Könyv
Kell-e moralizálnia a költőnek? Sőt: szabad-e? A moralizálásmentes esztétika hívei úgy vélik, az erkölcsi kérdések boncolgatása kiárusítja a költészetet, a szellem áramlását alacsonyabb pályákra kényszeríti. Aki versben moralizál, az nem elég mély ahhoz, hogy költő legyen, és nem elég bátor ahhoz, hogy forradalmár. A morálköltészet hívei erre azt felelik, hogy a költő, bármilyen éteri szellem, mégse szakadhat el a mindennapok életminőségének kérdésétől, azaz attól, amit „szellemi közérzetnek” nevezünk, hiszen a szellem adekvát áramlási pályája a szabadság. A szabadságért pedig folyamatosan, minden korban és minden rendszerben harcolni kell.
Jómagam az előbbi táborhoz tartozom, míg Peter Paul Wiplinger az utóbbihoz. Ez a szkizma az alapja az olvasást irányító előzetes megértésemnek, amelyet a kötet olvasása közben mindvégig nem sikerült kikapcsolnom, de – mint Gadamertől tudjuk – ez nem is lehetséges. Átvilágítanom azonban, talán sikerült.
A borító szép. Életjelek, mondja a cím, a képen pedig egy vízen tükröződő fa hullámzó ágai. Alul kerítésszerű cápafogsor jelzi, hogy itt a rideg valóság beszél. A fülszöveg nem sok jót ígér. Benne a szerző a magamfajtákat olyan embereknek nevezi, akik a l”art pour l”art költészet hívei, és „az esztétika gettójába” vonulnak vissza.
Ha tehát bárki azt hitte volna, hogy ezt a vitát körülbelül száz évvel ezelőtt az irodalom egyszer s mindenkorra lezárta volna, hát téved. Még mindig vannak, akik az igazság megnyílását a morál portáján keresik. Már a kötet első versei meggyőznek a szerző efféle hajlamairól. Elavult, közhelyes drámaiság lengi be őket. A Bécsi vér például így szól: „fénylik a tűz / az éjszaka sötét / a csőcselék üvölt / röhög a nép / verjétek a zsidót / dögöljön végre meg / egy ütés / ő csak ül / a vére / földre hull / ébred / a népharag / egy asszony sír / s a nép röhög”. Odébb fellángol a zsinagóga, jönnek a náci hordák, hullahegyek, iszonyat.
Ha Auschwitz után lehet is verset írni, úgy látszik, Auschwitzról nem. Legalábbis Wiplingernek ez nem sikerül. Wiplinger nem zseni, túl közel van a témához, nem tud ugyanakkor távol is lenni tőle. Ennek következményeként giccs születik.
A kötet első fele arról szól, hogy a szerző soha sehol és semmikor nem érzi jól magát. Ez önmagában még nem lenne baj. A baj az, hogy ezt a rosszérzést nem tudja mozgósítani, mert nincs eredeti szemlélete. Az általános emberit nem látja úgy, ahogyan csak ő láthatná. Minimalista szabadversei elsiklanak az olvasói ingerküszöb alatt. A kötet második fele metafizikusnak szánt szabadverseket tartalmaz. Minden feloldódik, elhull, kialszik, az obligát szenvedés átadja konkrétumait a semminek. Nem a Semminek. Az metafizika volna. Csak a semminek.
Végh Attila
