Karsai László
„Bosszúálló” vagy hazudozó?
Winston Churchill, amikor a normandiai partraszállást tervezték az antifasiszta koalíció vezetői, egyszer azt mondta, hogy az igazság – mármint a partraszállás helyszíne és időpontja – olyan fontos, hogy hazugságok testőreivel kell védeni. Miközben olvastam Kohn (Kovács) Imre makói zsidó emlékiratait,1 gyakran eszembe jutottak a jeles brit államférfi szavai. Kohn Imre emlékirataiban nagyon sok a valós, igaz vagy csak annak látszó adat, történet, leírás, az egész azonban valahogy mégis teljességgel hihetetlennek tűnik. A könyvről az ÉS olvasói tavaly nyáron értesülhettek, ekkor jelent meg a lapban Cserba Júlia interjúja Serge Kovacs francia újságíróval, az emlékiratok írójának fiával (2006/28.). Mint az interjúból is kiderül, Kohn Imre még 1981-ben írta le emlékeit, de a kézirat csak évekkel később került fia kezébe, aki barátjával, Frédéric Ploquin újságíróval Ausztriában, Magyarországon, Izraelben és az Idegenlégió archívumában is ellenőrizte az emlékiratban szereplő adatokat, és mint büszkén nyilatkozta: „Minden megtalált adat pontosnak bizonyult.” Ehhez képest meglepő, hogy egyetlenegy olyan magyarázó lábjegyzetet sem találunk a kötetben, amelyben az emlékiratíró hihetetlenül érdekes és izgalmas életének egyes eseményeit levéltári dokumentumokkal is igazolták volna. Kovács Imre 1926-ban született Makón és – emlékiratai szerint – magyar cionista ellenállók kérésére Győrött 1944-ben beállt a Waffen SS-be, a háború végén szovjet fogságba került, túlélte, majd harcolt az izraeli függetlenségi háborúban. Később belépett az Idegenlégióba, leszerelése után Párizsban telepedett le, a híres Lipp sörözőben lett pincér. Utolsó éveiben Orosházán élt, ott, a helyi izraelita temetőben temették el 2003-ban.
*
Serge Kovacs az ÉS-interjúban azt állította, hogy csak Magyarországon voltak nehézségei, amikor édesapja emlékirataiban szereplő adatokat próbálta ellenőrizni. Serge Kovacsnak a magyar csendőrség és a vasút archívumában nem sikerült kutatási engedélyt kapnia. Éppen úgy, mint a világhírű nácivadásznak, Serge Klarsfeld francia ügyvédnek sem. Serge Kovacs megemlítette azt is, hogy Szegeden találkozott egy egyetemi tanárral, aki évek óta hiába próbálkozik, de szintén kudarcot vallott, nem jutott a csendőrség és a MÁV irataihoz. E sorok írójával valóban találkozott Serge Kovacs, de azt már nem mondtam, nem mondhattam neki, hogy azért nem akarják az „illetékesek” a m. kir. csendőrség és a MÁV iratait kutathatóvá tenni, mert félnek, hogy a túlélők kártérítési követelésekkel léphetnének fel. Azért nem mondtam ilyesmit, mert a magyar holokauszt történetét valóban mélyebben, alaposabban fel lehetne tárni a csendőrség iratanyagának segítségével, de a jelenleg hozzáférhető levéltári dokumentumok segítségével is meg lehet, meg lehetett mindenféle kártérítési igényt alapozni. A MÁV iratai pedig szabadon kutathatók a Magyar Országos Levéltárban. Más kérdés, hogy a jelenleg működő titkosszolgálatok illetékesei eddig nem sokat tettek azért, hogy az esetleg birtokukban lévő 1945 előtti csendőrségi, rendőrségi iratanyagot átadják az illetékes levéltárnak.
