Szoborszerűen állnak az Eilati út két oldalán a hegyek. Fenségesek, vörösen izzanak a nap sugarában. Reggelente még a tetejüket sem látni, felhőkbe burkolóznak, tejszerű titokzatos köd lengi körül őket.
A kibuc fölé is emelkedik egy óriás: hívogatóan, büszkén néz le ránk, reggel még szürkébe játszik – csúcsa homályba vész – délutánra izzó óriássá változik. Állandóan beleütközünk, mindenhol ott van. Munkába menet, reggelizés után, esténként, ahová csak megyünk, ott látjuk. Ránk telepszik.
Éjszakakánként a legszebb, amikor már elcsendesül a kibuc, a nap is nyugovóra tért, sivatagból sem hallatszanak a neszek, csillagos az ég és a csillagok megvilágítják az éjszakai sötétségben. Világos makettként áll előttünk, kifehérlik az éjszakából.
Sivatag vesz körül minket, az apró kavicsokat, öklömnyi sziklákat, homok rengeteg váltja fel. A Negev sivatag. A hegyek hullámoznak előttünk, körbe vesznek bennünket. Védve érezzük magunkat.
Az óriásunkat mindenki meg akarja mászni, sokan meg is próbálják, de nem mindenkit enged magához. Fel kell rá készülni. A helyiek több utat is tudnak, hágókon keresztül, hátulról, vezetővel. Én is elindultam egy szombat délután. Lefordultam az útról, hátam mögött hagytam a kibucot, és nekivágtam a sivatagnak. Minél közelebb jártam az óriáshoz, annál jobban távolodott el és tornyosodott felém, egy pillanatra megrémültem.
A sivatagban élet nyomát sem látni, pár tüskés bokor, cserje, elfehéredett kiszáradt csontdarabok, a madarak hangját nem hallani. Ahogy enged be magába a sivatag, az úgy csendesedik.
Elszórtan, egymástól nagyon távol, magányos cédrusokat váltják egymást, kifakultan, megtörten állnak. Kiszáradtnak látszanak. A sivatagi homokvihar szemcséit fogják fel, elszáradt ágai, levelei.
A sziklákat apró kavicsos homok váltja fel, minden arcát megmutatja a sivatag. Kifulladva érek az óriás lábához. Hátranézek, a kibucot alig látni a messzeségben, csak a fehérre meszelt házak világítanak. Nekidurálom magamat a hegymászásnak, oldalazva kezdek, könnyen megy, tempósan haladok felfelé. Sikerülni fog, nehezebbre számítottam – bízom el rögtön magamat az elején.
Félúton járhatok, kimelegedve és kiizzadva, veszitek a lendületemből, lelassítok. Terepváltás. Most mutatja meg csak igazán magát az óriás.
Hirtelen meredekké válnak a lágynak tűnő lankák, amiket napközben megcsodáltam, apró hordalék kavicsszerűséget érzek a lábam alatt, nincs mire támaszkodni, nem fogja a lábamat szikla, semmi, csúszkálok. Botladozom, már régen nem vagyok ura a lábaimnak.
A kezdeti lendületemet elveszítettem, óvatosan, méterenként közelitek. Magasan járok, a szél zúgását hallom, szinte semmi mást, bedugul a fülem, kiáltok – nem hallom a saját hangomat. Apró kihágásokba kapaszkodom, úgy kell felhúznom magamat, négykézlábra ereszkedem, Könnyebb. Percenként megállok. A nap vakítóan tűz a szemembe, az út elején megfordítottam a sapkámat – nem láttam ki alóla -, csípi a szememet a homlokomról folyó izzadság.
Kifulladva pihenek, a hátralévő távolságot próbálom felmérni. Talán lesz elég erőm – gondolom magamban – és újra nekiveselkedem. Egyre meredekebbé válik az út, az ujjbegyemmel, berepedezett véres körmömmel küzdök meg minden hátra lévő centiméterért. Az izzadságtól, vértől és kosztól ragacsos a kezem, zihálva veszem a levegőt. Lábaimmal nagyon félve lépkedek, minden egyes mozdulatnál, lavinaszerűségként gurulnak az apró kavicsok.
Újra megállok, és kifújom magamat. Kitörlöm az izzadságot a szememből – végre, látok – messze még a csúcs – konstatálom.
Elfog a düh, és a rémület. Lenézek, az út háromnegyedét már megtettem, magasan vagyok, minden apró ponttá zsugorodott alattam. Nincs mibe kapaszkodnom, nincs mire támaszkodni – ismerem be. Tovább hajt a versenyszellem, a hegyet, de legfőképpen magamat kell legyőznöm, nem mehetek vissza szégyenszemre a kibucba, hogy nem másztam meg az óriást, és a végén fordultam vissza.
Persze hazudhatok a többieknek, de magamnak nem. Megnézem a telefonomat, van térerő, ha esetleg baleset érne – gondolom. De kit hívjak, senkinek sem ismerem a számát? Ma sabat, mindenki alszik, pihen, a holnap reggeli munkakezdésig nem tűnne fel a hiányom – szövöm tovább a szálakat.
Elfáradtam, tele vagyok sebekkel és horzsolással, vérzem mindenfelé, a vizem is elfogyott. A nap a hegytetőn jár, vörösbe játszanak a hegyek. A csúcsot nézem, odakiáltok az óriásnak és jól megjegyzem magamnak.
Hátamra fekszem, az eget bámulom, a szél zúgását hallom. Csalódottságomat mosoly váltja fel: Legyőzött a természet!
gantnerá
