Az irodalom halála az irodalmi élet. Ahol a szellem birodalma véget ér, ott kezdődik a harctér. A magasrendű ember leteszi a tollat, és alacsonyrendű ténykedésbe kezd. Már nem bölcs, hanem véleménye van, már nem a legmélyebbre néz, hanem az érdekekre, már nem alkot, hanem tesz-vesz.
Ahogy a fenti sorokat leírtam, rádöbbentem: ez is csak egy vélemény. Olyan hatásvadász hang, amely nem a szellem birodalmából szól. A feltűnni vágyó közember hangja, az irodalmi okoskodóé.
Mi hát az igazság? Mi a bajom az irodalmi élettel? Az, hogy nincs – ahogy ezt manapság sokan panaszolják, vagy éppen az, hogy van? Netán az volna a dolog rákfenéje, hogy irodalmi életünk nem elég kifinomult, hogy a szellem embere, az író önmagából túlságosan kimosakszik, mielőtt alábocsátkozik az „irodalmi polisz” ügymenetének síkjára?
Talán ez utóbbi a baj. Így csakis klikkharcok lehetnek, homokozócsaták, és irodalmi műhelyek helyett olyan közösségek, amelyeknek elsődleges érdekük, hogy önmagukat – rosszabb esetben vezetőiket – futtassák, hogy a saját akolba tartozókat dicsérjék, miután majd amazok szépen visszareklámozzák őket?
Ha ellenpéldán gondolkodik az ember, a Nyugat tolakszik föl. A tehetségkutatók lapja. Megalapításáról Fenyő Miksa így ír: „Akik a Nyugatot elindították útjára, nem gondoltak közjogi változásokra, de erősen hittek a gyökeres reform szükségességében szellemi téren, mert meg voltak győződve, hogy ez minden egyéb reform előfeltétele. (…) Egyet tudtunk, hogy mindaddig, amíg azok szava, akik a szellem elitjét képviselik, elsősorban az írók, nem jutnak olyan tekintélyhez, hogy a nemzeti közvélemény az ő törekvéseikben a nemzeti érzés kifejezését nem látja, addig semmilyen téren nincs meg a reform lehetősége. Egy ilyen szellemi atmoszféra megteremtésében látta a Nyugat főfeladatát.”
Eddig minden rendben. De mit látunk, ha beleolvasunk Kosztolányi Dezső levelébe, melyet Fülep Lajosnak írt 1908-ban? „A Nyugat egy kifejezetten antiszimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika- és gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. A szifilisztől berekedt torokkal.” Tessék, máris kiderült: akkor sem volt másképp. A szellem akkor is hajlamos volt alászállni, tenni-venni. Klikkharcok, politikai tolakodás, mintha csak ma lenne.
Az irodalmi közélet tere ma két szervezet köré csoportosul. Egyik a Magyar Írószövetség, másik a Szépírók Társasága. Utóbbi azóta vált markáns ellenpólussá, amióta feltöltődött az előbbiből – émelyítő politikai lejárató hadjárat során – kivált tagokkal. Előbbi az úgynevezett jobboldali, utóbbi az úgynevezett baloldali írók társasága. Sokak szerint ez a megosztottság nem okoz kárt, hiszen csak leképezi az országos szkizmát.
Jó, legyen. Ám akkor is szomorú, hogy a Magyar Írószövetség milyen állapotban van. (A Szépírók Társasága köszöni, jól van, magántámogatásból tartja fenn magát.) Ez a több mint hatvanéves szervezet képtelen üzemeltetni Bajza utcai székházát, az 1911-ben emelt szecessziós épületet. A munkatársakat elbocsátották, a – majd százezer kötetes könyvtár – bezárt, a számlákat sem tudják fizetni. Düledezik az ostromlott vár, és támogatás híján összedől. A székház könyvtárában készült képeink magukért beszélnek.
Az irodalmi életben közös érdekérvényesítésre lenne szükség. A politika megosztja az írótársadalmat, de a politikai szféra anyagilag az egymástól eltávolodott felek egyikét sem segíti. A társművészetek felismerték, hogy túlélésük érdekében össze kell fogniuk. Az írók, a par excellence szellemi emberek, úgy tűnik, képtelenek felülemelkedni a politikai és érdekvitákon. Furcsa.
Végh Attila
