MÁTHÉ ANDREA
Mandatum mint lábmosás
Találkozások. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát hatvanadik születésnapjára. Szerkesztette Varga Mátyás és Sulyok Elemér. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2006. 296 oldal, 3450 Ft
Psalterium Abbatis. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát hatvanadik születésnapjára. Szerkesztette Varga Mátyás és Hortobágyi Cirill. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2006. 216 oldal, 3450 Ft
Várszegi Asztrik: Senki sincs kizárva. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát hatvanadik születésnapjára. Szerkesztette Varga Mátyás és Rábai László. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2006. 176 oldal+8 oldal színes képmelléklet, 3100 Ft
A mandátum(be)szerzés napjainkban számtalan köz- és nem köztevékenység elvégzéséhez szükséges. Akinek mandátuma van, (lett), rögtön hatalmat is érez (képzel) majdnem bármire magában vagy maga köré. A latin szó jelentése egyébként parancs, ebből következően, ha valakinek mandátuma van, akkor parancsa van valamire, parancsot kapott; és ez teljesen más, mint az, hogy azt hiszi, hogy ő parancsol. Persze, amint tudjuk a nyelv-, beszéd- és egyéb elméletekből, valamint a puszta tapasztalat által (nem is homályosan), hogy a szavak jelentésváltozáson mennek keresztül.
2006 tavaszától őszéig három különböző, de összetartozó ünnepi-ünneplő könyvet jelentetett meg a Pannonhalmi Bencés Kiadó Találkozások, Psalterium Abbatis és Senki sincs kizárva címmel, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát hatvanadik születésnapjára alcímmel. (A kötetek szerkesztői: Varga Mátyás [(I-II-III.), Sulyok Elemér (I.), Hortobágyi Cirill II.), Rábai László (III.)]. Mi (lenne/lehetetne) az, amiben ezek a könyvek meghaladják a szűkebb bencés közösség, a barátok, az ismerősök, a tisztelők érdeklődési körét, és belépnek egy tágabb olvashatósági mezőbe. Vagyis szólnak: mindenkihez.
A három kötet egymásnak felelve, egymással felelevenítve mondja el azt a történetet, amit Pannonhalma már egy évezrede megjelenít, és amit az utóbbi tíz-tizenöt évben létrehoz, épít, képvisel: a mindennapokat átitató, a mára és a végső napokra egyszerre figyelő kereszténységet, a felekezeti, faji hozzátartozástól és világnézeti meggyőződéstől független egymást-megszólítást, a jelen egyházi és világi eseményeihez fűződő mértéktartó kritikai hozzáállást, nem beavatkozó magatartást. Ahogy belép(het)ett ugyanarra a helyre II. Alekszij moszkvai pátriárka, II. János Pál pápa, III. Senuda alexandriai pátriárka, I. Bartholómiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka, a zsidó egyház képviselői és a dalai láma. Ahogy megmutatja, hogy a hely és az emberek szoros összefonódásban és kölcsönhatásban vannak: a hely szelleme nemcsak úgy magától lesz (olyanná, amilyen), hanem azoktól, akik ott élnek. Belőlük, tőlük sugárzik és hat az, ami az egyszerű locust genius locivá alakítja. Nem mellékes az sem, hogy az egy bizonyos helyen – legyen az Szent Márton hegyén – élő közösséget vezeti valaki. Az sem mindegy, hogyan és hová. Minderről tisztán és pontosan beszél a három bencés kiadvány.
Az első kötet négy – a benedeki regulából – idézett részletekből alkotott cikluscím alá rendeződik, és azok írásait tartalmazza, akik „kívülről” köszöntik a főapátot: különböző egyházak képviselői, tudósok, közéleti szereplők, irodalmárok, történészek, politikusok írnak a barátság, az elismerés és az emlékezés hangján, ahogy ez lenni szokott a köszöntő köteteknél. Itt – az illusztris szerzői névsoron kívül – vélhetően legérdekesebbek a szövegekből megszólaló szerzői hangok és műfajok, amelyekre figyelve a közelségről és távolság(tartás)ról, objektivitásról és szubjektivitásról, a szerzők én-központúságáról (Én és az ünnepelt) vagy másikra-figyeléséről (Az Ünnepelt) lehet megtudni sok mindent, ahogy a sorok mögül is előtüremkednek a szándékolatlan információk. Röviden: nemcsak az ünnepeltről, hanem az ünneplőkről is sokatmondóan beszél a kötet. Tagadhatatlan annak a szellemi pezsgésnek, színvonalas tudósi és emberi – az írások között szinte magától létrejövő – párbeszédnek a megléte a könyvben, amely a különböző világnézetű, szemléletű, felekezetű, de/és együttgondolkodásra hajlandó és képes emberek szövegeinek hálózatában búvópatakként kialakul.
