Múlt csütörtök óta papír van róla, hogy az egyházi vezetők közszereplőknek számítanak: másfél éves bírósági csatározás után végre megnyertem az erről a kérdésről döntő pert.
A bírósági tárgyalásra azért volt szükség, mert két évvel ezelőtt adatokat kértem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától a nagy történelmi egyházak vezetőinek esetleges állambiztonsági múltjáról. A levéltár a törvény szerint csak közszereplőkről adhat ki erre vonatkozó adatokat. Annak eldöntésében azonban, hogy ki számít közszereplőnek, a jogalkotó az érintetteknek is szót adott: a levéltárnak a kérelem befutása után először tőlük kell megkérdeznie, hogy közszereplőnek gondolják-e magukat. Ha erre nemmel válaszolnak, a kérelmező bírósághoz fordulhat a vita eldöntéséért.
A hat egyházi vezető a Levéltár kérdésére azt felelte, hogy ők nem közszereplők, tehát nem járulnak hozzá a kutatáshoz. Nem nyugodtam bele a válaszba, és perre vittem a dolgot.
*
Az alperes egyházak a kánonjogtól a szekularizációig szinte minden lehetséges kibúvóra hivatkoztak a perben annak bizonyítására, hogy vezetőik nem közszereplők. „Az egyházak és vezetőik nem formálják a politikai közvéleményt. […] Egy főpap bármiről tud beszélni, kivéve a politikáról. Még ha az országgyűlési választásokról, az eutanáziáról vagy a közoktatás finanszírozásáról mond is véleményt, csupán az egyháza értékrendjét közvetíti – ebből következően az egyházi vezetők soha nem beszélnek, nem is beszélhetnek politikai kérdésekről, kizárólag erkölcsiekről” – állították az egyházi vezetők ügyvédei. Még azt is tagadták, hogy a választások előtt kiadott körlevelek és közlemények politikai kérdésekről szólnának, mondván, azok is csak erkölcsi kérdésekkel foglalkoznak, politikaiakkal véletlenül sem. De mitől lenne ez más, merült fel bennem, mintha ugyanezekről a témákról egy politikus fejti ki az álláspontját? Ő persze politikai kérdésekről beszél… „Nem azt mondják meg a körlevelek, ki képviseli az egyház tanításait és a keresztény értékrendet politikájában, és ezért kire szavazzanak, hanem mindenkinek a lelkiismeretére bízzák, hogy melyik politikai szervezetben találja meg ezeket az értékeket” – mondta valamelyik tárgyalási napon a katolikusok jogi képviselője, aki szerint a politikai és erkölcsi kérdések között éles határvonal húzható.
Sose gondoltam, hogy erkölcsi kérdésekről fogok vitázni a nagy történelmi egyházakkal, de ezt a részét élveztem legjobban az egyébként fárasztóan hosszadalmas pernek. Véleményem szerint az egyházak érvelésének álságossága ott érhető legjobban tetten, amikor azt mondják: híveik lelkiismeretére bízzák, hogy kire szavazzanak a választásokon. Természetesen arra, aki ugyanazt az értékrendet képviseli, mint az egyház… Vagyis erkölcsi kérdést csinálnak egy nyilvánvalóan politikai aktusból. Az erkölcsi és politikai kérdések annál is inkább egybemosódnak, mert azt az egyházak is elismerik, hogy a pártok erkölcsi kérdéseket is próbálnak érvényesíteni a politikájukban, és ezáltal azok az erkölcsi kérdések politikai kérdésekké válnak.
Ám hiába hadakoztak az alperesek, dr. Pataki Árpád bíró az én érveimet fogadta el, és közszereplőknek minősítette az alpereseket. (Ezúton is köszönet az origo.hu-nak és jogászainak.) Az indoklásban elhangzott, hogy az egyházi körlevelek és az egyházi vezetők megnyilatkozásai alkalmasak, illetve alkalmasak lehetnek a politikai közvélemény formálására. Ezek nem szűkíthetők le a dolgok tényleges értelmében arra, hogy kizárólag erkölcsi kérdésekkel foglalkoznak; létezik, illetve létezhet e megnyilatkozásoknak politikai olvasata is.
*
Az ítélet még nem jogerős, mivel a katolikus és a zsidó egyházvezetők a hírek szerint fellebbeznek (az evangélikusok nem, ők elfogadják a bíróság döntését, így rájuk nézve jogerőssé válhat a határozat). Ezért még mindig nem lehet tudni, hogy az alperes egyházi vezetők ügynökök voltak-e vagy sem. De az igazság az, hogy ez már igen kevéssé érdekel. Nem konkrét személyek esetleges ügynökmúltja miatt indítottam el két éve ezt az ügyet – arra volt ez jó ürügy, hogy felhívjam a jogalkotók figyelmét az ügynökkérdés rendezetlenségére.
Az egyházak képviselőinek ugyanis valahogy mindig sikerült kikerülniük az átvilágítandók köréből, noha már egy 1994-es alkotmánybírósági határozat (60/1994) is feltette a kérdést, vajon „a feladatuk szerint is politikai véleményformáló egyházi testületek vagy tisztségviselők” miért maradtak ki a kötelező ellenőrzésből. Ahogy az erkölcsi és politikai kérdések összefonódhatnak, úgy az egyházi és politikai erők érdekei is. Mi más magyarázhatná, hogy nem történt semmi sem az ügyben? Az egyházaknak is érdekük lenne az állampárti múlt tisztázása, hiszen akkor hitelesebben beszélhetnének például az ország morális válságáról. Az idézett alkotmánybírósági határozat lényegében közszereplőknek minősíti az egyházi vezetőket; a Fővárosi Bíróság mostani ítélete pedig ténylegesen is megtette ezt.
Az alperesek többsége, úgy tűnik, mégsem akarja vállalni a közszerepléssel járó többletkötelezettségeket. Azt azonban nem a vonakodó egyházi vezetők, hanem a politikai erők felelősségének tartom, hogy létrejöhetett ez a faramuci helyzet. Azt gondoltam 2004-ben, hogy megmutatom, milyen ostobák ezek, még a látszatra sem adnak, amikor a pártállami múlt feltárásától prézsmitálnak. Akkor három hírbe hozott egykori miniszter közszereplőségének megállapításáért indítottam pert, hogy kiderüljön, ügynökök voltak-e, vagy sem. Ezekben az ügyekben arról kell döntenie a bíróságnak, vajon egy miniszter közhatalmat gyakorol-e. Ennél nevetségesebb, abszurdabb pert el sem tudtam képzelni; s úgy gondoltam, ennél frappánsabban nem is lehetne megmutatni, hogy a politikai erők nem gondolják komolyan az ügynökkérdés rendezését.
Ez a per évek óta tart, több tárgyalást is tartottak már, ám még mindig nem tudott dönteni a bíróság. Felperesként összesen tucatnyi tárgyaláson vettem részt. Mindezt nem néhány bizonytalan, vagy létező, vagy nem létező ügynökaktáért tettem, hanem a múlt feltárásáért. Erre pedig a jogalkotóknak vannak meg a megfelelő eszközeik. Akár elégedett is lehetnék: az egyik parlamenti párt üdvözölte a bíróság mostani döntését, sőt, kilátásba helyezték, hogy újra napirendre tűzik az ügynöktörvényt. Hiszem, ha látom.
A szerző újságíró, felperes.
Kozák Dániel
