Az utóbbi napokban rokon témájú két könyv került kiadásra. Az egyik címe: Bátyám naplója, szerzője Chava Pressburger, a másik Kislány a pokolban, Sárdi Mária tollából. Mindketten megjárták a „családias” Theresienstadt-i koncentrációs tábort és részletes naplójukban hiteles képet nyújtottak az odahurcoltak sorsáról. Össze nem beszéltek, a fiú két évet töltött az elhíresült helyen, aztán Auschwitzba vitték, ahonnan nem tért vissza többé. Naplóját húga találta meg és adta közre. Sárdi Mária a „lány” naplóját több éve hozta először nyilvánosságra, elismerést aratva szakmai köröktől és a meglepő példányszámot tekintve az olvasók népes táborától is. Tekintettel arra, hogy mostanában egyre több politikusnak és ál-történésznek „kutatónak” van bátorsága kétségbe vonni a vészkorszak tényét, a túlélő felelősségével szükségesnek tartotta szépen megírt könyvét kibővített formában újra kiadni.
Beszéljünk először a kisfiú művéről, ez nem udvariatlanság, inkább kegyelet, hiszen ő már nincs közöttünk: (Ptr Ginz). Ismertté vált, amikor Ilán Ramon izraeli űrhajós a sokoldalú ifjú egy rajzát magával vitte végzetes útjára, a Columbia űrhajó fedélzetére. Az űrhajós anyja megjárta Auschwitzot, fia az ott elpusztultak emlékére a Jád Vasém intézettől kölcsönözte Ptr. „Holdbéli táj” című képét. A tragédiát követő sajtóbeszámolók a kép alkotójára is felhívták a figyelmet, újra kiadták életrajzát a húga által megtalált napló alapján. Ezután jelentkezett a jeruzsálemi Jad Vasém intézetnél egy prágai illető, aki további jegyzeteket és rajzokat ajánlott fel. Ezzel teljesebb lett a kép.
Ptr Ginz nem volt mintagyerek, tanárainak és mestereinek – mert iskoláit nem folytathatta, írógépműszerész tanulónak jelentkezett – réme volt. De sokoldalú, reményteljes, tehetséges 14 évesen már több regényt és igen sok verset megírt fiatalember, rajzainak száma a 100-at is elérte. Soraiból elénk tárul az 1941-42-es Prága falak nélküli gettója. Ahol csak zsidó iskolába lehetett az érintetteknek járni, villamosról letessékelték a zsidókat, gyümölcsöt, zöldséget nem vásárolhattak, csak a megengedett időben közlekedhettek „ami ma teljesen megszokottnak számít, az normális időben felzúdulást keltene” – állapította meg. A feszültségeket növelte, a Heydrich Reinhard német helytartó ellen elkövetett halálos merénylet. A merénylők a Borromeoi Károly Templomban a plébános jóvoltából találtak menedéket, de később felfedezték őket. Szigorodtak a törvények, szaporodtak a letartóztatások és kivégzések. Ptr. egy transzporttal Terézinbe szállítják, ezzel a napló 1942 augusztus 9.-ével befejeződik. A terézini (Therésienstadti) állapotokról az általa szerkesztett és kézzel írott Vedem című újságba írott tárcákból értesültünk, valamint az utazás előkészületeiről és az érkezésről. A kép lehangoló, bár nem szabad, de titokban mégis tanul, jóllehet minden intellektuális cselekedet tilos. Két évet tölt ott, amikor betöltötte 16. életévét, Auswitzba szállítják, ahonnan nem tér vissza többé. Húga, amikor elérte 14. évét, szintén Terézinbe került és 1944. november 2.-án találta meg testvére naplóját. Elfogta az az érzés, amely a túlélőkre jellemző, miért ő, miért nem én? Amit megtehetett, hogy a sok illusztrációval, sokatmondó fényképekkel, rajzokkal, valamint titkos írást és kézírást is tartalmazó oldalakkal gazdag anyagot közreadta. Kimondatlanul kérdést tesz fel az Olvasónak, e tehetséges fiatalembernek miért kellett 16 éves korában elmennie?
