Benyhe János, [email protected]
– Valld be, hogy nagyon a begyedben van egy divatos nyelvésztípus. Mit vetsz az úgynevezett leltárbiztos-nyelvész szemére?
– Azt, hogy fáradhatatlanul fát vág mindenki hátán, aki-ami értéknek tartja, és nem átallja ápolni az anyanyelvünket, „oldott kéve” közösségünknek talán immár utolsó összetartó kötelékét.
– Ő talán nem akarja gondozni a magyar nyelvet?
– De nem ám. Önpusztító hévvel vonja kétségbe a nyelv nemzeti-társadalmi kapocsjellegét.
– Elképzelhető-e ilyesmi akárhol a művelt világban, Franciaországtól Izraelig, Finnországtól Portugáliáig?
– Nem, de anélkül is talál ő kilúgozott szakmai tevékenységet magának. Annyival is beéri, hogy szenvtelenül csak nyilvántartja, mintegy leltárba veszi a nyelvi tényeket. „Jót”, „rosszat” egyaránt, noha nem ismer a nyelvhasználatban olyasmit, hogy „jó” vagy „rossz”.
– Fontosak a nyelvi tények, de kimerülhet-e puszta nyilvántartásukban a nyelvészi tevékenység?
– Egy kis nyelvi rémuralommal színesítheti. Emberjogi sérelmet kiált a leltárbiztosnyelvész, valahányszor valami nyelvi szabályt (bocsánat: normát) merészel számon kérni akár nyelvész, akár iskola.
– De vitathatatlanul változik a nyelvünk, éppen nyelvközösségünk szüntelen alakító munkája jóvoltából is. Érdemes-e gátolni ezt a szakadatlan változást? Nem ezt ismeri-e föl a leltárbiztos-nyelvész?
– Igaz, nem úgy beszélünk, mint ezer évvel ezelőtt. Nem árt azért tudatában lennünk, hogy több mint ezer év óta rokontalan magányban állja itt a sarat eleve keverék – uráli és altaji – nyelvünk. A tudós bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin követei még azt tapasztalták köztünk, a X. század első felében, hogy „két nyelvük van a magyaroknak”. Egyik sem volt indoeurópai, olyan, mint a mai szomszédainké. Vagyis évszázadok óta szokatlanul nagy nyelvi nyomás nehezedik ránk, eleinte főleg a szláv szókincs, majd a latin mondattan, újabban a germán-német szórend, legújabban meg a globális angol nyelvi gőzhenger részéről.
– Akkor nem hiábavaló-e a nyelvi önvédelem?
– Elvileg nem. Mert nem a változásnak kell útját állnunk. „Minden szabad” egybeszervült uráli és altaji keveréknyelvünk rendszerén belül. A nyelvi rendszerünkre kívülről ható indoeurópai nyomás ellen azonban jogos a nyelvi önvédelem. Hogy megmaradjon a nyelvünk. Mint ilyen. És megmaradjunk. Mint ilyen.
Ketten beszéltek. Vagy csak én egymagamban?