Visszatérve Kohn Imréhez, ő nem csak hihetetlenül érdekes, hanem nagyon különös emlékiratot írt. Serge Kovacs szerint édesapja makói zsidó parasztcsaládból származott. Ehhez képest a makói anyakönyvekben a nagyapa, Kohn Jenő foglalkozását cipészként jelölték meg. Kohn Imre úgy emlékezett, az Eötvös utcában volt a házuk, pedig a valóságban a Rádai utca 31-ben laktak. Kohn Imre arra is emlékezni vélt, hogy szép, kertes házuk végében kis patak csörgedezett. Egy makói zsidó holokauszt-túlélő, Perlmutter Yitzhák emlékezete szerint valóban állt egy „patakos” ház az Eötvös utcában, de a házat nem egy patakról, hanem tulajdonosáról nevezték így.2 Kohn Imre emlékirataiból úgy tűnik, derűs, eseménytelen gyermek- és ifjúkora volt. Hozzájuk soha nem jöttek zsidó ismerősök, rokonok, barátok látogatóba. Nem említ izraelita nagyszülőket, zsidó ételeket, szokásokat, mintha üvegbura alatt éltek volna 1944-ig. Az Eötvös utcában hajdanán zömmel ortodox zsidók laktak. Ha igaz, amit Kohn Imre állít, hogy ők csak évente egyszer, jóm kippurkor mentek el a zsinagógába, ezt szomszédjaik bizonyára nem nézték jó szemmel.
Egy emlékirat írójától nem várható el, hogy minden egyes vagy legalább a legfontosabb adatoknak utánajárjon. Fia, Serge Kovacs viszont jobban tette volna, ha nem újságíró barátját kéri meg az emlékiratban szereplő adatok, dátumok, események ellenőrzésére. Frédéric Ploquin, a sajtó alá rendező nem ismeri sem a magyar történelmet, sem a magyar zsidók történetét, és nagyon keveset tud a holokauszt történetéről. Oldalakon keresztül lehetne sorolni tárgyi tévedéseit, elírásait, hibás „elemzéseit”. Nem veszi észre, hogy Kohn Imre rosszul emlékszik, amikor azt állítja, hogy 1941-ben egy rendelet megtiltotta zsidók alkalmazását állami intézményekben. A zsidó közösség vezetőinek nevezi Joel (Jenő) Brandot és Rezö Kastnert (sic!), pedig Brand és Kasztner csak a cionista mozgalom vezetői közé tartoztak. Kamenyec-Podolszkij helyett Kamenya-Modolski-nak nevezi az 1941-es zsidó mészárlás helyszínét stb. Kohn Imre szerint Makón a második világháború előtt hatezer zsidó élt, a valóságban alig kétezer.3
Igazán komoly kétségek az egész emlékirat hitelességével kapcsolatban az 1944-es év leírását olvasva támadhatnak a magyar zsidó holokauszt történetét ismerők körében, akikhez, nem győzzük hangsúlyozni, Ploquin újságíró nem sorolható. Kohn Imre „elfelejti” megemlíteni, hogy nővére, Margit 1943. június 26-án a református vallásra tért át. Nem tudjuk meg az emlékiratokból azt sem, mikor változtatták meg nevüket Kohnról Kovácsra. Kohn Imre mintegy mellékesen említi csak, hogy amikor 1944 elején kötelezővé tették a zsidóknak a sárga csillag viselését, ők ezt nem tűzték ki. Nem tudok olyan magyar holokauszt-emlékiratról, amelynek zsidó szerzője ne említené meg, ne tudná pontosan, hogy hazánk német megszállása (1944. március 19.) után, április 5-től kellett a (kanárisárga, 10´10 cm nagyságú) hatágú csillagot viselnie minden hat éven felüli zsidónak. Az emlékiratok olvasója nem tud meg semmit arról sem, hogyan tudott egy 18 éves, makkegészséges zsidó fiú sárga csillag nélkül létezni Magyarországon. Miért nem hívták be munkaszolgálatra? Egy kedves helyi hivatalnok (a francia szöveg alapján csak találgatni lehet, hogy a jegyző, netalántán a polgármesteri hivatalban valaki) azt tanácsolja neki, hogy ne is tűzze ki a Dávid-csillagot. A hivatalnokok már-már mesébe illő jóindulatát Kohn Imre azzal magyarázza, hogy 1944 májusában már a románok átálltak, közeledett a front, a hivatalnokok pedig ezért igyekeztek a zsidókkal jól bánni. Frédéric Ploquin nem tudja, hogy Bukarestben csak 1944. augusztus 23-án döntötték meg Ion Antonescu marsall hatalmát, 1944 májusában ezt a leggyanakvóbb német hírszerzők sem sejthették.
