Forrás: Erec

A magyarországi zsidó népességet ma kizárólag a Holokauszt túlélői vagy leszármazottaik alkotják. Mindenkinek megvan a maga narratívája a saját vagy családja csodával határos megmenekülésének történetéről. A Holokauszt túlélőinek egy része annyira traumatizálódott, hogy félt a tragédia megismétlődésétől, ezért gyermekeitől eltitkolta zsidó származásukat.

A második generációba tartozók közül jó néhányan vannak, akik megrendítően beszélnek arról, hogyan ébredtek zsidó származásuk tudatára. Voltak esetek, amikor a nagyszülők a szülők akarata ellenére mondták el a gyermeknek, hogy zsidó, és megtiltották, hogy a gyermek a szülőknek felfedje a titkot. A hagyományok erőszakos elfojtása a kollektív identitás elvesztéséhez vezetett, ami viszont lelki vákuumba taszította a Holokauszt túlélőit. A mély lelki sebek nem gyógyulnak be könnyen, s az érzelmi sérülések gyakran hatással vannak a túlélők gyermekeire is.

A magyarországi zsidóság identitása tehát máig nagyrészt a Soában átélt üldöztetésen alapul; a túlélők áldozatként tekintenek magukra. Viszont magyarként azzal a társadalommal is azonosulni kívánnak, amelynek tagjait részben tetteseknek is tekintik, mert kollaboráltak a gyilkosokkal. Ez a paradox helyzet identitásválsághoz vezetett és problématikussá tette a zsidó közösség kapcsolatát a saját társadalmi környezetével.

Én budapesti születésű Holokauszt-túlélő vagyok. Nagy szerencsével menekültem meg a haláltól 1944 júniusában, amikor szüleimmel együtt elszöktünk Magyarországról. Ezt megelőzően egy keresztény család bújtatott, életük veszélyeztetése árán. Ezeknek a gondolatoknak és érzelmeknek a hatására kezdtem el zsidómentőkkel foglalkozni, akik iránt hálát és erkölcsi elkötelezettséget érzek.

A túlélők és a mentők között párbeszédet folytató csoportok létrehozásának ötlete 1998-ban született, amikor 54 év után először érkeztem Magyarországra. Elképzelésemet pszichológus és szociológus szakemberekkel vitattam meg. A közelmúltban elhunyt Dr. Virág Teréz pszichoanalitikus, a Kút Alapítvány megalapítója és a túlélők lelki problémáinak nemzetközi hírű szakértője is támogatta az ötletet.

A „Párbeszéd a toleranciáért” elnevezésű projekt egyik célkitűzése az volt, hogy a Holokauszt-túlélők és gyermekeik, másfelől a zsidómentők és gyermekeik között beindítsa a párbeszédet, és számukra támogató csoportokat szervezzen. Az elképzelés szerint a múlt felidézése és az érzelmek szabad kibeszélése a magyar zsidóság és tágabb környezete közötti feszültségek feloldásához vezethet, legalábbis jelképes szinten. A zsidómentők maguk is életveszélyben voltak a háború idején, ezért ugyanazt a traumatikus időszakot hasonló módon élték át. A projekt lehetőséget kívánt teremteni a közös nyelv megtalálására.

A mentők nagy része politikai és családi okból nem beszélt gyermekeinek mentő-tevékenységéről. Így a hallgatás összeesküvése, amely annyira általános volt a túlélőknél, a zsidómentők családjában is megjelent. Már az első összejövetelen megfigyelhető volt ez a jelenség. Böszörményi-Nagy családterápia-elmélete alapján úgy véltem, hogy a mentők öntudatlanul is átadták gyermekeiknek humanitárius értékrendjüket. Tehát azzal, hogy a párbeszédbe a mentőket, illetve gyermekeiket vontuk be, a nem-zsidó magyarok közül azokat választottuk, akik már tanújelét adták humanitárius beállítottságuknak.

A projekt céljait a következőképpen határoztuk meg: 1, a magyar zsidók identitásával kapcsolatos problémák tisztázása; 2, a zsidók és a nem zsidók közötti feszültségek csökkentése a magyar társadalomban jelképes szinten; 3, a zsidómentők elismerése és az irántuk való hála kifejezése; 4, küzdelem az antiszemitizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen a Holokauszt példája segítségével.

A program folyamán kiderült, hogy ezek a célkitűzések kielégítenek olyan szükségleteket, amelyek a mai magyar társadalomban és különösen annak zsidó rétegében jelentkeznek.

Az intolerancia ellen a legeredményesebben innovatív társadalmi cselekvéssel és nevelő tevékenységgel lehet küzdeni, ezért hangsúlyozzuk a projektnek az oktatásban betöltött lehetséges szerepét.

A program története

1999-ben a projektet két előadás alkalmából ismertettem. A reakció mindkét alkalommal várakozáson felüli volt; a közönség tagjai aktívan részt vettek a vitában és kifejezték óhajukat, hogy a párbeszéd folytatódjék. Dr. Talyigás Katalin, a Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány akkori főtitkára nagy szerepet játszott a projekt útra bocsátásában és működtetésében.

