2007. február 3. (28. oldal)
Végh Alpár Sándor
Január 27., szombat
Először Antonioni filmjénél kaptam föl a fejem. Mérget vettem volna rá, hogy a Foglalkozása riporter főhősének Ryszard Kapuscinski a modellje. Érdekelni csak akkor kezdett, amikor Wajda leforgatta az Érzéstelenítés nélkült, és elárulta, hogy a filmet sosem tudta volna elkészíteni, ha nem ismeri Kapuscinskit. Nocsak. Ki ez a figura, aki sokat látott rendezőkre ilyen hatással van? Gyorsan megvettem kapható könyveit, A császárt, A sahinsahot. Az első, ami kiderült belőlük, hogy a riport nagyon más, mint amit nálunk annak tartanak, meg hogy ez a lengyel írástudó, bár ugyanúgy a keleti blokkban él, mint mi: szabad ember. És sok egyéb mellett azért az, mert nem fél. Írásait olvasva mégis azt tartottam legfontosabbnak, hogy képes volt ebben a férfiatlan Kelet-Európában megőrizni a tartását.
Tett róla, hogy véleményem azután se változzon.
Későbbi könyvében, a Lapidáriumban szól arról, hogy az önkény „egy bizonyos megfelelési elven nyugszik, nevezetesen: a rendszer azt mondja, hogy ígéretei később valósulnak meg (általános boldogságot ígér, de csak a jövőben), ezzel szemben az egyéntől megköveteli, hogy már ma feleljen meg, adja jelét megbízhatóságának, lojalitásának, szorgalmának. Ily módon az egyén mindenre kötelezi magát, a rendszer semmire sem.” Nézem, mikor írta? 1982-ben.
Különös. Magyarországon ez a tétel negyed századdal később: ma ugyanúgy érvényes. Pimasz politikusok, uszályukba bonyolódott sajtókomornyikok mégis arról fecsegnek, hogy rendszerváltás volt. Itt? De hiszen csak a személyek változtak, az elv maradt: az egyén mindenre kötelezve van, a rendszer semmire. Még hogy demokrácia… Önkény ez a javából, ahol följegyzik és iktatják az ilyen ártatlan sorokat is, és ha alkalom adódik, előveszik, idézik, s fejbe ütnek vele. Főleg, ha az ember jelét adja, hogy fél.
A félelemkeltők ugyanis mindig jobban félnek. Aki nem hiszi, nézze meg a Terror Házában Rákosi páncélozott autóját. Pedig lehet közlekedni másként is: Gandhi vonattal, harmadosztályon járta be Indiát. Hozzá képest a légteret lezárató Bush, az orosz elnök vagy a nőcsábász izraeli államfő reszkető nyulak. És ugyanígy fél a magyar kormányfő is. Palástolja ugyan affektáló, narcisztikus modorával, ám az, ahogy 2006. október 23-án este kiüríttetett egy fél kerületet, hogy letegyen pár szál virágot egy félresikerült emlékmű előtt, mindent elárult. És ezt az embert, akiben csak a Parlament métervastag falai közt van bátorság, államférfinak mondják? O tempora, o mores! Micsoda idők, micsoda erkölcsök!
De maradjunk Kapuscinskinál…
Ő fordította a fejemet kelet felé, és ő ébresztett rá arra is, hogy a szőnyegek világa gyönyörű birodalom. Álmomban néha iráni vásáron vagyok, sirázra vagy tebriszre alkuszom, majd hónom alatt a szőnyeggel indulok hazafelé: át Iszfahán főterén, át Aleppón, Damaszkuszon, ám ébredéskor a szőnyegből csak egy finom bekezdés marad. Kapuscinski írta, Vissza az illúziókat című kötetem előszavában boldogan idézem: „Ha kedvderítő beszélgetésre vágyom, és kellemesen akarom tölteni az időt, a Ferdouszi utcába megyek, ahol Ferdouszi úrnak perzsaszőnyegboltja van…”
Én viszont mostantól, ha bátor írástudóval szeretnék beszélni, a Kapuscinski utcába megyek pán Kapuscinskihoz, aki nélkül homályosan látnám a világot, pedig van egy kitűnő optikus barátom. S mert a lengyel író szíve hetvennégy éves korában pár napja megállt, hadd tápláljon az illúzió, hogy stafétabotjából, amely keményfából van faragva, rám is hagyott egy darabot – biztos lehet benne, az iránta érzett múlhatatlan respekttel viszem tovább.
