét jöttem. Amikor az emberek üdvözölnek, elfogadnak, az csak felerészben szól Snétberger Ferencnek. Ők azt is méltányolják, ami mögöttem van. Ez nagyon jó érzés.
Somogyvári D. György