Kovács (Kohn) Margit annyira nem tartotta magát zsidónak, hogy 1944-ben nem volt hajlandó feltűzni a sárga csillagot, pedig a korabeli törvények és rendeletek szerint ő továbbra is zsidónak minősült. Ezért először 1944. április 22-én tartóztatták le. Kohn Imre azt állítja, hogy Margitot ezek után a kistarcsai internálótáborba szállították. A makói rendőrkapitányság iratai között fennmaradtak ennek az internálási ügynek az iratai is. Ezekből kiderül, hogy 1944 áprilisában és májusában a Kovács (Kohn) család Makón előbb a Kenderföld u. 7., majd a Pilsudszky u. 49. szám alatt laktak, házingatlanuk nem volt, és Margit tartotta el édesanyját és öccsét is, gyári munkás keresetéből. Nem vitték Kistarcsára, őt is, a többi makói zsidóval együtt, június 16-án Szegedre, az ottani gyűjtőtáborba szállították.4 Kohn Imrének látszólag nincs semmi félnivalója, hiszen némi békés kirándulgatás után nyugodtan visszamegy, sárga csillag nélkül Makóra. Senki sem háborgatja, senki sem ismeri fel, amikor a gettóban felkeresi édesanyját, aki – több mint hihetetlen, teljesen valószínűtlen módon – egyedül él egy kis házban. A makói gettó nem volt úgynevezett „zárt”, fallal, palánkkal körülkerített gettó, de tudjuk, hogy itt is átlagosan egy-egy szobába egész családokat zsúfoltak. Ha Kohn Imre édesanyjával kivételt tettek, ennek okait meg kellett volna magyarázni. Az emlékirat írója rohamléptekkel halad át az 1944. május-október hónapok eseményein, nehéz nem arra gyanakodni, valamit nagyon el akar hallgatni. Az olvasó szinte meg sem lepődik, olyan játszi könnyedséggel jut valódi keresztény papírokhoz. Budapesten soha nem igazoltatják, senki sem kérdezi meg tőle, hogy miért nem katona. Az egyik epizódban fontos szerephez jut Norvégia budapesti követsége. Frédéric Ploquin azt sem tudja, hogy a második világháború idején Norvégiát megszállták a németek, és ezért éppen annyira nem volt, nem lehetett követsége Magyarországon, mint mondjuk Csehszlovákiának vagy Lengyelországnak.
*
Kohn Imrének 1944 nyarán-őszén nincs semmi baja, nyugodtan utazgat Magyarországon, mígnem Győrött elvetődik a bezárt zsinagógához. Gondoljuk őt naivnak, amikor kopogtatására ajtót nyitó, feltűnően zsidós külsejű fiatalemberhez héberül kezd beszélni? Aki azonnal tájékoztatja őt arról, hogy egy kiterjedt cionista ellenállási szervezet tagja. Majd felkéri, hogy lépjen be a Waffen SS-be. Gondolkodás nélkül beleegyezik, főleg azért, mert így szeretne Németországba deportált rokonai nyomára bukkanni. Azt nem közli, honnan gondolta, hogy egységét Németországba és nem mondjuk a keleti frontra fogják vezényelni. Teljességgel hihetetlen magyarázatot ír arról, hogyan úszta meg a sorozáson az orvosi vizsgálatot: félelmében annyira összetöpörödött a nemi szerve, hogy az orvos nem vette észre, fitymájáról hiányzik az előbőre. Ha annyit írt volna, hogy az orvos fáradt volt, rá se pillantott, talán hihetőbb lenne történetének ez az epizódja. A zárt férfitársaságban soha, senkinek „természetesen” nem tűnik fel, sem a latrinán, sem fürdés vagy öltözködés közben hogy ő bizony körül van metélve.
Mint fentebb említettük, a győri zsinagógánál héberül beszélt az állítólagos cionista ellenállóval. Most megtudjuk, hogy valahol, valamikor németül is megtanult. Ennek nagy hasznát veszi, mert 1944 végén, 1945 elején Németország-szerte az állítólag remekül kiépített cionista ellenálló hálózat tagjai őt kézről kézre adják. Időnként megjegyzi emlékirataiban, hogy neki van célja: valamit tenni akar a koncentrációs táborba zárt magyar zsidókért, illetve alaposan meg akarja figyelni a náci háborús bűnösöket, mondhatjuk „testközelből”, akciók közben. A deportált zsidókért persze a Waffen SS-ben harcolva (és valószínűleg gyilkolva is) semmit sem tehet. Rendkívül óvatosan, ködösen ír arról, hol, kik ellen harcoltak. Frédéric Ploquin egyik magyarázó jegyzetében 1942 után Palesztinából Magyarországra özönlő cionista ellenállókról fantáziál. Talán hallott valamit Szenes Hannáról és két társáról, akiket 1944-ben, amint átlépték a magyar határt, azonnal elfogtak. Serge Kovacs az ÉS-interjúban annak a véleményének ad hangot, hogy Magyarországon a második világháború idején rendkívül erős volt a cionista ellenállás. Téved, mert tévedni akar, mindenáron el akarja hinni, hogy amit édesapja emlékirataiban állít, az igaz. A magyar cionista ellenállókról szóló szak- és memoárirodalom viszonylag bőséges. Soha, senki nem írt eddig arról, hogy a cionista ellenállók a Waffen SS-be beépülve próbáltak volna a náci háborús bűnösök nyomára akadni. Ennek semmi értelme, esélye sem lett volna.
