Labdarúgás
Az elmúlt években jelentősen megnőtt azon angol klubok száma, amelyek külföldi tulajdonba kerültek. A folyamat egy évtizede, Mohamed al-Fayed megjelenésével kezdődött, a közelmúltban nyélbe ütött Liverpool-tranzakcióval pedig már hétre nőtt a nem brit „fennhatóságú” egyesületek száma. A nyugodt működési környezet és a profit lehetősége vélhetően a közeljövőben még több üzletembert csábít a Premier League-be.
A Liverpool jelenleg harmadik az angol bajnokságban (fotó: Reuters – Phil Noble)
„Előbb vagy utóbb nekem is mennem kell. Tíz-húsz év múlva külföldi kézben lesz az élvonalbeli klubok többsége. Miért lenne ez másképpen a Readinggel? Ők túl nagy bengáli tigriseket lőhetnek a dzsungelben, most pedig a Premiershipben vadásznak.”
John Madejski, a Reading tulajdonosa jövendölte ezt az angol élvonalról, és talán nem is akadnánk fent rajta túlságosan, ha nem Anglia kétszáz leggazdagabb emberének egyike (becsült vagyona 325 millió font) mondta volna. Ez ugyanis azt jelenti, hogy még a tehetős angolok sem tudnak versenyezni a külföldről érkező pénzemberekkel, a helyi labdarúgás pedig fél évszázad alatt eljutott a teljes bezárkózás politikájától a totális nyitásig. Az 1955-ben még a BEK-et is rangon alulinak tartó nemzet ma már nemcsak a futballisták, hanem a befektetők előtt is tágra nyitotta kapuit.
Alig két évtizede erre még csak lehetőség sem volt, hiszen a klubok nem engedtek betekintést a könyvelésükbe. Elsőként, 1983-ban a Tottenham váltott át a nyitott gazdálkodásra, illetve került a tőzsdére, majd követték a többiek, de az első külföldi tulajdonosra újabb másfél évtizedet kellett várni. Addig ugyanis még túl kellett jutni a Heysel-tragédián, a Hillsbrough-katasztrófán, és az ezek kezelésére irányuló, Margaret Thatcher nevével fémjelzett intézkedéssorozaton. Normál profitra ugyanis csak az után lehetett számítani, hogy megszűnt a működési környezet negatív hatása.
A robbanásszerű üzleti-szemléletbeli változást a Premiership 1992-es létrehozása jelentette. „Attól kezdve a liga és a klubok is hihetetlen marketingmunkát végeztek – mondta Dan Jones, a Deloitte Sports üzletági csoportjának vezetője. – Mi még csak most kísérletezünk a globalizáció egy újabb lépcsőfokával, az angol klubok viszont mérföldekkel az egész kontinens előtt járnak.” Nézőszámban, szurkolói kultúrában, a különböző jogok értékesítésében (a bajnokik külföldön való sugárzásának jogát 250 millió euróért adták el, tizenkétszer többért, mint például a németek) és a befektetők keresésében is.
Angliában a külföldiek sokkal könnyebben szerezhetnek többségi tulajdont a futballklubokban (Németországban például csak kisebbségi tulajdonos lehet külföldi, Spanyolországban pedig a nagycsapatok az egyesületi tagok „kezében” vannak), ráadásul a befektetőbarát környezet vonzó is az érdeklődőknek. Az első fecske Mohamed al-Fayed volt, ő eredetileg a Manchester Unitedet akarta megvenni, ám végül kénytelen volt beérni a Fulhammel.
Az igazi változást azonban Roman Abramovics hat évvel későbbi megjelenése hozta meg. Az orosz milliárdos 140 millió fontot fizetett Kevin Batesnek a Chelsea-ért, aki 21 esztendővel korábban potom egy fontért vette meg az akkoriban még másfél milliós adósságállománnyal birkózó klubot. A homályos múltú üzletember három év alatt 330 millió fontot ölt bele a „játékszerébe”, és bebizonyította: pénzért majdnem minden megvehető. Az alaposan átalakuló Chelsea ötvenéves várakozásnak véget vetve 2005-ben, majd 2006-ban is megnyerte a Premiershipet, és ezzel, ha csak egy időre is, de az angol labdarúgás egyeduralkodójává vált.
