Régimódi elegancia, modernkori tűnődések jellemzik a franciák koronázatlan moziikonját, Michel Piccolit. Immár negyedik alkalommal találhattam magam szemközt a meleg tekintetű, szép orgánumú, bohém művésszel. Szemérmes visszafogottság, szokatlan ráérősség és valami kortalan nyugalom árad Marco Ferreri, Jean-Luc Godard, Claude Sautet kedvenc színészéből. Amolyan csehovi életérzés olaszos ízléssel és franciás könnyedséggel fűszerezve. Legutóbbi filmjében, a grúz Otar Joseliani Őszi kertjében idős hölgyet alakít. A Hotel de Russie a Villa Borghese kertjére néző vendéglői teraszán beszélgettünk Piccolival.
– Önt idézem: „Egy színész sok őrültségre képes a kockázatvállalás gyönyörűsége miatt.” Hasonló megfontolásból hagyta idős hölgynek maszkírozni magát?
– Sokan siránkoznak életük alkonyán, és rettegéssel néznek farkasszemet a nagy ellenséggel, az idő múlásával. Ami engem illet, jól szórakozom rajta. Gyakran elnézem, ahogy a korombeli idős férfiak elanyátlanodnak. Nincs szomorúbb látvány egy csecsemőként kiszolgáltatott idős férfinál. Inkább nagymamásra vettem a figurát, a népmesék mamókájára ősz konttyal, szemüveggel, férfias helytállással.
– Voltak konkrét előképei hozzá?
– A nők kimondhatatlan kedvessége és bátor szeretete kísért mindig is az utamon. Sokszor eszembe jut az édesanyám, akivel kettesben menekültünk biciklin a háború idején Párizsból délre. Sok küzdelem volt mögötte, sok veszteség. Kezdve attól, hogy korán el kellett búcsúznia a nagypolgári kényelemtől, folytatva azzal, hogy elsőszülött fia, a bátyám, akit nem ismertem, kiskorában meghalt, majd az ő imádott bátyja is odaveszett a háborúban. Ma is csodálom anyám lelki tartását. Igazi Kurázsi mama volt. Egy dolgot sajnált csak a békés polgári létből, a zongoráját, amelyen Schumann-dalokat játszott.
– Amennyire tudom, zenészcsaládból származik…
– Jó néhány muzsikus volt a felmenőim között. Apai nagybátyám virtuóz módon hegedült. Emlékszem, a tizennyolcadik születésnapomra hegedűt ajándékozott nekem. Remélte, hogy továbbviszem majd a zenei örökséget a családban. Csalódnia kellett.
– Muzikalitását pályakezdő színészként kamatoztatta: a Saint Germain-des-Prés művészkabaréiban Juliette Grécóval énekelt.
– Ne essünk túlzásokba. Jeleneteket adtam elő, olykor megzenésített verseket Jacques Prévert-től, Boris Viantól. Rémesen kezdő és rémesen lámpalázas voltam. Amolyan szalonszínésznek indultam, akinek sikerült levetkőznie valamit a szemérmességéből erős női egyéniségek hatására.
– Milyen meghatározó női egyéniségek befolyásának enged?
– Ha még nem mondtam volna, két gyújtópontja van az életemnek: a nők és a politika. Egyik kiismerhetetlenebb a másiknál! Ha csak a hivatásomat veszem, többnyire a nálam okosabb és erősebb nők befolyása alatt állok. Még zöldfülű kezdőként ismertem meg az irodalom nagyasszonyait, Simone de Beauvoir-t, Marguerite Duras-t, Françoise Sagant. Az egyik legrégibb barátom a szakmában Jeanne Moreau, Juliette Grécónak ma is nagy csodálója vagyok. Aztán ott vannak az én védőangyalaim, Ludivine, a feleségem és a lányom. Ők az én legfőbb cenzoraim. Többnyire velük olvastatom el a forgatókönyveket, már csak azért is, mert a feleségem forgatókönyvíró, a lányom pedig újságíró.
– Egyszóval a nők pártfogoltjának vallja magát?
– Szeretem magam körülvenni fiatalokkal, és kimondottan szeretem magam mellett a női jelenlétet. A nők megtanítottak arra, hogy ne vegyem olyan halálosan komolyan magamat és a földi színjátékot. Egy férfi bármilyen képet is akar elhitetni magáról, bizony hajlamosabb az önsajnálatra, a tartalékai elfecsérlésére. Valahogyan vissza kell téríteni minket a valóság talajára, és ehhez általában a nők jobban értenek.
– Hisz a férfi-nő barátságban?
– Nem annyira a hiten múlik, mint inkább tapasztaláson.
– Mindezt azért kérdem, mert legendás barátság fűzte Romy Schneiderhez.
– A mi kapcsolatunkat egyfajta testvéri hűség jellemezte. Romy fogadott bátyjának tartott, én meg őt a kishúgomnak, akit szerettem volna megvédeni önmagától, magánéleti válságaitól. Kevés hozzá hasonló embert ismertem, aki annyi intenzitással élt meg mindent.
