Rácz Péter
EX LIBRIS
Kovács Péter: Törmelék
A kaleidoszkóp csodás formavilágot adó szerkezete törmelékekre hullik, ha a gyerekkéz kíváncsian szétszedi. A művészettörténész Kovács Péter e példájához képest fordított műveletet hajt végre könyvének megírásával: egy szerteágazó nagycsalád élettöredékeinek összerakásával a törmelékeket olyan színes képként mutatja fel nekünk, olvasóknak, hogy gyakran töprenghetünk – faljuk-e ezt a könyvet, vagy meghatódva merengjünk rajta.
A viszonyítási pont, egyben a krónikák kezdete a (második világ)háború, de a megszámolhatatlanul sorjázó – a gyermek Kovács Péter életében fel-feltűnő – nagyszülők, nagynénik és -bácsik, unokatestvérek révén a szerző száznál is több éven át enged belátást a széthulló polgári nagycsalád életébe. Ebben a nagycsaládban vagyonok, rangok és címek keveredtek a kisemmizettséggel, üldöztetéssel és balsorssal, ezért ha kellett, mindenféle rokont befogadtak, úgyhogy olykor tízen is éltek egy családi házban.
Nehéz felsorolni, hogy mi minden őrződött meg és idéződik fel olykor egy emlékezetes sütemény vagy egy több évtizede ajándékba kapott könyv (ajándékozzatok, ajándékozzatok a fiatalabbaknak – nevetek ekkor marad fenn!) hatására, mi marad meg jellemet formáló momentumként Kovács Péterben. Főleg azért, mert szinte szenvtelenül, megkülönböztetés nélkül adja tovább a családi legendákat.
A nagyapa alakja mindenképp ilyen: az M. Kir. Posta főtisztviselője (születésüktől számolta gyerekei nevelésének költségeit, és a számlát később benyújtotta és behajtotta!), aki 1944 őszén lepofozta nyilas egyenruhában érkező beosztottjait a lépcsőről, kiérdemelve rögtön a kényszernyugdíjazást. Ugyanúgy a nagyváradi gyerekkor, a pesti kirándulások, a kenesei nyarak (ahol a nagyok, Jancsi a BBC-ből értesülnek a háború állásáról), meg a sárga csillagos játszótársak is. Majd az utolsó pillanatban visszaköltözik a család Pestre. A gyerek Kovács Péter is érzi, hogy túl nagy és fényűző nekik az új otthon, csak később tudja meg, hogy az új lakással volt más, „sokkal nagyobb és meszszebb mutató gond is” (tisztelet és hála, hogy Sárközi Márta mellett tudtommal elsőként ír is róla), nevezetesen, hogy zsidókat költöztettek ki belőle korábban. Szerencsére Kovács P. nem a sors büntetéseként említi, hogy néhány hónap múlva ez a lakás és az egész belvárosi ház rájuk dől, maga alá temetve öccsét is, akinek hamvai egy dobozban hányódnak aztán évekig, mígnem „leadták a rendőrkapitányságon” (!).
Mondom, nem tudni, hogy a Törmelék szerzőjének mi volt fontos a családi legendáriumban, kik avagy mely események befolyásolták döntően életének alakulását. Nem árulja el. Csak sorolja a látszólag jelentékteleneket és a jelentőseket. Egy személyt, a bátyámként említett nagybácsit, Jancsit, vagyis Pilinszkyt állítja csak a középpontba: nem kétséges, szellemi fejlődésének meghatározója volt. Az emlékezések az ő életének végével és számos fotóval fejeződnek be, közben kirajzolódik a szerző élete és munkássága Székesfehérváron, csendes küzdelme szakmán belül és kívül.
A könyv maga rejtély. Finom írói teljesítménye okán is (az első oldalak után ámulva fedezem fel, hogyan szippant magába száraz stílusa, amellyel mégis képes meghatni, és ha eltévedek is olykor a számtalan rokon között, ami otthon is megesik velem, arányérzékével mégis helyrezökkenti az időt) – vajon mi lesz, ha lesz következő könyve? -, de azáltal is, hogy felszínre csalja a búvópatakokat, ahogy jelen idejűvé tesz végig nem beszélt régi magyar dolgokat. Őt idézve: „hogyan volt lehetséges erről évtizedeken át egyetlen szót ki nem ejteni?!”
