Jó kérdés, hogy van-e valaki, aki el tud igazodni az iraki miniszterelnök önmagának is ellentmondó nyilatkozatai között. Núri al-Maliki, aki a semmiből előtűnve nyerte meg a választásokat és reménnyel kecsegtetett a béke megteremtése érdekében, ismét érdekesen nyilatkozott a külföldi sajtónak: Irán és Amerika inkább ne Irakban háborúzzon egymással. Ebben a mondatban lehet igazság: a nyilatkozat óta nyilvánosságra került újabb bizonyítékok Irán tevékeny részvételére az iraki háborúban újra felvetik a kérdést, hogy valójában ki ellen is harcol Amerika.
tankelhárító rakéták A CNN-en elhangzó Maliki-nyilatkozaton az előzmények tükrében már meg sem lepődhetünk: „Megmondtuk az irániaknak és az amerikaiaknak, hogy tudjuk, hogy problémáik vannak egymással, de megkérjük őket, hogy ezeket Irakon kívül oldják meg. Nem akarjuk, hogy az amerikai csapatok Irakot bázisként használják egy Irán vagy Szíria elleni támadás során.” Ezzel gyakorlatilag meg szeretné tiltani az amerikaiaknak, hogy beleszóljanak Irán és Irak kapcsolatába, mert az iráni kormányt barátjának tekinti.
A problémát jelen esetben azonban az jelenti, hogy egy kedden nyilvánosságra került jelentés szerint osztrák gyártmányú távcsöves puskákat találtak az amerikai katonák egy bagdadi razzia során.
Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a puskákat a gyártó cég nem Iránnak adta volna el, a drog elleni küzdelem elősegítése miatt. Emellett találhatók a lefoglalt arzenálban iráni aknavetők is. Teherán nyilvánvalóan tagad mindent, és Amerika szemére veti, hogy hamisítja a bizonyítékokat. A kérdés az, hogy a héten kinek a nyilatkozata veri fel a nagyobb port: Washingtoné, Irán részvételéről, vagy Teheráné, az amerikai bizonyítékok eredetiségéről.
Amerikai katonák IrakbanMaliki mindenesetre szeretné, ha eltűnhetne a színről: a kétes nyilatkozatot Bush elnök és kormányzatának újonnan bevezetni próbált taktikája előzte meg, akik miután Iránnal és Palesztinával kapcsolatos terveik megbuktak, valamint Afganisztánban és Libanonban sem sikerült a kívánt eredményeket elérni, politikájuk átgondolására kényszerültek. Az Egyesült Államok, megunva az iraki elnök hitegetését, levonta a következtetéseket és most arra készül, hogy szövetséget kössön „felelős” (azaz szövetséges) arab országokkal és Izraellel, hogy végre fel tudják számolni az iráni szélsőséges mozgalmakat, a Hezbollahot és a Hamaszt.
Ebben az új felállásban Iránt a térség legnagyobb fenyegetésének tekintik és az iraki káosz okozójának. Céljának eléréséhez Amerika még az izraeli-palesztin béketárgyalások gyors lefolytatásának elősegítésére is kész, csak hogy jó hírneve visszaálljon az arab világban.
A terv jó, azonban az amerikai elképzelés Irán zavart keltő szerepével kapcsolatban csak a szunnita kisebbség politikai vezetői között talál támogatásra. Síiták és kurdok is tüntettek, amikor amerikaiak iráni biztonsági tiszteket tartóztattak le a kurd városban, Erbilben. Ráadásul nemzetközi szinten is nagy csalódást okozott – és támogatók elvesztését jelentette -, hogy az Egyesült Államok által beharangozott bizonyítékok nyilvánosságra hozatala elmaradt, állítólagosan azért, mert vezető kormányzati tisztviselők szerint nem voltak eléggé alátámaszthatóak. Úgy tűnik maga a kormány is megosztott abban a kérdésben, hogy milyen messzire lehet elmenni Iránnal szemben, ez pedig az iraki háború előtti állítólagos „bizonyítékok” körüli botrányok miatt van.
A mérsékelt arab vezetők, akik az egyesített frontban kulcsszerepet játszanának, szintén nem alkalmazkodnak az új játékszabályokhoz. Szaúd-Arábia nemcsak hogy tárgyal Iránnal, hanem egy szíriai polgárháború megelőzése érdekében politikai együttműködésre is kész vele. Amíg az Egyesült Államok a Hamasz ellehetetlenítésén fáradozik, addig Szaúd-Arábia egyenesen együttműködik a szervezettel és támogatja akár egy egységes kormány létrehozását is. Kénytelen ezt tenni, mert Irán óriási befolyással rendelkezik a térségben, amelyet nem tud figyelmen kívül hagyni. Ezek a tények, amelyeket az amerikaiak sem alakíthatnak saját elképzeléseiknek megfelelően. Így az Egyesült Államok lassan rákényszerül arra a lépésre, amelytől a leginkább ódzkodott, a párbeszédre Iránnal.
A John C. Stennis repülőgép anyahajóIrán és Irak szomszédai az öbölbeli konfliktusokat egyre érthetőbb aggodalommal figyelik. Nem hiszik el sem Irán nukleáris terveinek békés voltát, sem Amerika felvázolt iraki stratégiáját. Hetek óta két dolog foglalkoztatja a politikai blogírókat az öböl államaiban: egy lehetséges amerikai támadás, esetleg egy izraeli, amely hasonló az 1981-ben kivitelezett osiraki reaktor lebombázásához. Egyes hangok szerint nem Amerika kivitelezi majd a támadást Irán ellen, ehhez a Bush-adminisztráció belpolitikai helyzete túl gyenge. Olmert kormánya is gyenge Izraelben, de számukra egy nukleáris fegyverrel rendelkező Irán nem megengedhető kockázat – jelenleg egy izraeli támadás sokkal valószínűbb, mint egy amerikai.
Ha dönteniük kellene az Öböl-országoknak, dubai szakértők szerint inkább vállalnák a háború veszélyét, minthogy egy nukleárisan felfegyverzett Irán mellett éljenek. Ennyire azonban még nem rossz a helyzet. A szakértők azt is figyelembe veszik, hogy egy esetleges Irán elleni támadás azt a 160 ezer amerikai katonát is veszélybe sodorná, akik a térségben tartózkodnak – így addig valószínűleg senki sem támad, amíg legalább részben ki nem vonják ezeket az egységeket Irakból.
Jelzésértékű azonban, hogy a két amerikai repülőgép anyahajó, a „Dwight D. Eisenhower” és a „John C. Stennis” Irán partjai mellett tartózkodik. Néha olyan közel vannak a parthoz, hogy Bushehr kikötőváros, ahol az atomlétesítmények találhatók, lőtávolba kerül. „Nem hiszem, hogy ez jó érzés az irániaknak” – mondta el Michael Miller admirális, az „USS Reagan” anyahajócsoport parancsnoka. „Engem idegesítene, ha iráni anyahajók járnának ilyen közel például Kalifornia partjaihoz.” Ez szerencsére csak egy elméleti összehasonlítás: „azért vagyunk itt, hogy a hatalmak egyensúlyát fenntartsuk a régióban” – mondta el az admirális.
