Philip T. Reeker, a budapesti amerikai nagykövet helyettese évekig igazi médiasztár volt Washingtonban, helyettes külügyi szóvivőként válaszolt az újságírók kérdéseire. A követtanácsos jól ismeri Magyarországot, hiszen az 1990-es évek közepén Budapest volt diplomáciai karrierjének első állomása. Mostani megbízatása hamarosan lejár, s komoly kihívás vár rá, méghozzá Bagdadban. A helyettes misszióvezetőt szóvivői tapasztalatairól kérdeztük.
– Két kelet-európai kiküldetés után került a helyettes szóvivői posztra. Hogyan sikerült ilyen gyorsan előrejutnia a ranglétrán?
– Második állomáshelyemen, Macedóniában sajtóattaséként aktívan foglalkoztam politikával, a koszovói válsággal, s gyakran szerepeltem a hírekben. Felkértek, hogy legyek a Rambouillet-i béketárgyalások szóvivője. Ez igen érdekes megbízatás volt, ugyanis nem csupán az Egyesült Államok, hanem mindhárom tárgyaló fél, Oroszország, az európaiak és az amerikaiak nevében is nyilatkoztam. Ezt követően hívtak Washingtonba. Madeleine Albright, az akkori külügyminiszter felkért, hogy legyek James Rubin szóvivő helyettese, majd Richard Boucher mellett folytattam. Amikor megtörtént a váltás a külügy élén, Colin Powell megkért, hogy maradjak. Eredetileg egy évre vállaltam a washingtoni megbízatást, öt lett belőle.
– Változott-e a feladata azzal, hogy a demokrata adminisztrációt republikánus váltotta fel?
– Valójában nem volt jelentős különbség, a külpolitikában számottevő a folytonosság, de persze sok kérdésben mások a hangsúlyok. Emlékszem, már Powell volt a külügyminiszter, az irodámban ültem és a tévében meghallottam Albright hangját. Ösztönösen arra gondoltam, de hiszen ott kellene lennem mellette. Furcsa volt, hogy olyasmit mondott, ami nem tükrözte az új adminisztráció politikáját. Később megírtam neki, mennyire meglepett, amit mondott. Mire ő válaszolt, hogy őt is meglepte, amit én mondtam. De persze baráti viszonyban maradunk. Nagyon érdekes volt együtt dolgozni Albrighttal is, Powell-lel is. A Washingtonban töltött utolsó év során általános szóvivőként jártam a világot és előadásokat tartottam az amerikai külpolitikáról. Kínában épp a szóvivői munkáról kérdeztek.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó szóvivő legyen?
– Szerintem a legalapvetőbb követelmény, hogy az ember mindig az igazat mondja. Az volt a feladatom, hogy a külügy hatalmas, bürokratikus rendszeréből kifacsarjam a lehető legtöbb információt. Sehol nincs egy könyvben leírva, hogy mi az Egyesült Államok külpolitikája. Együtt dolgozunk az újságírókkal, s igyekszünk megszerezni, amire szükségük lehet, annak tudatában, hogy az ő dolguk meg az, hogy elemezzenek és bíráljanak. Nagyon fontos, hogy a szóvivőnek hozzáférése legyen a döntéshozatal legfelső szintjéhez. Richard Boucher és én állandó kapcsolatban álltunk a külügyminiszterrel, valamelyikünk mindig elkísérte, személyesen vagy telefonon beszéltünk, Colin Powellel rendszeresen e-maileztem. De az is fontos, hogy a szóvivő elérhető legyen. Mindig visszahívtam az újságírókat és egy nap néha ötven megkeresésre válaszoltam. Soha nem lehet kihagyni, ma 24 órás a hírperiódus, mindig felkészültnek kell lenni. És ha szükséges, akkor határozottnak kell lenni, és megmondani: most nem tudok válaszolni a kérdésre.
– Mennyire tudja befolyásolni a szóvivő a politikát?
– Ez egyik fontos feladata. A State Departmentben naponta tartunk sajtóértekezleteket, és állandóan noszogattuk az egyes osztályokat, hogy gondolkodjanak el az aktuális kérdésekről és alakítsák ki álláspontunkat. Még mindig megvan a dossziém, amiben ezeket a „talking point”-okat összegyűjtöttem a nap aktuális problémáiról. Egy cédulát meg is őriztem, az arab-izraeli útiterv szempontjai szerepeltek rajta. Ez örökzöld téma.
– Ha jól tudom, 2001. szeptember 11-én ön volt az ügyeletes külügyi szóvivő, az lehetett a legnehezebb napja.