A „kislány”, Sárdi Mária életben maradt egyedül a hármasból, a nagymama és az édesanyja ott maradt a hosszú úton. A poklot megjárt Mária is vezetett naplót, 14 éves korában születésnapjára kapta ajándékba, és amennyire visszaemlékezett, 6 éves korától vázolta életútját. A Lovag utcai szolíd, szerény, de meghitt családi légkört, azt a szeretetet, amellyel a félárva gyereket környezete körülvette. Nagymamája Málkénak – királynőnek szólította. A vallási kérdésekben néhány kis tévedés csúszott, a hónapok nevének összecserélésével és más apró pontatlansággal. A kislány fejlődését híven ábrázolja, valamint a levegő elfogyását a család körül, társadalmi vagy inkább történelmi okokból. Szörnyű aggódni a munkaszolgálatos és a vidéken élő bizonytalan sorsú hozzátartozókért. Szörnyű elviselni az összeköltözést idegen családdal, a szeretett otthon elhagyását. Szörnyű rettegni a jövőtől. Szörnyű egy becsületes keretlegénytől, – aki frontra menése előtt sietve elhozza – átvenni az agyonlőtt nagypapa személyes holmiját.
A dráma mégis november 8.-án kezdődött, amikor a nyilasok közölték, hogy a 16 évesnél idősebb és 55 évesnél fiatalabb nők, s a 60 év alatti férfiak sorakozzanak az udvaron. Mária 14 éves volt, az édesanya 34, a nagymama (Rózsi) 59. Mint említettük, a hármas így állt össze, és együtt akartak maradni. Ezért a kislány 16, a nagymama 54 évesnek mondta magát. Előbb gyárban dolgozhattak, majd a Józsefvárosi pályaudvaron vagonírozták be őket decemberben, tehát az eddigi híradásokkal szemben, még akkor is indultak tragikus útjukra vonatok e pályaudvarról. 70 ember szorongott egy vagonban, fogalma sem volt, hová viszik. December 24-én érkeztek Bergen Belsenbe. Csíkos ruhás rabok zenekara várta őket. A megtévesztés ellenére hamar rájöttek, hogy pokolba kerültek. Mindent elvettek tőlük, kaptak csíkos ruhát számmal ellátva, cipőt, de nem a sajátjukat, bádogbögrét, kanalat, darabka kemény szappant, lópokrócot. Barakknak nevezett hatalmas hodályba vitték őket, télen a hó súlyától leszakadt a tető egy része, embereket maga alá temetve. Anyja, nagyanyja falatjukat, fele adagjukat adták Máriának, hogy megmentsék. Ő meg is menekült, ők azonban nem. Ragunba kerülnek. Mária gyárba dolgozik. A munkások titokban élelmet dugnak a zsebükbe, de ők csak fogynak, nemcsak kilóban, hanem létszámban. A továbbiakban a vagon már nem zsúfolt. Áprilisban már csak Mária kerül Teheresienstadtba a családi hármasból. Terezin valamikor mintaláger volt, mutatták a nagyvilágnak, milyen jó dolga van ott a foglyoknak. Valóságos üdülőhely. Az igazi lágert, amely nem messze terült el, senki nem láthatta. Pusztultak ott az emberek az éhségtől, a kegyetlenségtől, a járványtól. Erről szól a könyv harmadik epilógusa. Idézzük a szerzőt: „Én láttam, Teheresienstadtba gyerekeket, de csak utóbb tudtam meg, hogy esztendők folyamán mintegy 15 ezer gyermeket hurcoltak oda. Gázkamrába nem kerültek, mint Auschwitzban, csak éppen hagyták elpusztulni őket. A sokezer gyerek közül alig százan élték meg a felszabadulást. Egy vagyok közülük.”
A két napló hasonló korú gyermekek keze nyomán íródott, egy kisfiútól, egy kislánytól. El kell olvasni. Ha az olvasás után valakinek kedve van kételkedni a vészkorszak tényében, hát lelke rajta.
Ez utóbbi könyvhöz a borítólapot Fábián György tervezte, a tőle megszokott elismerésre méltó színvonalon.
Chava Pressburger: Bátyám naplója – Palatinus kiadó
Sárdi Mária: Kislány a pokolban – Credit Lap- és Könyvkiadó Kft.
Deutsch Gábor
