Kósa András 2007. február 14. 09:04
Egy többé-kevésbé normális országban a kormánynak van akkora hitele (mert korábban más ügyek miatt nem játszotta el), hogy ha a miniszter terrorfenyegetésről beszél, azt az ellenzék is komolyan veszi.
Joggal fogalmazódhat meg e kérdés, ha azt látjuk, hogy egy héten belül:
a) a kancelláriaminiszter bejelenti, szélsőséges csoportok minden eddiginél veszélyesebb módon szervezkednek az államhatalom megdöntésére (a „minden eddiginél veszélyesebb módon” határozó azért indokolt, mert mindig van pár idióta, aki erre szervezkedik, de ennek mértéke eddig nem érte el a napi politika szintjét);
b) nemzetközi náci találkozót tartanak az ország idegenforgalmilag egyik legfrekventáltabb terén, amit a rendőrség engedélyez, majd egy fővárosi rendeletre hivatkozva feljelenti a szervezőket, miközben magát a rendeletet éppen aznap ítéli alkotmányellenesnek a bíróság;
c) valakik automata fegyverrel rálőnek a rendőrség székházára. Hosszan sorolhatnánk még a hasonló eseményeket az októberi zavargásoktól a tévészékház felgyújtásáig. (Lásd még a „Vajh” hol zökkent ki Történelemtől Sújtott Kis Hazánk kerékvágása a normálisból?” vita.) És valószínűleg senkinek sincs illúziója a március 15-i megemlékezéseket illetően: most már nemcsak annak nagy a valószínűsége, hogy Budapest belvárosát dúlják fel, megtörténhet ez néhány megyeszékhelyen is.
Kétségkívül szar ügy ilyenekkel élni, de ezektől még működhet egy ország többé-kevésbé normálisan – elég ha csak a számunkra viszonyítási pontot jelentő európai mezőnyt nézzük.
*
Normális ország Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország vagy Németország? Nyilvánvalóan. Pedig mindegyikben jelen van vagy nem olyan rég még jelen volt a terror. Az igazi. Nagy-Britanniában ezen kívül a legkeményebb eszközökkel lépett fel a rendőrség a sztrájkoló bányászok ellen a nagy 84-85-ös sztrájk során, Nápolyban pedig a nyáron a katonaságot kellett az utcára vezényelni, mert két maffiaklán leszámolásba kezdett.
Ki ne mondaná normális, sőt kifejezetten nyugodt helynek Dániát vagy Svédországot? Pedig előbbi fővárosában nem is olyan rég az októberihez hasonló utcai összecsapások voltak a rendőrök és fiatalok között, pusztán egy foglalt ház kiürítése miatt. Arról nem is beszélve, hogy a dán parlamentben a helyi MIÉP hatodik éve támogatja kívülről a kormányzó liberálisokat – ez önmagában is megérne egy értekezést a politikai normalitásról. Utóbbiban pedig az elmúlt húsz évben egy miniszterelnököt és egy külügyminisztert is meggyilkoltak.
Ah, Párizs! A divat, a fény, a kultúra metropolisza – olyan elővárosokkal, melyeket a legtöbb francia mára legszívesebben kiradírozna a térképről. Az elnöki palotában egy agyonkorrumpálódott, ezerszer lejárt szavatosságú politikus ül (már nem sokáig persze), akit elemi undoruk ellenére is támogatni voltak kénytelenek a baloldali pártok 2002-ben, mert helyette egy még nála is ezerszer rosszabb jött volna.
Vagy vegyük a futball-huliganizmust, amit szintén bőven emlegettek idehaza is az elmúlt hetekben. Nem, nemcsak a legutóbbi olaszországi tragédiáról van szó, több európai állam is képtelen kezelni a kérdést. Szerbiában pár éve vállról indítható rakétával lőttek át egy Crvna Zvezda-Partizan Belgrád meccsen a rivális szektorba, de tudom, déli szomszédainkat még mi sem tekintjük normális országnak.
Magyarországon még senki nem halt meg focimeccsen – ellentétben jó pár uniós tagállammal. Tavaly év végén egy rendőr lőtte le a Paris Saint Germain egyik „szurkolóját” egy párizsi gyorsétteremben. Az illető annak a csoportnak volt a tagja, amely két izraeli szurkolót akart megverni (agyonverni?) azok zsidó volta miatt.
Mindezen esetek közül persze egyik sem normális. A példák csak azt mutatják, hogy – az olajválsággal ellentétben – nem tudjuk megállítani a legújabb kori hülyeségek begyűrűzését kis hazánkba. (Lásd még a friss uniós személyi igazolványukkal hozzánk kiránduló bolgár neonácikat.) Sőt, ebben magunk is aktív szerepet játszunk, elég csak arra gondolni, hogy az álmos brüsszeli bürokrácia életébe milyen üdítő pezsgést hozott 2004 óta a magyar kormány-ellenzék szembenállás exportja.
*
Ezektől tehát még lehetnénk mi is többé-kevésbé normális ország. A vízválasztó szerintem az, hogy van-e egyértelmű határ a szélsőséges erők és a fősodor között? Hogyan kezeli a kormány, a politika, a hatóságok és minden érintett szerv az időről időre felbukkanó anomáliákat? Mondjuk mindenféle „de”, „ellenben” és egyéb kötőszókkal kezdődő mondatok nélkül ítélik-e el a politikai pártok egy középület felgyújtását?
Mondjuk szónokolhat-e országosan körözött személy a rendőrség által biztosított politikai demonstráción, hogy aztán sikeresen bújkáljon hónapok óta „erdőkben, nádasokban”?
Mondjuk mernek-e drasztikus lépéseket hozni, stadionokat bezárni, saját szurkolóik rasszista, idegengyűlölő megnyilvánulásaitól nagyon világosan elhatárolódni a futballklubok vagy a szövetség vezetői? Mondjuk ismeri-e a rendőrség egyáltalán ezeket az amúgy jól látható embereket? Nyilvánvaló rendőri túlkapások esetén folynak-e gyors és megnyugtató ítélettel járó vizsgálatok az elkövetők ellen?
Vagy esetleg civilekből álló panaszbizottságot hoznak-e létre a rendőrség mellett, mint történt ez Nagy-Britanniában 1981-ben, egy erőszakosan szétvert szakszervezeti tüntetés után? Egy többé-kevésbé normális országban pedig a kormánynak van akkora hitele (mert korábban más ügyek miatt nem játszotta el), hogy ha az illetékes miniszter terrorfenyegetésről beszél, azt az ellenzék is komolyan veszi.
Mindig akad három idióta egy kalasnyikovval, aki úgy érzi, forradalmár lesz, ha sorozatot ereszt egy középület ablakaiba éjjel. Vagy tizenöt másik, aki egy demokratikus választás után elállja a forgalmat a főváros egyik hídján. De normális országban körülbelül tíz perc alatt takarítja el őket onnan a rendőrség válldobásilag, és senki nem mondja azt később, hogy persze, mindenki tartsa be a törvényeket, de csalafintaságok is történtek a választások alatt.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