Január 28., vasárnap
Apró lányunknak nemcsak értelme növekszik, közéleti érdeklődése is, és ez nem biztos, hogy jó. Bár e téren még csak az íróasztal fiókjáig jutott. A számítógépen kalapáltam, amikor négykézláb észrevétlenül besurrant, kiemelte a Kanadából kapott névjegytartót. Az előszobában vette munkába, és mert nem sürgette az idő, módszeresen foglalkozott vele. Mire észrevettem, az alkalmatosság elemeire hullott, a névjegyek tépetten, rágva hevertek a földön. Látni való volt, hogy nincs tekintettel se státusra, se büszke titulusra; a költő által versbe szedett alternatívák közül inkább a ront, mint a javít szellemében munkálkodott.
Összeszedtem a papírroncsokat. Amelyikben volt némi szusz, próbáltam kisimítani. Azt hittem, mind megkerült, de észrevettem még egyet a polc alatt. Az szenvedte el a legsúlyosabb bántást: lányom három fogával megette a felét. Rossz sejtésem támadt, okkal. De hát kislányom, miért épp a fodrász mobilszámát etted meg? Apád a fejének belső részlegével még elboldogul valahogy, de kívül állandó segítségre szorul.
Nézett rám, nem értette. Miért is gondoltam, hogy alig egyévesen érti? És mert eszembe jutott apám, elnevettem magam. Hasonlót mondhatott ő is, mikor meglátta, hogyan rajzoltam át pirossal Teleki Pál erdélyi albumának szépséges képeit. Fel kéne írni, ne felejtsem elmesélni a lányomnak, mikor abba a korba jut, mi történt a névjegyekkel – jó volna, ha nevetne rajta. Addigra talán megérti, derűre nagyobb szükség van ezen a tájon, mint olyan igazságra, amely nem tűri portáján az ember gyarlóságait.
Mert mi volna, ha csak makulátlan jellemek hordoznák körbe magukat zászlóként? Dologtalan lenne sok gyóntató pap, álmosító könyveket gyártana az irodalomipar, nem volna tilos szerelem, és az apák sem óvhatnák gyermekeiket attól, amit annak idején maguk elkövettek. Nem kizárólag az albumok összefirkálására gondolok…
Január 30., kedd
A Nemzeti Lovardának is lőttek. Az „is” azt jelenti, a spekulációs kormánynak nem volt elég az ügető eladása – de hitvány pályát építettek helyette! -, a lósportot végleg kitakarítják a Kerepesi útról a naiv vezetőkkel együtt, akik hittek abban, most már békén hagyják őket. Nem. Senkit nem hagynak békén. Aki elfelejti azokat, akik szívre tett kézzel éneklik a nemzetközi nótát – „holnapra megforgatjuk az egész világot” -, azt még sok meglepetés éri. Az indulóban nincs benne, hogy a tegnapi elvtársak egy új korban inkább a pénzt szeretik forgatni, a világ csak utána következik. Ahogy esetünkben is: az ingatlant, amelyen ma még az istállókat, a pályát és az irodákat látni, hat-hét milliárdért remélik eladni.
