Több mint hatvan évvel a második világháború után sajnos egyre kisebb számban, de még mindig vannak köztünk holokauszt túlélők, akik a náci haláltáborok felfoghatatlan eseményeiről első kézből tudnak szemtanúként beszámolni. Lucille Eichengreen egyike azoknak, akik családjukból egyedüliként éltek túl több haláltábort és ma, túl a nyolcvanon még mindig nehezére esik beszélnie a történtekről. Elsőként apját hurcolták el a nácik, anyját és húgát a lodzi gettóban vesztette el. Ő maga 20 évesen szabadult fel, azóta az Egyesült Államokban él. Az elmúlt napokban pedig először tért vissza a szörnyűség helyszíneire, 81 éves korában.
Lucille Eichengreen”Még mindig nem könnyű idejönni.” – mondta a Bergen-Belsen-i emléktábla előtt. Ahol ma zöld mezők vannak, ott Lucille maga előtt látja a barakkokat, az éhezőket, a betegeket, a halottakat. Ő túlélte nem csak Bergen-Belsent, hanem a Lodz-i, auschwitzi, és a Neuengamme-i lágereket is. 1945. április 15-én szabadították fel angol katonák, ekkor 20 éves volt.
Számára a holokauszt első állomása Lodz volt, ahova 1941-ben, az első hamburgi transzporttal került. „Lodz sokkal rosszabb volt számomra, mint Auschwitz” – emlékezett vissza. „Nem volt folyóvíz, sem illemhely. Éveken át egy darab szappant sem láttam.”
Három évig élt itt. Édesanyja itt halt éhen, húgát pedig innen vitték el elgázosítani. Apja már 1941-ben Dachauban meghalt, hogy hogyan, azt Lucille a mai napig nem tudja. „Eljöttek hozzánk a gestapósok és egy cigarettás dobozt vágtak az asztalra. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az én apám hamvai voltak benne. Hiszen az embereket halom számra égették el.”
Hogyan lehet mindezt feldolgozni? – tette fel a kérdést az idős hölgynek a Spiegel Online újságírója. „Az élet és az éhség tovább folytatódott a gettóban. Túl sokáig tartott és túl sok volt belőle. Valamikor már nem is volt különbség élet és halál között. Semmi sem érdekelt. Teljesen mindegy volt.” Mindezt Lucille nagyon összeszedetten meséli el, mintha az elmúlt idő alatt megtanult volna a történtekről úgy beszélni, hogy közben ne érezzen. A családjában azonban a holokauszt tabu. „Olyankor mindenki elkezd sírni. Túl fájdalmas.” Amikor a fiai 18 évesek lettek, elmesélte nekik a történteket. „De csak a legfontosabbakat. Ha többet akartak tudni, utána kellett olvasniuk.” Ő maga három könyvet írt az átélt eseményekről.
„Auschwitzban drótkerítés volt”, emlékszik vissza a következő állomásra. „Néhányan hozzáértek és meghaltak.” S hogy őt mi tartotta ettől vissza? „Volt egy prágai barátnőm. Ő ott volt velem az összes lágerben és mindig mondta, hogy »Várj még egy kicsit«. És aztán jött a Dessau-Ufer-i transzport a marhavagonban.” Hogy tudott barátokra támaszkodni, hiszen a veszély mindig ott leselkedett, hogy még több embert elveszít? „A barátok fontosak voltak. Ha tífuszos voltál, volt ki vizet hozzon neked. Barátok nélkül nem lehetett volna túlélni.”
Bergen Belsen1945. márciusában végül Bergen-Belsen-be került. „A bejáratnál két óriási halom állt mindenféle színű és méretű cipőből. Feltettem magamnak a kérdést, hogy hol vannak a hozzá tartozó emberek.” Hamar rájött, hogy Bergen-Belsen magát a halált jelenti. „Nem volt ennivaló, nem volt víz, a latrinák leírhatatlanul piszkosak voltak. Majdnem mindenki tífuszos volt.” Szerencséje volt, hogy röviddel a háború vége előtt került ide.
A háború végeztével az angoloknak segített tolmácsolni. „Így legalább volt valami dolgom.” A felszabadulás viszont nem volt örömteli. „Az egyik pillanatban boldog voltál, de aztán jött a ráébredés: nincs többé családod.” Végül az angolokat 40 SS-katona nyomára vezette a Neuangamme-i lágerből. „Megjegyeztem a nevüket és a címüket. Letartóztatásuk után viszont halálosan megfenyegettek családjaik.”
Lucille Párizsba menekült, ahol amerikai vízumot kapott. 1946. márciusában három dollárral a zsebében ment New York-ba, ahol egy kesztyűüzemben talált állást. Férjével, Dan Eichengreen-nel is itt ismerkedik meg. Ő már a háború előtt Amerikába emigrált Németországból. „Amerikában kérdezgettek, mit csináltam, hogy túléltem. Ha lágerből jöttél, nem fogadnak el a társadalomban. Férjem családja nem volt boldog a házasság miatt. Miután Kaliforniába költöztünk, megszakítottam velük a kapcsolatot.”
A szenvedés évei alatt azonban volt olyan is, hogy maga az áldozat is bűnösnek érezte magát. 1944-ben ugyanis kétezer fiatal nőt vittek el. Lucille is rajta volt a listán. „Mivel voltak kapcsolataim, kitöröltek a listáról. Hogy helyettem egy másik nőnek kellett meghalnia, nagyon megviselt.”
Évekbe került, míg a felszabadulás után megszűnt Lucille félelme. Még évekkel később is hátrafordult, mikor valaki mögötte ment. „Egyszer anyám és én sötétedés után kint voltunk az utcán. Akit éjjel elkaptak, azt agyonlőtték. Hirtelen lépéseket hallottunk a hátunk mögött és két zseblámpa fényét pillantottuk meg. Elrohantunk, de én elestem és a csöpögő ereszcsatorna mellett landoltam. Csizmák léptek a kezemre, de a zseblámpák eltűntek a távolban.” Ez a jelenet azonban álmaiban mindig újra és újra visszatért. „Amikor elestem, sikítottam. A férjem ilyenkor mindig felébresztett.”
Apja egyik barátja pszichológus volt New York-ban, hozzá járt kezelésre. „Mindent tudni akart. Hogy segíteni tudott rajtam, azt egyáltalán nem mondhatom el. Az évekig eltartott volna. Azok az emberek, akik ilyesmit túléltek, sérültek. Mindannyian. Az egyik kevésbé, a másik jobban. De egyikünk sem teljesen ép.”
A haza kifejezés Lucille számára nem bír jelentőséggel. „A fiaim amerikaiak, és én 60 éve Amerikában élek, de sehol sem vagyok otthon.” Hibátlan angolsággal beszél, de mind a mai napig akcentussal. Ha németül beszél, észrevehető a hamburgi származás.
Ennek ellenére majdnem ötven évbe telt, míg újra német földre tette lábait, mikor 1991-ben eleget tett a hamburgi szenátus meghívásának. Fájdalmas látogatás volt. A mai napig nehezére esik abba az országba visszatérnie, mely megfosztotta a fiatalságától és családjától. Nem mondható vallásosnak. „Ha van Isten, hol volt, mikor egy millió gyereknek meg kellett halnia?”