1999 novembere és 2005 áprilisa  között félévente, összesen tíz szimpózium jellegű, két-három napos konferenciát tartottunk különböző témákban, ötöt Budapesten, négyet vidéken és egyet Németországban. Az előadásokat ismert szakemberek: történészek, szociológusok, pszichológusok, teológusok és pedagógusok tartották, akik önként vállalták a közreműködést. A budapesti konferenciákon kb. negyven-ötven résztvevő volt jelen. A részvétel minden alkalommal díjmentes volt.

A konferenciákon kiscsoportos beszélgetéseknek is helyet adunk. Ezen túlmenően a projekt keretén belül olyan csoportok is működnek, ahol első és második generációs túlélők a zsidómentőkkel beszélgetnek. Ezek a pszichológusok által vezetett csoportok havonta találkoznak.

A következőkben néhány példával illusztrálom, hogy mi játszódott le a különböző alkalmakkor.

Az első konferenciát Dobogókőn tartottuk 1999 novemberében. Előadást tartott dr. Virág Teréz és dr. Ritoók Magda pszichológus-professzor, akinek szintén gazdag klinikai tapasztalatai vannak a Holokauszt-túlélőkkel folytatott munkában. A konferencia három napja alatt a negyven résztvevő (valamennyien túlélők és mentők, illetve leszármazottaik) kiscsoportos beszélgetéseken vett részt. A csoportok összeállításában az az alapelv érvényesült, hogy a túlélők és mentők arányosan kerüljenek bele egy-egy csoportba, illetve hogy minden csoportban legyenek első- és második generációs érintettek is.

A csoportbeszélgetéseken tanúi lehettünk megrendítő, revelatív pillanatoknak. Az egyik alkalommal egy túlélő gyermeke így kiáltott fel, miután végighallgatta egy első generációs túlélő történetét: „most már végre meg tudom érteni az anyámat!”. (A résztvevő ezzel a mondattal édesanyjának az ő számára korábban megmagyarázhatatlan viselkedésére utalt.)

Az egyik résztvevő, akinek szülei 1944-ben zsidókat mentettek, soha nem beszélt gyermekeinek a nagyszülei tettéről. A mentés eltitkolásával a zsidómentő gyermeke el akarta kerülni, hogy újra átélje a traumát, amin a szülei és ő maga is keresztülmentek, és ugyanettől akarta megvédeni gyermekeit is. A hallgatás és más védekezési mechanizmusok gyakori előfordulása úgy a mentők mint a túlélők körében igazolta azt a hipotézisünket, hogy a túlélőket és a mentőket közös trauma fűzi össze. A dobogókői konferencián felszólaló második generációs mentő ekkor ébredt rá e magatartás mélyebb indítékaira, és határozta el, hogy nyíltan vállalja morális elkötelezettségét a saját és családja értékrendje iránt.

Egy második generációs túlélő elmondta, hogyan ölték meg nagyanyját a nácik, majd heves zokogásban tört ki, amiért nagyanya nélkül kellett felnőnie. Egy fiatal leány, akinek nagyanyja autóbalesetben halt meg, ugyanilyen szerencsétlennek tartotta magát; úgy érezte, hogy saját bánata ugyanolyan indokolt. A két nő között szócsata alakult ki, amely végül összebéküléssel és empatikus, kölcsönös megértéssel zárult. A konferenciát az összes csoporttag részvételével tartott megbeszélés, majd a meghívott szakemberek által tartott kerekasztal-beszélgetés zárta.

A második konferenciára Tihanyban került sor 2000 júniusában. Az „Identitás, másság és szolidaritás” című rendezvényen számos pedagógus vett részt. Közülük néhányan a jeruzsálemi Jad Vasem Holokauszt-tanári tanfolyamának résztvevői voltak. Számukra a mi programunk tette lehetővé a túlélőkből és a mentőkből álló csoportokkal való találkozást. A tihanyi konferencia után a tanárok egy része csoportot alakított és bekapcsolódott a projekt oktatási programjába.

Ezután két budapesti konferencia következett. Ekkor alakultak ki állandó csoportjaink, egy első generációs, egy második generációs, egy tanári és egy „ifjúsági” csoport, amely főként egyetemi és főiskolai hallgatókból állt. A tanári csoport egyik rajztanár tagja országos gyermek-rajzversenyt szervezett a Holokauszt témájában, és a beérkezett rajzokból kiállítást rendezett, amelyet 2001 áprilisában az oktatásügyi miniszter nyitott meg.