Ugyanakkor nehéz megmondani, hogy meddig tartható fent ez az állapot, hiszen egyre több egyesület (vagy gazdasági vállalkozás?) mögött áll ott egy vastag pénztárcájú tulajdonos. Az olyan kaliberű csapatoktól, mint a West Ham, a Portsmouth vagy a Fulham, aligha kell tartania, az Aston Villa már fenyegetőbbnek tűnik (Randy Lerner többek között a Cleveland Browns amerikaifutball-csapatának is a feje), nem is beszélve a Manchester Unitedról vagy a Liverpoolról. Náluk ugyanis a kalandorok, homályos múltú egyének (Abramovics olajüzleteiről legendák keringnek, Alekszandr Gajdamak apját illegális fegyverkereskedelemmel vádolták) megjelenése még csak fel sem vetődhet, itt nem egy utcáról bekopogtató milliárdos lett a befektető, hanem a klubot évek alatt szisztematikus tevékenységével felvásárló üzletember (Malcolm Glazer, MU), illetve egy, a hírek szerint részben a Deloitte tanácsára befutó amerikai páros (Tom Hicks és George Gillett). Ők pedig már nem a sportág szeretete, hanem a profit reménye miatt vágtak bele a kalandba. Jellemző, hogy Hicks és Gillett az NHL-ben rivális csapatokat birtokolnak, az előbbi a Dallas Stars, az utóbbi a Montreal Canadiens vezetője. Márpedig arra a professzionális sportokban még nem volt példa, hogy az egyik sportágban rivális tulajdonosok egy másikban közösen kormányozzanak egy klubot.
Mi urunk, a pénz hatalma azonban olykor csodákra is képes.
Messze még a vége
Bár az Arsenalnál tagadják, hogy a Stan Kroenkével, a Colorado Rapids tulajdonosával hamarosan megkötendő együttműködési megállapodás később felvásárlással is zárulhat, szigetországi lapvélemények szerint a londoni klub lehet a közeljövő egyik nagy tranzakciójának alanya. A milliárdos Kroenke bármikor hajlandó megjelenni, ha a tulajdonosok megválnának részvénycsomagjaiktól, de agresszíven nem akar ajánlattal támadni.
Ugyanez nem biztos, hogy elmondható lesz az orosz Oleg Gyeripaszkáról, aki elkezdett érdeklődni az „ágyúsok” iránt, többek között azzal a szándékkal, hogy borsot törjön Roman Abramovics orra alá. Hatmilliárd eurós vagyonából futná rá.
A Fulhamnél a korábban a West Hamnél is próbálkozó Kia Joorabchian kopogtat, de több elemző szerint jelentős vagyona dacára ő csak egy stróman, mögötte pedig ott vannak az oroszok. Hogy kik, arról csak találgatni lehet. A két jelölt közül az egyik a Londonban menekültként élő oligarcha, Borisz Berezovszkij, a másik pedig Roman Abramovics, aki szívesen venne egy középcsapatot is a Chelsea mellé. Egy izraeli üzletembernek, Eli Papouchadónak meg mindegy, mit vesz meg, a lényeg, hogy legyen egy csapata, holott ő az, aki – a Der Spiegel szerint – „azt sem tudja, mi a különbség a West Ham és a West Brom között, illetve fogalma sincs, hányan alkotnak egy csapatot”.
A Newcastle Unitedet viszont egy amerikai befektetői csoport venné át, a Belgravia Group első lépésben 227 millió fontot kínált, de a klub vezetői nemet mondtak. A miheztartás végett: minden idők második legnagyobb brit futballtranzakciójára.
Moncz Attila
