Volt, hogy bombasztikus, aztán mélyen elfelejtett politikai bejelentés, volt hogy a választási küzdelem volt a főszereplője a tél végi filmmustrának. A tegnapi záróeseményen nem vonult be vörös szőnyegen az egész közélet, mint a Sorstalanság 2005-ös bemutatóján, miként a nyitóünnep is csendesen telt, hiszen nem leplezték le senkinek az ügynökmúltját, mint tavaly Szabó Istvánét. Figyelhettünk volna a filmekre, de híján voltunk az idén a nagy durranásoknak és a megosztó, zavarba ejtő kísérleteknek egyaránt. Magyarul, nem nagyon láttunk jó filmeket. Hiába ért le a földre a filmtörvény lába az idénre, a finanszírozás táguló csatornái nem hoznak automatikusan minőséget, csak mennyiséget. Olyannyira, hogy előzsűrinek kellett kirostálnia a gyengébb alkotásokat. Így legalább attól megmenekültünk, hogy gatyaletoló vígjátékokat vagy félig kész alkotói filmeket kelljen végigszenvednünk.
Bár a készülő etyeki filmstúdió épp a filmszemle alatt adott magáról először életjelet, ám ez elsősorban az eseményre idesereglett külföldi újságíróknak, nem a magyar filmeknek szólt. Róluk inkább csak elvonta a figyelmet. Miként Etyek is a magyar filmipar és filmiparosok számára ad kenyeret, a százmilliós költségvetésből készülő honi mozik valószínűleg nem Demjánwoodon forognak majd. Az esemény mindenesetre lehetőséget adott Hiller István számára, hogy – ki tudja, hányadszor – megfürödjék a filmtörvény dicsőségében.
Mondják, a középgeneráció és a visszatérő nagy öregek fesztiválja volt az idei. Nem csalódtak bennük azok, akik – az elmúlt évek tapasztalatai alapján – nem várták tőlük, hogy a mozifotelbe szegezik őket ismét. Jóformán csak Szász János Ópium című filmje volt katartikus élmény. Ez a film nőtt legmagasabbra az idei szemlét uraló irodalmi adaptációk sorából. Új élmény, hogy a magyar filmeken néha valódi világsztárok is feltünedeztek, hiányzott viszont, hogy évek óta nem került elő igazán új magyar arc. Az pedig lassan kínossá válik, hogy évek óta ugyanazok néznek szembe velünk a vásznon. Az S.O.S. szerelem, a Hasutasok, a Konyec és a Lora a közönségfilmek mezőnyét erősítették, melyek idéntől már az alkotói filmekével egyenrangú fődíjért versenyezhettek. Ám sajnos nem kockáztatnánk sokat, ha arra fogadnánk, hogy egyik sem lesz kultuszfilm közülük.
Hamvay Péter
