Népszabadság * Aczél Endre * 2007. február 8.
Közhely már, hogy ahány nap, annyi botrány Lengyelországban. Az még hagyján, hogy a nemzeti bank élére a Kaczynski ikrek olyasvalakit állítanak, akinek segédfogalmai sincsenek az euróról, az euróövezet központi bankjáról, s vélhetően a monetáris politikáról sem; az is, hogy a Kaczynskiak pártjának (PiS) koalíciós partnerei hol szexskandalumokkal, hol szélsőségesen nacionalista, antiliberális és antiszemita kirohanásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt.
Ezek semmiségek az elmúlt huszonnégy óra botrányaihoz képest, amikor is lemondott a honvédelmi miniszter, a miniszterelnök-helyettesi stallumot viselő belügyminiszter, továbbá az elnöki hivatal egyik helyettes államtitkára: valamennyien az új rezsim hűségesnek gondolt emberei.
Az illetők valamennyien a rendszerváltozás utáni időszak (1991/92) legszélsőségesebben jobboldali kormányában, a Jan Olszewski vezette formációban kezdték a karrierjüket, ugyanakkor, amikor egy Antoni Macierewicz nevű ember – belügyminiszterként – ugyanott. Ők valamennyien radikálisok voltak, csak épp idővel, egy kivételével, némiképp átalakultak. Rövid leszek. Ma már nem tudnak lépést tartani azzal a „második rendszerváltozást” végrehajtó hevülettel, amelyet a Kaczynskiak személyzeti politikájukban is képviselnek. Miért is nem? Ha jól olvasom, amit olvasok, a hűség a mai lengyel kormányzati politikában nem elegendő. Hiába kifogástalan a volt védelmi miniszter (Radek Sikorski) és az ugyancsak immár volt belügyminiszter (Ludwik Dorn) pedigréje; hiába vitathatatlan a hűségük az állam- illetve a kormányfőhöz – szuverén, vitatkozó jellemek mindketten. Márpedig az új stílus ezt az elegyet nem kedveli. Csak a feltétlen alázatosságot. És a végsőkig való kitartást amellett, hogy darabokra kell rúgni mindent, ami „volt”, tekintet nélkül ennek értelmi, érzelmi, szervezeti konzekvenciáira.
A „passzátszelet” ma Lengyelországban az az Antoni Macierewicz fújja, aki ellenséget és ügynököt, a „posztkommunista elit” hívét gyanítja mindenkiben. A lemondott védelmi miniszter és a lemondott helyettes kancelláriaminiszter az ő áldozata. Ő az – pillanatnyilag még védelmiminiszter-helyettes, a katonai titkosszolgálatok felszámolója, egyszersmind az új katonai elhárítás főnöke -, akiben a Kaczynskiak feltétel nélkül megbíznak. Ő minden posztkommunista ármány feltárója, a „kerüljön, amibe kerül” embere. Ellensége Walesának, az Európai Uniónak, az eurónak és így tovább. Valaki, aki a nagyon mérsékelt volt miniszterelnök, Marcinkiewicz szerint egész életében csak rombolt, soha nem épített. Ő a maradandóság a változásban. És a Kaczynskiak rá teszik a tétjeiket. Ahogyan a kirúgott Marcinkiewicz – a PiS kormány első kormányfője – internetes blogjában értésre adta, ez azért nem egy egyszerű ügy. „Az emberek közül sokan félnek erről beszélni. Leteszik a telefont, papírfecniken leveleznek egymással… orwelli világban élünk. Hozzá kell szokni.” Hm.
P. s. Az új védelmi miniszter, Szcyglo úr azzal tette nevezetessé magát, hogy a Sztálin által Katynban legyilkoltatott lengyel tisztek emlékművét a varsói orosz nagykövetséggel szemben kívánta felállíttatni. Ez jól illenék abba a képbe, amelyik a Kaczynskiak kifelé-befelé agresszív stílusáról kialakult, és amelyikben Lengyelországnak soha nem lesz öröme, sem kifelé, sem befelé.