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 149 oldal, 1990 Ft)
Tolnai Ottó: Ómama egy rotterdami gengszterfilmben
Ómama nincs, mondja egyik kedvenc, néhány verse miatt kedvenc Tolnai-kötetem (Versek könyve) Ómama című versében a szerző, és a kedvencek között nincs is ez a most vers-regényciklussá terebélyesedett vers. „Ómama nincs a zöld almáriumban … mégis befekszem olykor a zsírszódával súrolt fiókba / mert mondom szép ilyesfajta tiszta / valamint nyers költészetet csinálni”, és ebben a szinte találomra kiválasztott versben szinte egy könyvismertetéshez elegendő motívumot lehet találni. Már maga az jellemző Tolnai költészetére, hogy egyetlen korábbi emlék, mint földről felszedett gyöngyszem elég volt egy alcíme szerint Regény versekből összeállításához. Ómama persze mindössze ürügy, az egyik vezérmotívum ehhez a „regényhez”, és nem is az egész könyvnek, mindössze egy ciklusnak hőse.
Ha regény, akkor időnek is kell lennie benne hagyományosan, ha viszont vers, akkor nem fontos az idő. Ekképpen van tehát egy sejthető idő, az ómamák és taták ideje, amikor a szerző, akinek a szemével mindezt látjuk, vélhetően a (kis)unoka szerepét játssza, az egyes versekben azonban pont az időhöz kötöttségnek a hiánya teszi lebegővé és furcsamód jelen idejűvé a verseket. „Rántotta a cukkinit ebédre / a férfiak az udvaron fonták / lila manilából a kötőféket / egy varjú ereszkedett / a cirokba állított madárijesztőre / arra gondolt a madárijesztő túl fogja élni / őt” – bár Tolnai egyszerűen múlt időt használ, de sem a versből, sem a környezetéből nem tudható, mikor van a vers ideje, fél évszázada vagy a közelmúltban (A cukkinit). Nemcsak a történelmi időt, de az alanyt sem árulja el olvasójának a vers. Ez a meghatározatlanság azonban egy esetleges fordítónak a problémája, számomra inkább a vers világának a kitágulását segíti, miként maga a lila manila, a neceguga, a seregélyágyú és aki nem éli túl a versvéget, a dögkútba csusszantott lovacska, fején a kötőfékkel. Efféle és ennyi különösség szinte minden Tolnai-versben megtalálható, és éppúgy jellemzőek az Ómama-kötetre is a megszokott ismétlések, valamint a nagyon eltérő, vagy éppen a korábbi sorok valamelyikének újrafelhasználásával létrehozott verszárás. Itt is szerepelnek szavak vagy kifejezések, amelyeknek bűvöletébe kerülve felnagyítja és szinte sajátjaként irodalmasítja, „tolnaisítja” azokat, megosztva „elviselhetetlen szépségüket” az olvasóval (manila, gyöngyös, azúr, sziksó, nullásliszt). E kis motívumokhoz kapcsol durva öltésekkel aztán mindenféle asszociációt, nem dolgozva el magukat az öltéseket, vagyis verskészítő technikáját, a vágás és ismétlés módszerét, kivonva az egészből hol az idő, hol a hely koordinátáit, emigyen teremtve meg minden költészet esszenciáját, ha egyáltalán meg tudnánk mondani, mi az.
Tolnai egyszerre oszt meg tudást (a délvidéki paraszti, kisvárosi lét mindennapjainak világát), és végez leletmentést az utókornak verses formában: nem csodálkoznék, ha a nagyon városi olvasónak olykor néprajzi lexikonra volna szüksége. Jegyzetet azonban nem effélét mellékel a kötethez, hanem néhány fotón, egy értelmező tanulmányon (Mikola Györgyi munkája) kívül olyan kommentárokkal egészíti ki az ezáltal szinte összművészetivé váló kötetét, amelyek többnyire tovább tágítják a vers világát, szétfeszítve minden formát. Hogy van-e a Pesti Kalligram házának gangján csodafestmény, sőt gang van-e egyáltalán (mérget nem vennék rá), és Rilke, Szerb Antal, szerb szerzők szavainak jegyzetbeli idézése hozzáad-e valamit Tolnai Ottó költői világához, ezek éppolyan érdektelen kérdések, mint amennyire mellékes megválaszolásuk is. Ha volna földrajzi súlypontja a magyar költészetnek (gondolom, nincs), az Ómama-versek olvastán az az érzésünk támad, hogy az csak Palics környékén, a szerző szűkebb hazájában lehet, tágabb világa úgyis a maga teremtette mítoszvilág, amelyben egyaránt helyet kap a kukát az utcán vonszoló, azzal azonosuló szerző, Willi, Ómama, Rilke levelezőpartnere: Marie von Thurn und Taxis (istenem, egy És a vezetéknévben!) és Quotidian Lajos.
