Grecsó Krisztián
Nem a mi időnk
Rádió
Az Úr napján rendre erős a csábítás, hogy konyhai készülékemet sietősen elcsavarjam a közszolgálati Kossuth Lajosról elnevezett csatornájáról, és soha az életbe ne állítsam oda vissza. A reggeli kávé mellé kapott, csomagolt gyűlölködés csak ritkán ér utol, nekem mindenre túl korai az az időpont, hát még hogy meghallgassam, hogy idegen vagyok saját hazámban, és egy szűk, idegen elit kormányozik engemet. A Mi időnk című borzalomba viszont rendre belefutok, és ha most is, mint hitem szerint általában, mindenben a jót szeretném keresni, azért be kell vallanom, több fontos érdeme van Németh Miklós Attilának. Például kenterbe veri a Norbi nevű fitneszgurut, alig néhány perc elég a számára, hogy elmenjen az étvágyam, és magas vérnyomásom némi vörösborral kezeljem inkább, minthogy a pompás hazai abált szalonnán dagadnék tovább. Régi kedvencünk az az adás, melynek témája a „gyalázat” volt. Azok kedvéért, akik most jöttek a falvédőről, a Mi időnk egy véleménynyilvánító műsor, be lehet telefonálni, megadott témára fröcsöghetnek a hallgatók, órákon át. Nos, a téma akkor ennyit volt, így, hogy gyalázat, gondoljon mindenki, amit akar, de Németh kedves mondatát idecitálva tudjuk, hogy van, aki „hallja és érti” az ő szavát. Azon óra csúcspontja, vagy ahogy az élő műsoroknál mondani szokás, varázsa egy néni volt, aki mikor megtudta, hogy adásban van, erősen zavarba jött, megkérdezte, miről is kellene beszélnie, majd egy kis tétova szünet után beugrott neki: „Ja, a Medgyessyt kell szidni, ugye?” Programadó, templomokban is gyakorta prédikáló műsorvezetőnk higgadt rutinnal mutatott szabad utat az aszszonyságnak, és halványan azért megremegő hangon, vélhetően arra gondolva, hogy kirúgatja a szerkesztő kolleginát, aki ezt a némbert adásra alkalmasnak minősítette, azt felelte, amiről csak szeretne, a gyalázat a téma. Ennyi ráfutás talán elég is, a „készítsük és hallgassuk együtt” nekem nem világom, és ha csöppnyi szépet sem találok a kritizálandó tárgyban, inkább diszkréten hallgatok, mint legyalulom a gyalulásra máskülönben érdemes célt.
Ám ezen a héten másképp alakultak a dolgok. Nehéz szívű műsorvezetőnk megtartotta ugyan műfajilag besorolhatatlan bevezetőjét, melyben nem felejtette el kárhoztatni a ma dívó „szabadosságot” mint olyat, és mint felkonferáló műsorvezető, egy, a nehéz sorsú gyerekekről szóló beszélgetés előtt megemlítette, hogy manapság a lapítók békés többséggé emeltetnek, a hősöket pedig „csőcselékké gumibotozzák”. Miután fáradt gőzét ilyetén formán kiengedte, azt is elárulta, hogy az e heti konzervműsor jórészt egy korábbi beszélgetés szerkesztett változatán alapul. A beszélgetést ő maga készítette, közönség előtt faggatta Böjte Csaba atyát, a dévai árvák védelmezőjét és Szarka Attilát, az aszódi javítóintézet igazgatóját. Nos, nem árulunk zsákbamacskát, a beszélgetés egészen zseniálisra sikerült, egy-két kivételtől eltekintve Németh Miklós Attila is remek formát hozott, felkészült volt, profin irányított, valódi dialógus alakult ki. Németh nem tudott hibázni, mert mikor ízléstelenkedett, akkor is megvédte őt a környezete, ez a két rendkívül szimpatikus, párját ritkítóan hiteles személyiség. Böjte Csabát pedig némi gyanakvással kezeltem legelébb, az atya ugyanis lassanként médiasztár, láttuk már prédikálni a Hír nevezetű tévén, a Dunán, a közszolgálati adókon, riportműsorok tömkelege mutatta be, mivel is foglalkozik. Ám Böjte atya minden zsigeri rosszindulatot lebont, egyszerre alázatos és agilis, és már az első naivnak tetsző mondatok után afféléket szögezett le, hogy Hargita megyében nem tudnak elszámolni hatezer gyerekkel. De elég volt, ha mesélt a hétköznapjairól: valódi, vaskos történeteket hallottam. A temesvári panelek hőcsatornájából előkerült gyermekéről például, aki korábbi „lakhelyén” megszokta, hogy a górénak minden nap lopni kell valamit, hogy meleg zugban éjszakázhasson, ezért a fiú elcsent neki egy számológépet. Böjte csak beszélt, arról, hogy mi a fene történik a való világban, a dauerolt budai úriasszonyok kacagtak a viccein, de ő ettől sem lett ripacs, nem akart szívszorító lenni, nem adta a magáról nem tudó, reflektálatlan jót, aki olyan tiszta, hogy észre sem veszi, a környezete mocskos. Érződött, hogy Böjte csak hajt, épít, negyven helyen működtet otthont, de nem döngeti a mellét, amiért eközben koszos maradt a körme alja. Szarka Attiláról még sohasem hallottam, de hasonlóan remek embernek tűnt. Hogy az aszódi javítóintézet Janus-arcú volna, előbb olyan könyvízű szövegnek hatott, de mikor elejtett egy afféle mondatot, hogy az intézmény, ahová eredendően büntetésből kerülnek a fiatalok, második, védelmező „arcával” elérte, hogy a gyerekek majd fele a büntetés letöltése után maradni szeretne, felülírtam véleményem. Szarka Attila az intézmény templomáról is mesélt, Aszódnak volt egy helye, ahol ott lakott az Isten, a három hajó egyike izraelita, a másik protestáns, a harmadik római katolikus volt. A hatvanban felrobbantott szentélyről Németh megkérdezte: „ki nyilvánította műveleti területté?” Szarka megvárta, míg elül az olcsó mondat hozta zsivaj, és folytatta mondandóját. Nem csúszott le oda, ahová le akarták húzni. És akkor talán mégsem teljesen reménytelen a helyzet. Akadnak még ebben az országban, szűkebben az egyházban, a gyermekvédelemben a dolgukat végző, hiteles figurák.
(A mi időnk, Kossuth rádió, január 28., szerkesztő-műsorvezető: Németh Miklós Attila)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 05. szám
