GAJDÓ ÁGNES
4×3=12
Bombitz Attila: Akit ismerünk, akit sohasem láttunk. Magyar prózaszeminárium. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 374 oldal, 1990 Ft
Bombitz Attila a Szegedi Tudományegyetem Osztrák Irodalom és Kultúra Tanszékének oktatója, a Baka István-életműkiadás sajtó alá rendezője és szerkesztője. Első önálló kötete a Mindenkori utolsó világok. Osztrák regénykurzus címmel jelent meg 2001-ben. Ebben az 1945 utáni osztrák elbeszélő-művészettel foglalkozik, különös tekintettel Ingeborg Bachmann, Thomas Bernhard, Peter Handke, Robert Menasse, Christoph Ransmayr poétikájára. Az öt szerző életművének körülírása mellett arra a kérdésre keres választ, hogy vajon írásművészetükben fellelhetők-e a „monarchikusság” szimptomatikus jegyei.
Az Akit ismerünk, akit sohasem láttunk című kiadvány témájáról alcíme is tudósít: Magyar prózaszeminárium. Darvasi László, Bartis Attila, Podmaniczky Szilárd, Márton László, Krasznahorkai László, Sándor Iván, Baka István, Parti Nagy Lajos, Bodor Ádám, Kertész Imre, Závada Pál és Esterházy Péter életműmetszetének történetét olvashatjuk és gondolhatjuk tovább, csak megfelelő nyitottsággal kell olvasnunk a tanulmányokat.
A négy fejezetcím önmagában is figyelemfelkeltő: Véres történetek és legendák, A világ kitalálása, Torzított tükörkép, Egyszerű élet. Minden fejezetben három szerző szerepel. Ha a számszimbolika felől közelítünk, akkor a kötet szerkesztési elvét a tökéletességre törekvésben állapíthatjuk meg. Négyszer három = tizenkettő. A tizenkettő pedig a jelképtárak szerint a világmindenséget jelképező szám, a tér négy égtájának és az idő három síkjának szorzatából jön össze. Tizenkét hónapból áll egy év, tizenkét állatövi jegyet különböztetünk meg. Tizenkét lovagja volt Arthur királynak, ennyi társa Odüsszeusznak, ennyi pásztora Romulusnak, a Bibliában tizenkét törzse van Izraelnek, tizenkét fia Jákobnak és Ézsaunak és tizenkettő az apostolok száma is.
A tizenkettő a teljesség, az egyetemesség, az összetartozás száma: Bombitz Attila kötetében tizenkét magyar író képviseli ezt. Miközben természetesen minden alkotó egyedi és megismételhetetlen individuum, az összekötő kapocs közöttük a próza mint műfaj. Bombitz a könyv előszavában megállapítja: „A kilencvenes évek, s vele az ezredév eleje magyar irodalmának prózája fáradt és lassú, átmeneti állapotú.” Majd kissé rezignáltan hozzáteszi: „Nem a regény korát, hanem a kánonok korát éljük.” Talán inkább az alkotói teljesítményt célszerű értékelni, értelmezni, függetlenül attól, az író, költő része-e a kánonnak vagy nem.
Miként azt Bombitz Attila is teszi tanulmányaiban. Darvasitól indulva jut el Esterházyig, végig tudatosítva azt az előszóban – az elmúlt másfél évtizedről – megfogalmazott gondolatot, hogy „valami után és valami közben vagyunk”. A kötet mottója is vezérfonal számára, legalábbis a következő Nádas Péter-észrevétel: „És el a túl közvetlen magyarázatoktól! A túl közvetlen magyarázat mindig valami elfogultságod célratörése.” Bombitz nem magyaráz, sokkal inkább értelmez és kérdez. Írásainak egyszerre szubjektív és tudományos hangvétele, széles körű és alapos irodalmi tájékozottsága, az osztrák és német párhuzamok említése különösen izgalmassá teszik e prózaszemináriumot. Olyan összefüggésekre hívja föl a figyelmet, olyan megállapításokat tesz, amelyeket az olvasó bátran továbbgondolhat, amelyekkel egyetérthet vagy akár vitatkozhat is.
Darvasi László Trapitijéről szólva például azt írja: „Talán éppen kivezetés, kihátrálás a »borzasztó nyulas« mai magyar szépirodalomból.” (52.) Bernhard unokaöccsének nyilvánítja Podmaniczky Szilárdot, akinek Bombitz szerint „szövegtestvérei” közé tartozik Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Pályi András, Garaczi László, Kukorelly Endre, Solymosi Bálint, Szijj Ferenc és Örkény István. A Feltételes múlt, feltételes történelem című fejezet kezdőmondata: „Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, Márton László a mai magyar irodalom legravaszabb, s legkimódoltabb elbeszélője.” (95.) Baka Istvánról írt dolgozatában arról szól, hogy „Baka prózája anélkül van túl a posztmodernen, hogy valaha is (költészete, beszédmódja) posztmodern lett volna.” (223-224.) A kötetzáró Esterházy-fejezet ekképp indul: „A Harmonia c lestis (2000) Esterházy Péter korszakos műve az összhang, a kölcsönös megértés és a béke regénye; ellentét nélküli, barátságos jó viszonyt teremt dolgok, világok és mondatok között.” (314.)
A szerző nem ijed meg a véleményalkotástól, gyakran élesen, máskor ironikusan fogalmaz. A rendkívül gazdag jegyzetanyag is elmélyült kutatómunkáról tanúskodik. A prózaszeminárium tehát mindenképp hasznos párdarabja a regénykurzusnak, s remélhetőleg, lesz folytatás. A következő köteteknél azonban több figyelmet kellene fordítani a szöveggondozásra. Ami viszont dicsérendő: a függelékben az idézett kiadásokat is föltünteti a szerző, valamint minden fejezethez válogatott irodalomjegyzék tartozik, amely segít a szélesebb körű tájékozódásban.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 06. szám