Ez az üzleti ok. Van egy másik: zsigeri. Az elvtársak utálják a lóversenyt. Úri passziónak tartják. Látványos bizonyítékaim vannak. Aki fölleli azt a „fantasztikus” albumot az ötvenes évekből a kommünről, melyben Kun Béla nevét csak egyszer említik, viszont tele van Rákosi hőstetteivel, talál egy képet. Lánctalpas gépezet szánt rajta, és nincs oly merész fantázia, amely kitalálná, mi van aláírva. Ez: „Minden talpalatnyi termőföldre szükség van. Felszántják a lóversenyteret.”
A kommün bukása után a szántóvető Kun Béláék meg sem álltak Bécsig. A pályát rendbe tették, kezdődtek a versenyek, de negyvenötben megint beállított a korábbi csapat, s útban volt nekik minden, ami kapcsolatos a lóval. Szétverték a méntelepeket, elűzték a szakembereket; akin Burgert vikszosbőr-csizmát látott Bábolnán, elzavarta; „tíz lóért egy traktort” volt a jelszó, s a tízet mind vágóhídra vitték.
„Kékvérű lovak, kékvérű emberek birodalma volt Kisbér. Úri vircsaft Magyarországon. A lovas nemzet minden valamirevaló huszár ezredese és kapitánya, a »felső ötszáz« gavallér hada itt választott nyerges lovat magának” – írta a Népszabadság 1960-ban. Hogy ott fogant a verhetetlen Kincsem, hogy ott tenyésztették Kisbért, az egyetlen magyar lovat, amely nyerni tudott az epsomi derbin, hogy onnan való Imperiál, nem említik a cikkben, helyettük csak indulat és gyűlölet. Miért? Hogy letörölhessék a lovas világ térképéről Kisbér nevét. Ehhez készítették elő a talajt. Nem sikerült hibátlanul.
Száztíz év virágzás után Ízinger Pál, az állam megbízottja szétzavarta ugyan a lovakat, ennek ellenére százával jöttek s jönnek máig a lovasok Amerikából, Németországból: számukra zarándokhely Kisbér, s alig hiszik a züllést, a pusztulást. Magyarország lótenyésztő mintaállam volt egykor, és egy svéd gróf, Carl Wrangel három évet töltött itt, hogy megírhassa négy kötetben, mi a magyar siker titka.
Ma kizárt, hogy sikert hozzon a magyar ló. A Nemzeti Lovarda élén olyan emberek követik egymást, akik közül az egyik komoly pénzekkel játszott bújócskát, a másiknak állandó gond volt az alany és az állítmány egyeztetése. A lovasszövetségek levelet írtak Gyurcsánynak: kegyelmet kérnek. A levélben az áll, hogy a magyar államot nagy kár éri, ha megszüntetik a tattersallt. Ugyan… A kormányfőt a magyar állam kára aligha érdekli. Annál inkább a milliárdok – egyedül ez számít.
Miért nem fordulnak azokhoz, akiknek máig kedves a mi lovas kultúránk? A magyar ló külföldi barátaihoz. Azzal kell összekapaszkodni, aki segítő szándékkal nyújt kezet. Még nincs késő. Vonuljon föl a Kerepesi útra, akinek ez szívügye. Ezer lovas végigléptet a Rákóczi úton, a Parlament elé áll, s beüzen. Nem hatásosabb és elegánsabb, mint a levél, amelyből oly sok íródik? Hírét a szél messzire viszi, s a lovasok közt másutt sok a fontos ember…
Január 31., szerda
Van egy remek ír fickó, rockénekes, Bob Geldof. Illetve: Sir Bob. Lovagi címét egy koncert összehozásáért kapta, talán még emlékeznek, az volt a Live Aid. Etiópiai éhezőket segített. Vagyis az ír fickónak nemcsak a muzsikája érdemel figyelmet, a szíve is. Nemrég visszament Afrikába, és megdöbbentő filmet forgatott a magára hagyott kontinensről. A jövő héten mutatja a Spektrum csatorna öt napon át. A világnak nincs szebb tája, de kiszolgáltatottabb gyermekei sincsenek. Pedig milyen szépek!
