Két napig dübörgött a magyar rock az Arénában
Népszabadság * Papp Sándor Zsigmond * 2007. február 5.
Fronthatás. Csótány-e még Feri bácsi?Kép: Szabó BernadettSemmi sem tesz jobbat a rock isteneinek, mint ha együtt pusztulnak el az idővel, amely kitermelte és fenntartotta őket. A legenda ugyanis jobbára kikezdhetetlen. Nem alibizik, távol áll tőle politika és hiúság, reklám és önmenedzselés. Hiszen ki szeretne fekete bárányokat színes trikóban látni?
Ám előbb a tények: a kétnapos Rock Aréna című rendezvényen 12 (nemritkán harmincéves múltra visszatekintő) magyar együttes lépett fel. Az ötlet a Karthago basszusgitárosától, Kiss Zoltán Zérótól származik, aki meggyőzte a Sportaréna friss menedzsmentjét, hogy van még erő, vagyis üzlet a magyar rockban. Huszonöt éve nem volt ilyen buli, hangzik el a színpadról, s nincs miért kételkednünk ebben. Hiszen végre ismét együtt lehet a nemzet csótánya a hátsó udvarbeli kölykökkel, a honfoglalók a hobókkal. A közönség pedig érthette az idők szavát, mert pénteken és szombaton is zsúfolásig megtöltötte a küzdőteret. Volt itt szimpla nosztalgia, örömzene vagy csak hobbi. Ismét kiderült, hogy nálunk igazából a rock az ellenállás zenéje volt, és nem a szabadságé, mert lám, szabadságban már alig tud kezdeni magával valamit. Persze volt, aki ügyes húzással ismét közös ellenséget kreált magának (kiosztotta az újságírókat, a politikusokat vagy épp a „másokat”), s így újra őserővel szólhatott a régi nóta.
Pech vagy szerencse, nem tudom, de a Kétezredik év felé/után refrénje ismét aktuális (Aki hazudik az csal, aki hazudik az lop. / Hazudni, csalni csúnya dolog). Rá is ül erre a boldog Beatrice és a hálás dühöngő, hiszen újra át lehet élni a régi bizsergést, hogy megint van valami rendszer, sok kicsi Kádár furakodott közénk, s megint van értelme szegecsnek, babos kendőnek, rendőrköpködésnek. Az pedig már a mi kis rocktörténelmünk fantáziáját dicséri, hogy miként tud eljutni a külvárosi farkas fájdalmas üvöltésétől, a szovjet katonák ironikus búcsúdalán át a „piros-fehér-zöld, ez a magyar föld” némiképp fantáziátlan, de bizonyos körökben nagyon is egyértelmű üzenetéig. Mindegy. Lassan már én is utálom az egész XX. századot.
És persze vicces az is, hogy Vikidál a Boxer nevű hobbizenekarban idézi fel a régi pózokat, dinamitos, mobilos időket, miközben a régi erővel dübörgő P. Mobil jelenlegi frontemberét, Rudán Joe–t Shuster Lóri csak így mutatja be: aki sohasem dalolt, csak énekelt… Vicces, hogy a Boxerbe száműzött Varga Miklós nem képes kihagyni a ziccert, és elzengi minden giccsek giccsét, az Európát. Vicces, hogy az Eddáról talán már csak a lappföldi vagy tibeti magyarok képesek elhinni, hogy egy rockzenekar, a Művek ugyanis ma már inkább a pénztárgépre kukucskáló káefté, ahol dalok helyett slágereket gyártanak, egyszer használatos örökzöldeket. Vicces, hogy a Gömöry szintetizátorával teljesen szétbarmolt Hűtlen refrénjében Pataki a „múltat” hirtelen „magyar múltra” cseréli ki, s így minden édes zagyvaságba hull, hiszen akkor most ki is csalt meg kit? Vicces, hogy Hobó még mindig azt hiszi, értelemmel is lehet lázadni, de sem a megzenésített József Attila-vers finom, péntek esti üzenete (vagy csak így megülni veszteg / fölgyújtani Budapestet), sem a 45-ös blues sokatmondó számait (és neki semmit sem jelent, / Hogy kétszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment) nem fogadja különösebb ováció. Pedig ő mindent megtesz a sikerért: a maga módján még elnézést is kér a fajgyűlölő testvérektől, amikor bejelenti a „buddhista zsidó buzeráns” versét, vagyis Ginsberget. Vicces, hogy a párbeszédre írt Enyém, tiéd, miénk és a zseniális feldolgozás, a Hey, Joe is csak egy hangon szólal meg, előbbi Hobó, utóbbi Bill kapitány előadásában, kilúgozva belőle minden szellemességet. Vicces, hogy századjára is elhangzik, hogy Deák Bill a blues királya, s ha nem Kőbányán született volna, akkor már kastélya lenne, vicces, hogy az egy zenekarra jutó röpke órában a Karthago kétszer is bemutatja magát, majd hosszan ünnepli a régvolt dübörgést. És talán már az is vicces, hogy valaki csak szimplán zenélni jött, kicsit örömködni a színpadon (Bikini, Korál, Lord).
Pedig lehet, hogy csak egy nótát kellett volna elénekelni. A P. Mobil örökbecsű, látomásos sorát: csillagok hullnak, születnek újak. S mehettünk volna haza csöndben, félig süketen.