– Egy férfi életét politikai és szerelmi választásai motiválják – mondta egyszer.
– És ma sem állítok mást. A szerelem nálam eléggé tág fogalom: éppúgy magában foglalja az élet szeretetét, mint regényeket, forgatókönyveket, találkozásokat, kollégákat, rendezőket, városokat. Nincs szebb állapot a szerelmes belefeledkezésnél. A politika pedig egyenértékű hajtóerő nálam a szerelemmel. Ha akarnám, se tudnám kivonni magam a hatása alól. Már tizenkét évesen találkoztam a hitlerizmussal, az antiszemitizmussal, az exodusszal. Az első síró felnőtt, akit láttam, egy zsidó férfi volt, aki félelmében sírt. Jómagam nem tapasztaltam a bőrömön a közvetlen fenyegetettséget, de lelkileg mindig közelről érintett a politikai atmoszféra. Manapság például az foglalkoztat, miként lehet tisztességgel megélni az európaiságomat egy esztelen világban.
– És mi erre a válasza?
– A világháborúk korát éljük. Ma már nem hivatkozhatunk az elkülönülésre a sztálinizmus rémségei és mondjuk az amerikai szabadságkultusz között. Gazdasági, politikai színtéren folynak a csaták, ami korábban nem létezett. A pénz, az olaj világhódítása, hatalma lerombolta az ideológiai harcokat. A régebbi korokban a csatamezőkön folytak a küzdelmek szuronnyal, fegyverekkel ágyúval. Manapság gigantikus gazdasági háború zajlik világszerte: Koreától Japánig, Amerikától Indiáig. Mi itt, az öreg Európában csak kapkodjuk a fejünket a különböző irányból felénk érkező fenyegetettségek hálójában.
– Egy művésznek árnyalt eszközök állnak rendelkezésére, hogy felülemelkedjen kora esztelenségein. Ön nem így látja?
– Dehogynem. Máskülönben aktív politizálásra adtam volna a fejem. Valóban nagy ajándéka a sorsnak, hogy kifinomult eszközök állnak rendelkezésünkre a minket körülvevő valóság kifejezésére. A túlélés talán egyedüli hatékony fegyvere az életszeretet. Elvégre olyan szomorú lenne az élet nők, barátok, növények, italok, étkek nélkül. Egyfajta független életköltészet nélkül, amihez nem annyira pénz kell, mint inkább lelkület. Nem szabad sem a múltba, sem a jövő félelmébe bezárkóznunk. Bármilyen katasztrofálisak is a kilátásaink globális szinten, azt vallom, hogy az életet kell szeretni. Nem szabad a tegnapokon nosztalgiázni.
– Van ebben azért némi védekező stratégia.
– Bizonyára. A személyemet illetően nincs miért panaszkodnom. Egy csodálatos országban élhetek, amilyen Franciaország, noha nem vagyok mindig elégedett hazám politikájával. Nem is tudom, milyen más országot választanék magamnak. Megélhetem a szabadságomat mint állampolgár, mint színész. Soha nem kényszerültem arra, hogy akár a pénz, akár a munkanélküliség rabszolgája legyek. Soha nem szorongtam attól, hogy nem lesz munkám. És ezt nagyon fontosnak tartom. Privilegizált helyzetben vagyok, ami nincs egyenes összefüggésben azzal, hogy mennyit keresek, milyen autóval közlekedem, mennyi vagyont gyűjtöttem. Tudja, kevés igazi előnye van az élemedett kornak, talán az éberség az egyik. A magam kis függetlenségi harcát folytatom a kívülállók, az el nem kötelezettek hiányosságaival.
– Miből ered az, hogy nem szereti elkötelezni magát?
– Egyszerűen szeretem a kívülálló státusát. Nem szívesen dőlök be senkinek, magamnak meg végképp nem. A színészi pályát többek között a függetlenség igénye miatt választottam. No meg azért is, hogy megőrizhessek valamiféle gyermeki lelkületet, folyamatos rácsodálkozást a mások által kitalált történetekre, sorsokra.
– A bölcsek szerint aki túl sokat időzik a múltban, korán megöregszik, míg aki a jövőre veti a tekintetét, lélekben fiatal marad. Osztja ezt a megállapítást?
– Úgy legyen. Nem rendelkezem a bölcsesség erényével, ha még oly sokat is gondolok a jövőre és viszonylag keveset a múltra.
– És milyen jövőt vizionál magában?
– Mindenképpen boldogabbat, mint amilyen a jelenünk.
– Önnek mi kell ahhoz, hogy boldognak érezze magát?
– Viszonylag kevés. Például az, hogy béke legyen, süssön a nap, halljam a madarak énekét, legyen hová hazamennem, legyen kivel megosztanom a gondolataimat. Hogy örömet szerezzen egy jó beszélgetés, egy meghitt baráti találkozás, hogy soha ne kényszerüljek önmagam feladására.
Szentgyörgyi Rita
