Bogyay Katalin, a londoni Magyar Kulturális Központ leköszönő igazgatója nyár óta vezeti az Oktatási és Kulturális Minisztérium frissen létrejött nemzetközi szakállamtitkárságát. Mint mondja, az európai uniós tagság kulturális diplomáciánknak is új próbatételt jelent.
– Londonban létrehozta a kulturális központot, szervezett egy magyar évadot is, hogyan fogadták önt itthon, a közigazgatásban?
– Londonban leginkább azt éreztem feladatomnak, hogy divatos legyen a magyar kultúra, mert London olyan város, amely divatokat gerjeszt, és divattal lehet megszólítani a közönségét is. Ma már valóban ott tartunk, hogy az ottani véleményformáló körök jó érzéssel gondolnak a magyar kultúrára, de nekem eleinte reggeltől estig kellett dörömbölnöm az ajtókon, hogy ez sikerüljön. Diplomataként természetesen már akkor be kellett illeszkednem a minisztériumba, de ez még valóban nem az a közigazgatás volt, amelybe nyáron csöppentem. Most egy egész államtitkárságot vezetek, de nem tartok a hivatali útvesztőktől. Nagyot álmodok, majd az álmomat lebontom apró lépésekre, és így haladok előre.
– Mit tart a szakállamtitkárság legfontosabb feladatainak?
– Van egy vízióm a kulturális diplomácia szerepéről, hiszen ez nemcsak az emberek közti párbeszéd felerősítését jelenti, hanem szerepe lehet a konfliktuskezelésben és a konfliktusok megelőzésben is. Elméleti síkon sokat foglalkoztam ezzel, ezért nagy próbatétel, hogyan működik a gyakorlatban. A szakdiplomácia feladata most leginkább az, hogy megvizsgáljuk a viszonyunkat a többi európai uniós országgal, különös tekintettel azokra, ahol a magyarok kisebbségben élnek.
– Ezért olvad egybe a külföldi magyar kulturális intézetek igazgatósága a Balassi Bálint Intézettel?
– A Balassi Intézet része a magyar kulturális diplomáciának. A körülmények megváltoztak, már az Európai Unió tagállamaként is definiáljuk Magyarországot. Ezért nemcsak az intézményhálózatot kell korszerűsíteni, hanem hozzátartozik ehhez a racionalizálás is.
– Ugyanazt jelenti a racionalizálás, amit a hazai kulturális, oktatási életben, azaz bizonyos feladatok összevonását még egyes intézmények bezárásának az árán is?
– Ott kell erősíteni a kulturális diplomáciát, ahol még nem működik jól, onnan pedig el lehet vonni kapacitást, pénzt és embert, ahol már jól működik. A racionalizálás persze nem jelenti azt, hogy a szakmailag jól működő intézeteket be akarjuk zárni, de abban hiszek, hogy ahol valamikor nyolc emberre volt szükség, mert süket fülekre találtunk, ott ma öt is elég, ha mindenki rólunk beszél.
– Mennyire elégedett a kulturális intézetek jelenlegi munkájával?
– Akkor működnének jól az intézetek, ha olyan rendszert tudnánk létrehozni, amely nem ennyire személyiségfüggő. Azok az intézetek működnek jól, amelyeknek az élén olyasvalaki dolgozik, aki jó diplomata, érti az adott ország kulturális klímáját, felkészült a saját országának a kultúrájából, és képes menedzserként, impresszárióként fellépni. Ebből a szempontból személyfüggő, hogy az adott intézet látványosan tud-e működni, de a jó eredmények feltétele a megfelelő struktúra is.
– A londoni rendszer kiterjeszthető az egész intézményhálózatra?
– Sokkal inkább koncepcióról van szó, mint rendszerről. Láthatóvá kell a magyar kultúrát, integrálni, nem pedig izolálni, bezárni egy intézetbe. A kulturális intézeteink nem kultúrházak, nem az a feladatuk, hogy minden estére programot szervezzenek, hanem hogy képviseljenek egy alapgondolatot. Úgy kell elképzelni ezeket az intézeteket, mint koncentrikus körök középpontjait. A központ sikere attól függ, hogy hány kör található körülötte, hány kezdeményezés indul a centrumból. Ma a világ megmaradása attól függ, hogy mennyire intenzív a párbeszéd. A kulturális diplomácia maga a párbeszéd.
– A feladatok között említette a konfliktusmegoldást.
– Kiemelten figyelünk azokra az országokra, ahol magyar kisebbség él. Decemberben az Új Színházzal együtt szerveztünk például egy szlovák-magyar színházi találkozót, az Örökmozgóban szlovák filmhetet, a Szlovák Intézetben írótalálkozót, és ebbe a sorba tartozik a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Koordinációs Központot megnyitása is. A művészek státusa ebben a régióban más, mint Nyugaton, még mindig van példamutató szerepük. Ha ezek az emblematikus figurák találkoznak, és együtt gondolkodnak, akkor ennek olyan üzenetértéke van, amely segítheti az együttműködést.
– A kultúrára fordítható források csökkennek. Kisebb büdzséből el lehet látni mindazt a feladatot, amit felsorolt?
– A kulturális diplomácia sikeressége nem pénzfüggő. Kreativitástól, kezdeményezőképességtől, kapcsolatépítéstől függ. A tárca felelőssége most az, hogy milyen hangsúlyokat jelöl ki és a meglévő forrásokat hogyan koncentrálja. 1956 hihetetlenül erős hívószó volt, mert olyan együttműködési forrásokat jelentett, amelyek korábban nem léteztek. Megemelte a magyar kultúra pozícióját a világban. Ezt a pillanatot nem szabad elfelejteni, de most már inkább azt kell átgondolni, merre megyünk tovább.
– Németország meghódítása után milyen célokat tűzött ki maga elé a szakállamtitkárság?
– A második félévben diplomáciai szempontból Kínára helyezzük a hangsúlyt. Előkészítjük a Magyar Ősz rendezvénysorozatot, és kiküldünk egy szakattasét is. Belgrádban szintén szakattaséval szeretnénk megerősíteni a jelenlétünket, de régóta várat magára, hogy Izraelben is legyen ilyen képviselőnk. Van még két átfogó projektem is ebben az évben. Összehívtam egy értekezletre a kulturális intézetek vezetőit. Azt fogjuk közösen megvizsgálni, hogyan lehet a magyar kultúra összekötő kapocs. Ezek nem légből kapott ötletek. Fölépítettünk egy négyéves tervet, és most ennek a tudatos lépéseit tesszük meg. Vannak hívószavak, amelyek átívelnek a határokon. Minden évben lehet ilyeneket találni, nekünk, magyaroknak mindössze annyi a feladatunk, hogy mi legyünk a kezdeményezők.
Borsos Roland