– Igen, az egyik legnehezebb. Colin Powell Peruba utazott, Richard Boucher elkísérte. Épp a reggeli értekezletről jöttem vissza, amikor a munkatársam mondta, hogy mi történt. Sokkoló volt, senki nem tudta, mi következik. Az irodám ablakából láttam a Pentagon fölött gomolygó füstöt. Bemondták, hogy autóba rejtett pokolgép robbant a külügynél, ami persze nem volt igaz. De akkor nem tudtuk, úgyhogy személyesen kimentem és egy biztonsági őrrel körbejártuk az egész épületet. Utána felhívtam a Külföldi Sajtóközpontba evakuált újságírókat, hogy cáfoljam a rémhírt. Washington kísértetiesen kiürült azon a napon.
– Előfordult, hogy olyasmi mellett kellett érvelnie, amivel nem értett egyet?
– A külügyi szóvivőnek rengeteg nehéz problémáról kell nyilatkoznia, a közel-keleti helyzettől kezdve a legkülönbözőbb ügyekről kérdeznek bennünket, néha nem is értjük, hogy miért. Egyfelől sokszor bírálják az amerikai külpolitikát, hogy mindenbe beleavatkozik, másfelől meg elvárják, hogy mindenről formáljunk véleményt, hogy irányt mutassunk. Az, hogy a szóvivőnek mi a saját véleménye, közömbös. Nagyon fontos, hogy képes legyen távolságot tartani. Nem az a dolga, hogy a saját véleményét mondja, hiszen a külügyminiszter nevében, az intézmény nevében beszél. Minden, amit mondunk, következményekkel jár. Ezért is alapvető számomra, hogy ragaszkodjunk az igazsághoz. Előfordult, hogy tévedtünk vagy elhamarkodottan mondtunk véleményt, s félretájékoztattunk. Ilyenkor a legjobb, ha a lehető leggyorsabban helyreigazítja magát a szóvivő és ezt a sajtó méltányolja.
– A 24 órás szolgálat után szinte vakációnak tűnhetett az újabb budapesti megbízatás 2004 augusztusától. Mi volt a benyomása, mennyit változott a politikai helyzet?
– Nagy megtiszteltetés volt visszajönni Budapestre. Első alkalommal, helyettes sajtóattaséként sok emberrel találkoztam, a nagykövet-helyettes viszont afféle menedzser, adminisztrációs feladatokkal, személyzeti ügyekkel foglalkozik, így rengeteg időt töltöttem az íróasztalom mellett. De az biztos, hogy mindig otthon fogom érezni magam Magyarországon. Anyai nagyapám egyébként magyar volt, 1919-ben érkezett New Yorkba. Ami a magyar politikát illeti, a kilencvenes években is megosztott volt, ma is az. Persze csalódást keltő, hogy nem sikerült túljutniuk bizonyos vitákon. Ezt azonban a magyaroknak maguknak kell megtenni. Sok embernek, akikkel beszélgettem, elege van a politikából. Az amerikai politikai életben is van megosztottság. De a fontos az, hogy kiválóak a kapcsolataink, jól tudunk együttműködni sok területen.
– Először öntől hallottam az ötletet, hogy az 56-os évforduló lenne a legjobb alkalom az amerikai elnök meghívására.
– Nagyon szerettük volna, hogy Bush elnök 2006 folyamán Magyarországra látogasson, s végül el is jött. Igen rövid idő állt rendelkezésre az elnöki vizit megszervezésére. Ittlétemnek ez a legnagyobb sikere, hogy összehoztuk ezt a látogatást, amely valóban történelmi jelentőségű volt.
– Mennyit rontott a kedvező Magyarország-képen mindaz, ami tavaly ősszel történt?
– Tagadhatatlan, hogy létezik a CNN-hatás, a felvételek gyorsan körüljárják a világot, és senki nem szereti, ha tüzeket, erőszakot lát. Pedig hát megvan a lehetőség a demokratikus folyamatok felhasználására. Ott a parlament, meghallgatásokat lehet tartani, számos fórum áll rendelkezésre a párbeszédre. Persze nem mondhatom meg a magyaroknak, melyik út a jó és melyik a rossz, de kétségtelen, hogy adottak a demokratikus struktúrák és adott a magyarok tehetsége, hogy megbirkózzanak a kihívásokkal. Mi nagyon bízunk Magyarországban.
– Mi lesz a következő megbízatása?
– Hamarosan távozom, méghozzá Irakba. Condoleezza Rice külügyminiszter kért fel, hogy menjek Bagdadba. Nincs nagyobb kihívás, mint együtt dolgozni az irakiakkal. Bagdadban nagy követségünk van, a nyilvános kapcsolatok osztályát vezetem majd, szoros együttműködésben az új bagdadi nagykövettel, Ryan Crockerrel, aki korábban Pakisztánban volt misszióvezető. A feleségem, Solveig szintén külügyi szolgálatban áll, így ő is jön velem. Azt hiszem, tényleg izgalmas időszak lesz.Elekes Éva