Kohn Imre rosszul, tévesen emlékszik az 1945. tavaszi eseményekre is. Egységével áprilisban „békésen” bevonul abba a Königsbergbe (Kalinyingrád), amelytől szerinte ekkor még messze járt a front. A valóságban a várost már március végén a szovjet csapatok körülzárták. Frédéric Ploquin nem veszi észre, hogy lehetetlen a Königsberg-Pilsen közötti távolságot (légvonalban kb. 800 km) néhány nap alatt gyalogszerrel megtenni, mint arra Kohn Imre „emlékszik”.
Kohn Imre „odüsszeája” nem ér véget akkor, amikor szovjet fogságba kerül. Ahelyett, hogy kihallgatói előtt feltárná az „igazságot”, esetleg egy szovjet katonaorvos igazolhatná, hogy ő körülmetélt zsidó, tovább folytatja a náci bűnösök üldözését. Titokzatos megbízói parancsára német hadifoglyok nagyobb csoportjával tart, őt is a Szovjetunióba hurcolják, kényszermunkára. Igazán meggyőző magyarázattal megint nem szolgál, mit keres ebben a szörnyű szovjet lágerben, ahol a foglyok több mint 98 százaléka egy-két éven belül belepusztul az éhezésbe, a nehéz fizikai munkába. Hiába tudta meg egyik vagy másik „bajtársáról”, hogy a világháború idején háborús bűnöket követett el, mire „jelentette” volna állítólagos cionista felső kapcsolatának az illető nevét, az már meg is halt. Holokausztot túlélt zsidótól szokatlan együttérzéssel ír a náci háborús bűnösökről, és fölteszi magának a kérdést: hogyan lehet egyáltalán gondolni arra, hogy ilyen embertelen szenvedéseket túlélt embereket megbüntessenek?
Kohn Imre, miután túlélte a szovjet hadifogságot, kivándorol Izraelbe, harcol a függetlenségi háborúban, de hamar kiábrándul, főleg a szegény arabok szenvedései láttán. Megundorodik az egyenruhától, nem hajlandó tovább szolgálni – az izraeli hadseregben. Egyenruha-undorát legyőzve, immáron állítólag az izraeli titkosszolgálat megbízásából, beáll a francia Idegenlégióba, harcol Vietnamban, majd Algériában. Fő célja itt is, emlékiratai tanúbizonysága szerint, az Idegenlégióban elrejtőzött náci háborús bűnösök felkutatása. Könnyű dolga van, amint az útjába kerül egy-egy német, azonnal, első szóra elárulja neki, hogy hol, hány zsidót mészárolt le. Összesen két esetben biztosan „tudjuk”, hogy az általa „leleplezett” háborús bűnöst izraeli megbízói „elintéztek”, magyarul meggyilkoltak. Az általa még leleplezett háborús bűnösök, mielőtt a titokzatos zsidó bosszúbrigád lecsaphatott volna rájuk, szépen, sorban mind elesnek a harcmezőn. Végül is összességében csaknem teljesen feleslegesen kockáztatta az életét. Sem a Waffen SS tagjaként, sem a szovjet hadifogolytáborban, sem az Idegenlégióban nem leplezett le fontos háborús bűnöst, illetve ha igen, az illető idejekorán meghalt.