A verseket benépesítő személyeket, a helyszíneket, de akár a szerző építkező technikáját és a formai megoldásokat tekintve az Ómama-kötet akármelyik korábbi kötet világát folytató, szintetizáló, egyben új utat nyitó alkotás, ahogy egyik jegyzetében meg is súgja: azért, hogy „azon menekülhessen önnön maga elől, mint menekül különben is folyamatosan minden műfajban”.
(zEtna Kiadó, Újvidék, 2006. 236 oldal, 2500 Ft)
Tolnai Ottó: Miquel Barceló árnyéka
Tolnai Ottónak ez a könyve harminckét verset tartalmaz magyarul, Első, Második, Harmadik stb. megjelöléssel, és mellettük ott van francia fordításuk. A fordításokról nem beszélnék, mert nem tudok franciául, azt azonban tudom, hogy nyáron nagy sikert arattak az avignoni fesztiválon, és látom, hogy nagyon szabad, nagyon kreatív átültetések, amiből én ezúttal (is) arra következtetek, hogy valószínűleg jók. A könyv ezen kívül Nagy József ókanizsai színházművész nyolc fotóját tartalmazza, amelyek Miquel Barceló műtermében készültek. A magyar művész neve itthon is ismerős, bár produkcióit soha nem fogják befogadni a Körút és a Nagymező utca színházai – ők tudják, miért; Avignonban tavaly mindenesetre művészeti vezetőnek hívták meg. Miquel Barceló Afrikában élő spanyol festőművész, a Google félmillió említést hoz róla, én egyetlen munkáját ismerem, az Isteni színjátékhoz készített illusztrációit – lélegzetelállítóan finom munka. Nagy és Barceló a tavalyi avignoni fesztiválon egy közös jelenetet adott elő, később ugyanitt olvasták fel Tolnai e kötetben szereplő verseit.
Hogy ennek a könyvnek van-e főszereplője s mi az, arra talán maga a cím ad választ. Barceló árnyéka vetül jótékonyan Tolnai Ottó verseire. A versek sejthetően Barceló képeire, műveire utalnak, arról szólnak. És mivel ezek a versek ekképpen leíró, reagáló, reflektáló írások, egyben megkötöttebbek is. Bár Tolnainak ezekben a versekben is valamiről mindig eszébe jut valami, az asszociációk köre kisebb sugarú és középpontja Afrikában, Barceló egyik fő működésének helyszínén van. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy az „afrikai versek” leggyakoribb szavai: gazella, sivatag, teve, árnyék, csont, víz, vér, halál, sakál. Anyaga más: eddig a sziket kapirgálta, most a forró homokon kapdossa a lábát.
Tolnai természetesen előbb-utóbb elszakad a leíró és kommentátori szereptől, a Tizennyolcadik és a Huszonhatodik vers már rendes „Tolnai nagylexikon”, és a Harminckettedikben megtudjuk, hogy a cím az, ami nincs: „ennek az embernek (Barcelónak) nincs árnyéka”. Istenem, fentről süt rá a nap.
(Franciára fordította Lorand Gaspar és Sarah Clair. Nagy József fotóival. Éditions L”Entretemps, Vic la Gardiola, 2006. oldalszám megjelölése nélkül, 15 euró)
Kiss Noémi: Trans
A Trans szinte minden írása az utazásról, az úton levés élményéről, átmeneti állapotokról (a halálon kívül persze melyik nem az?), határhelyzetekről szól, néhol pontosan értésünkre adva, hogy „úti élményről lesz szó”, közölve helyzetünket: „induljunk el a bejárati ajtótól”, „jön a bonyodalom”, „a legtöbb út a magányra hasonlít”, vagy felvázolva az író problémáját: „képes leszek-e az eseményeket oly módon írásba foglalni, hogy szó szerint adjam vissza, ami történt velünk?” (Trans) Az út, a külső-belső határokon történő átlépés, kilépés önmagából és belépés egy másik létállapotba – ez az, ami Kiss Noémiből kiváltja a megörökítendő különösség érzését.