Az első generációs csoport tagjai minden hónapban találkoznak. Az egyik tag kezdeményezésére a Fővárosi Önkormányzat emléktáblát helyezett el a házuk falára, ahol szülei a család műhelyében zsidókat bújtattak. A csoport tagjai összegyűjtöttek a Holokauszt idejéből származó fényképeket és iratokat, még Auschwitzból származó tárgyakat is. A tárgyakból kiállítást állítottak össze, amelyet azután több iskolában is bemutattak. A csoport tagjai párosával (egy mentő és egy túlélő) iskolákban elmondják személyes történetüket a diákoknak és megbeszélik velük a történetek morális vetületeit. Az elbeszélések hatására a diákok gyakran olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek a saját életükben tapasztalt rasszista jelenségekre vonatkoznak. A mentőkből és túlélőkből alakult párok felsőoktatási intézményekbe – elsősorban lelkészeket és szociális munkásokat képző főiskolákba – is ellátogatnak.

A következő konferencia fő feladatának azt tekintettük, hogy még több oktatási intézményre terjesszük ki a munkát, és a Holokauszt történetének oktatásával kapcsolatos módszertani problémákkal is foglalkozzunk. Két magyar történész előadást tartott a Holokauszt tanításának magyarországi módszereiről.

Két évvel az első konferencia után eljutottunk oda, hogy tevékenységünket más, nem-zsidó kisebbségekre is kiterjesszük, hiszen már a kezdetektől fogva azt tűztük ki célul, hogy felvegyük a harcot az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen. Mivel Magyarországon ma a rasszizmus legnagyobb áldozata a cigányság, ezért már korábbi programjainkban is foglalkoztunk a magyarországi roma kisebbség elleni rasszizmussal.

A hetedik konferencián részt vett dr. Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman. Meghívtunk néhány roma egyetemistát és aktivistát is, és a programba bevontunk új résztvevőket, főleg vidéki felsőoktatási intézmények teológus-hallgatóit (Pécsről, Debrecenből, Nyíregyházáról, Szegedről és Szolnokról). Jelen volt a budapesti Rabbiképző Intézet és Zsidó Egyetem néhány hallgatója is. Az új tagok és a roma részvevők számára a túlélőkkel és mentőkkel való találkozások megrendítő élményt jelentettek. Jóllehet közülük sokan hallottak már a roma Holokausztról, az erről szóló narratíva nem volt része sem a kollektív, sem az egyéni tudatuknak.

A konferencia résztvevőinek javaslatai között szerepelt egy szociofotó-kiállítás megrendezése, amelynek az etnikai és vallási különbségekből fakadó probléma lenne a témája, továbbá rövid dokumentumfilmek készítése, illetve képzőművészeti és irodalmi pályázatok kiírása. A résztvevők felvetették, hogy a Holokauszt-emléknap alkalmából iskolások vállalhatnák zsidó temetők és más elhagyatott zsidó objektumok rendbe hozását, ami egyúttal környezetvédelmi tevékenység is lehetne. Kisiskolásoknak (hattól tízéves gyermekeknek) első generációs csoporttagok és a tanári csoport tagjai nyújthatnának segítséget a Holokausztról való ismeretek megszerzéséhez.

Voltak olyan javaslatok is, hogy a főiskolákon a rasszizmusról és a Holokausztról szóló előadásokat vagy szemináriumokat lehessen hallgatni. Felvetették, hogy kevés erőfeszítés történt eddig a személyes emlékek rögzítésére, ezért azt javasolták, hogy az interjúkészítés technikáiról szóló órákon essen szó a túlélőkkel és a mentőkkel készítendő interjúkról.

A 2003 áprilisában tartott konferencián Szabó István részvételével levetítettük a „Szembesítés” című filmet, és a vetítést beszélgetés követte.

A következő konferenciát egy német alapítvány („Für das  Erinnern KZ Gedenkstatte Mühldorf Hart e.V) vendégeként tartottuk meg a találkozónkat 2005 tavaszán Németországban. Ez volt az első alkalom, hogy a projekt Magyarország határain kívül is megjelent.

2006 áprilisán Eltávolodás és közeledés cím alatt tartottunk konferenciát Budapesten. Ez alkalommal témánk a Holokauszt szemléletének változása az évek folyamán a közbeszédben az irodalomban és a művészetben.

A projekt működésének eredménye, hogy az első és a második generációs túlélők és mentők tisztábban látják identitásukat és enyhítik a traumából eredő feszültségeiket. Konferenciáinknak komoly eredményei voltak az oktatás területén, sok pedagógusban és diákban megnövelték az érdeklődést a magyarországi Holokauszt története iránt. A projekt megerősítette a résztvevők képességét arra, hogy a jelenkor eseményeivel összefüggésben lássák a Holokauszt történetét.

Hisszük, hogy a mentőkkel és a túlélőkkel végzett közvetlen munkánk, az oktatási tevékenységünk és a projekt kedvező médiaszereplése fokozatosan pozitív hatással lesz a magyarországi közbeszéd hangnemére, és hozzájárul a tolerancia növekedéséhez a magyar társadalomban. Úgy érezzük, hogy ezeknek a céloknak az érdekében újabb konferenciák megrendezése szükséges a „Párbeszéd a toleranciáért” program keretén belül, ami elősegítené a program fejlődését és a kitűzött célok megvalósítását.

Miriam Ben-David

[email protected]

Comments are closed.