Az Idegenlégióból Párizsba kerül, „természetesen” megint az izraeli titkosszolgálat megbízásából. Különös, hogy semmilyen módon, sem pénzzel, sem álláslehetőséggel, semmivel sem segítik titkosszolgálati főnökei beilleszkedését új hazájába. Emlékiratai itt, ezen a ponton hirtelen érnek véget. Nem tudjuk, miért költözött Magyarországra, miért hagyta Franciaországban családját és gyerekeit. A fentebb említett ÉS-interjúban Serge Kovacs zavaros magyarázattal próbálkozik. Szerinte édesapját rémálmok kezdték kínozni, azt hitte, üldözik, lelki nyugalmát vélte Magyarországon megtalálni. Ha Kohn Imre félt, mondjuk azért, mert tartott náci és magyar „bajtársaitól”, talán logikusabb lett volna Izraelbe visszavándorolnia. Arról sem tudunk meg semmit, miért nem szülővárosában, Makón vásárolt magának házat, miért Orosházán telepedett le. Fia megpróbálta szóra bírni, de amikor együtt felkeresték Makót, Kohn Imre nem találta meg az Eötvös utcában régi családi házukat. Talán ha a Rádai, a Kenderföld vagy a Pilsudszky utcába is ellátogattak volna…
Frédéric Ploquin az utószóban azt állítja, hogy Magyarország hivatalosan a mai napig nem ismerte el felelősségét a zsidók deportálásában. Szerinte például Szegeden sem lehet semmiféle eredeti dokumentumhoz jutni az 1944-es zsidóüldözésekkel kapcsolatban. Frédéric Ploquin nem tudja, hogy már 1990 őszén Horváth Balázs belügyminiszter kormánya és „valamennyi jóérzésű magyar nevében” bocsánatot kért a holokausztért.5 Legutóbb Mádl Ferenc köztársasági elnök 2004 áprilisában, a Páva utcai Holocaust (sic!) Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény avató ünnepségén megrázó beszédben ismerte el a magyarok, a magyar hatóságok felelősségét az 1944-es zsidóüldöztetésekben. Medgyessy Péter miniszterelnököt is vadul támadta ekkoriban a jobboldali sajtó, mert ki merte mondani: 1944-ben magyarok követtek el bűnt magyarokkal szemben… Több mint tíz éve jelent meg az első monográfia az V. (szegedi) csendőrkerület 1944-es történetéről. Szerzője, dr. Molnár Judit eredeti levéltári dokumentumok sorát tárta fel a helyi és az országos levéltárakban.6 Urbancsok Zsolt karcsú könyve eredeti levéltári dokumentumok sorával hiteles képet fest a makói zsidók 1944-es sorsáról.
*
Úgy vélem, Serge Kovacs hibázott akkor, amikor édesapja emlékiratait így, ebben a formában publikálta. A kéziratot édesapja 1981-ig írta, akkor, jó húsz évvel a halála előtt, félbehagyta. Talán érezte, hogy emlékirataiban túl sok az ellentmondás, hihetetlen az egész történet. Az igazságot talán soha nem fogjuk megtudni arról, hogy ki volt ő. Valóban ő volt Kohn Imre? Vagy orosházi sváb volt, aki valóban harcolt a Waffen SS-ben, és a háború után úgy vélte, a zsidók között tudna elrejtőzni, valaki másnak, távoli ismerősének, Kohn Imrének a személyazonosságát kölcsönvéve? Ha igen, nagyon jó lenne kideríteni, mi lett a sorsa a „igazi” Kohn Imrének, honnan tudta „alteregója”, hogy nem kell tőle tartania? Így, ebben a formájában ez a történetet nemcsak hihetetlenül izgalmas, hanem főleg és elsősorban hihetetlen. Túlságosan sok igaz, valós elem őrzi testőrként a nagy hazugságot: az 1944-1945-ös év valódi történetét.
1 Imré Kovacs: Le Vengeur. Á la poursuite des criminels nazis. [A bosszúálló. Náci háborús bűnösök nyomában] Ed. Ploquin, Frédéric, Paris, Fayard, 2006, 253.
2 Perlmutter Yitzhák 2006. október 19-i e-mailje Urbancsok Zsoltnak, a makói zsidó holokauszt avatott ismerőjének. Urbancsok Zsoltnak ezúton szeretném köszönetemet és hálámat kifejezni e cikk megírásához nyújtott segítségéért.
3 A népszámlálások hivatalos adatai szerint 1920-ban 2380, 1930-ban 2053, 1941-ben 1881 zsidó élt Makón. Erről részletesen lásd: Makói holokauszt-emlékkönyv. A soá 60. évfordulójára. Szerk: Urbancsok Zsolt, Szegedi Zsidó Hitközség, 2004, idézett adatok: 16.
4 Makói Levéltár, Rendőrkapitányság, kihágási iratok, 464/2/1944. és 466/2/1944.
5 A beszéd teljes szövegét lásd: Magyar Napló, 1990. október 25. 2.
6 Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Cserépfalvi, Budapest, 1995.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 05. szám