A kötet címét is adó első elbeszélésben (Trans, a hatból talán a legjobb írás) egy pontosan megnevezett berlini kocsmában vagyunk, pontosabban a szerző van ott, aki nehezen választható el az elbeszélőtől, persze sosem azonos vele, még jó. Az Ex und pop maga a pokol, ahol transzvesztiták és más szánalmasok: mixerek, kurvák, egykori nácik, menedzserek, informatikusok, írók, tévésztárok, színészek, buzik kötnek ki sok munkahelyi és szerelmi kudarc után. „Koszos művilág a túlvilág, ahol jártunk”, Kiss Noémi nem is próbál kedvet csinálni hozzá, maga is tudja, hogy a NO DRUGS felirat a bejáratnál nem azt jelenti, amit közöl. Egy féltékenységből elkövetett gyilkossággal végződik a kiruccanás, majd jön a kijózanodás és az utókúra. Az egész a végén átmegy fikcióba, ami ugyanúgy a megelőző események megtörtént, „valóságos” voltára utal, mint az olyan naplószerű megjegyzések, hogy a szerző Berliner Zeitungot olvas.
Kiss Noémi más írásaiban is, mint a kötetben következő H mint néma határ – törmelékek (lám itt is törmelékek, csak mások) vagy a B., B. és B. címűben is tematizálja a történetet, mintha arra mint fogódzóra lenne szüksége: „A történet helyszíne Frankfurt”, „Mivel nem ez az első írás, amit készítek” stb. Ezzel lekerekíti az eseményeket, távolságot teremt a megtörténtek illetve az elbeszélő/olvasó között, és többször utal az elbeszélés lehetetlenségére, a megközelítés kilátástalanságára. Mintha az olvasónak nem lenne amúgy is elég az, amit olvasván kap, és érdekelné, amit a szerző nem tud elmondani („amit látok, unalmas így leírva, az életben sokkal izgalmasabb”).
Talán hagyományos elbeszélői magatartásnak is mondható, ahogy Kiss Noémi különféle szereplők bőrébe bújik, hol táncosnő (a sokszor hangulatos, élő H-ban), hol szerző (a fordulatokban gazdag B., B. és B.-ben, bár engem a történet vagy a szerző gondolatai onnan érdekelnének, amikor kijelenti, „a halál méltó büntetés lesz a szabadságért” és „olyan valakivel szeretkeztünk, akivel megszegtük az Írás parancsát” – ??), hol intellektuel. Gyakran hiteles és érdekes is, ha nem bújna ki majd mindegyik írásból ugyanaz a szög: az, hogy nő vagyok, nő író (író nő) vagyok. Nem baj ez, bár mint tematikát én magam mindig kevésnek tartottam. Vagy pontosan annyinak, mint hogy egy másik író meg férfi. Az az irodalmi közlés tehát, hogy volt egy „brutális török szerelmem”, pont annyit ér mélyebb (mondjuk) lélektani megközelítés nélkül, mint hogy „egy meseszép gésával kerültem szerelmi kapcsolatba”. A „test nyelve lehetett volna erős kapocs, de még alapszavai sem voltak”, és valóban elbizonytalanodik, illetve a sémáknál, utalásoknál marad a szerző, amikor „arról” beszél, a szeretkezésről az izgalmas című Mi történt alvás közben-ben: még egyszer akarod, hozzám dörgölöd, tartalak, kezembe vettelek, közel vagy hozzá stb. – mit? mihez? hogyan? A Paróka – a nő és az írás című eszmefuttatás sajnos nemcsak témájánál fogva, hanem stílusában is a kötet leggyengébb szövege. A mondanivaló hiánya annyira szembeszökő, a téma olyan kínos, hogy nem véletlen: ez a szöveg hemzseg igazán a fogalmazás sutaságaitól. Az Elcserélt fejek, Olimpia E. T. A. Hoffmann A homokember című elbeszélésének modern parafrázisa, érdekes kísérlet, jó játék. A kérdés természetesen az, hogy az „Ah, kedves N.” és a „lepadlóztam” stiláris összefésülésének egyébként sem problémamentes kísérletét nem zavarják-e meg az olyan fordulatok, mint „saját szemeddel szembesülhetnél vele” és „leterpeszkedett az ágyam mellé”.
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 165 oldal, 1990 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 06. szám