A második kötet hangja „belülről” szól, szerzői a köszöntő bencés szerzetesek, akik választott vagy adott zsoltárokhoz fűzött elmélkedéseikkel, értelmezéseikkel köszöntik elöljárójukat. A közösséget, az egymáshoz tartozást a kötet liturgiához kapcsolódása és annak alapján rendezett szerkesztése hangsúlyozza, ugyanakkor nagyon izgalmasan feltárja azt, ahogyan az interpretációk, a hangsúlyok, a problémaérzékenység, a gondfelvetések kirajzolják és megelevenítik a szerzetes-szerzők egyéniségét, karakterét. Az Előszó is utal arra, hogy megfejtendő üzenetnek is szánják írásaikat, vagyis „az apát »zsoltárai« … időnként mi magunk vagyunk” (6.). Ugyanakkor lenyűgöző az elmélkedésekből kihallatszó – némely helyen a kritikát sem nélkülöző – tiszta hang, a megértésre törekvés igényessége, amely alapján feltárul a zsoltárok aktualitása, amely egyszerre, együtt hozza felszínre a szerzetes-szerzők spirituális érzékenységét és realitásérzékét.
A harmadik kötet – az ünnepi kötetekhez hagyományosan hozzátartozó fotókon kívül – Várszegi Asztrik főapáttal készült interjúkat, általa elmondott beszédeket, homíliákat, meditációkat, előadásokat és két tanulmányát tartalmazza. A vegyes műfajú írásgyűjtemény összetartó ereje az a hitelesen belülről fakadó, következetes, szelíd erőn alapuló hit, amely képes átitatni a szövegek textúráját. Fő gondolatai a kereszténység – magyarságot is megőrző – egyetemességének mai perspektívái és felelőssége, valamint az egyéni keresztény cselekvési lehetőségek vonalára fűződnek fel. Egyfajta „megszólító könyv” a Senki sincs kizárva: képet ad a szerző irgalmat előtérbe helyező, eszkatológiát szem előtt tartó teológiai-történészi érzékenységéről, és kialakítja azt a hangot, amivel eléri, hogy az olvasó úgy érezze, (szinte) csak hozzá szól, és éppen azt mondja ki, amit éppen akkor vágyik és kell meghallania. Nem kétséges, hogy tisztán látja, mire kapott mandátumot: mire jelöltetett ki, mire szól a meghívása; és ez több is, más is, mint egyszerű, profán megbízás, meghatalmazás, kijelölés, parancs. A kánonjogban a mandatum a nagycsütörtöki lábmosás liturgiáját jelenti. Az apát minden év szent három napjának (húsvét) kezdetén megmossa a szerzetesek lábát, miközben felcsendül a Mandatum novum do vobis kezdetű ének, ami az új kötelezettségre, a szeretet parancsának teljesítésére ad megbízást. Összecsendül ez Benedek Regulájával, ami a vendégfogadás első aktusává teszi, hogy a vendégfogadók – köztük az apát – tiszteletüket és befogadási szándékukat a vendég lábának megmosásával, a mandátummal is kifejezzék. Valahogy innen lehetne rálelni arra, honnan jön az a szerzői hang és magatartás, amiből a bencés spiritualitás és Várszegi Asztrik emberi, szerzetesi, vezetői, történészi, tanári attitűdje felismerhető: hogy alulról felfelé néz, feltekint (nem le/néz) a másik ember arcára, és felismeri a mindenkiben benne lévőt.
Vendégként hív ünnepi olvasásra a három könyv egy ritkán hallott, felüdítő nyelv és egy gondolkodásra, meggondolásra késztető életlehetőség és választás világába. A befogadó feltekintés(e) mintegy előhívja a nyíltságot: a nyílt megszólalást és a nyílt magatartást a befogadottból is. Hasonlóképpen erre hívja (meg) a kötet olvasóit. Gondolkodhatunk tovább: mire is van tulajdonképpen mandátumunk? Mit szabad, mit lehet és mit kell(ene) tennünk vele?
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 05. szám
