Népszabadság * Aczél Endre * 2007. február 10.
Minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is. A „mekkai egyezmény”, amely a nem Izraellel, hanem egymással viaskodó két nagy palesztin szervezet, a Fatah és a Hamasz között létrejött, elvileg a Gáza-övezet, e palesztin miniállam belső békéjéről hivatott gondoskodni.
Éspedig azáltal, hogy új hatalommegosztást hívott életre a tavalyi választásokon győztes, fundamentalista, Irán-barát, Izraellel szemben intranzigens Hamasz és minden korábbi palesztin hatalom privilegizált birtokosa, az Abbasz elnök által „birtokolt” (amúgy inkább békepárti) Fatah között. Noha a palesztin miniszterelnök továbbra is Iszmail Hanija, a Hamasz embere, de a kormány kulcspozícióit afféle „nyugatos”, inkább a Fatahhoz közel álló „független” férfiak töltik be. Ennélfogva indokoltnak tetszik az az izraeli lapvélemény, hogy az új kormány immár nem a Hamasz kormánya.
De. Én történetesen nem tudok arról, hogy azok a fegyverek, amelyek az elmúlt hetekben palesztin életeket oltottak ki, mégpedig tucatjával, a mekkai egyezmény után gazdát váltottak volna. Nincs olyan rendelkezés ebben a megállapodásban, amely akár a Hamasz, akár a Fatah milicistáitól egyetlen gránátvetőt elvett volna. Libanonban sem lehet a Hezbollahot leszerelni. A fegyverek ugyanis, birtokosaik legjobb meggyőződése szerint, önvédelmi célokat szolgálnak – na, nem egymással, hanem Izraellel szemben. Ez, hogy finom legyek, jelentős részt önáltatás. A fegyverek a libanoni és a palesztin hadszíntéren is elsősorban a helyi hatalomnak, illetve a hatalom megszerzésének a jelképei és eszközei egyszersmind.
Nem nagyon hinném, hogy a palesztin államcsírában, ahol a néhai Jasszer Arafat, a legendás vezető minden hatalmat az ő Fatahjának sajátított ki, ez a szervezet könnyen lemondana szerzett „történelmi” jogairól. Ugyanez áll a Hamaszra, a parvenü hatalomgyakorlóra. Mely végtére is szabad, demokratikus választásokat nyert – a Fatahhal szemben. A puskák változatlanul csőre vannak töltve, hamar elmúlik majd a „belső béke” eufóriája.
Ha pedig a belső békének az lesz az áldásos következménye, hogy a rakétákat átmenetileg megint Izraelre, nem pedig egymásra lövöldözik ki a háborúskodó palesztin felek, akkor végképp semmi sem változik. Ennek jelei máris tapasztalhatók.
Nemcsak e katonai vállalkozásban (mely totálisan értelmetlen és kontraproduktív), hanem abban is, hogy a békeegyezmény határozottan nem teljesíti azt a három feltételt, amelyhez a nemzetek közössége a Hamasz-kormány elismerését kötötte, nevezetesen: az erőszakról való lemondást, Izrael Állam elismerését és a korábbi izraeli-palesztin megállapodások „sajáttá” nyilvánítását. Ilyenformán több mint bizonytalan, hogy a Hanija-kormány nemzetközi bojkottja megszűnik-e. Izrael bizonyosan azon lesz, hogy ne szűnjék meg.
Egy dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni. A palesztin belső békét az a Szaúd-Arábia „brókerolta”, amelynek hőbb vágya sincs, mint hogy a síita és nem arab Iránt kiszorítsa a döntő többségében szunnita és arab világ belső ügyeiből. Tudvalevő: amiképp a Hezbollah, a Hamasz mögött is Irán alakja sejlik fel. Abdallah király, a szaúdi uralkodó egyedül abban volt érdekelt, hogy ebben a nem is kissé vallási jellegű párharcban legalább egy csatát ő nyerjen meg. Sikerült. Amihez Amerikának is jó képet kell vágnia. Ez az egyetlen, pillanatnyi bizonyosság, amelyet a T. Olvasó elé tárhatunk.
