Népszabadság * Blahó Miklós * 2007. február 3.
Lijiangi impressziók – jelenet egy szabadtéri előadásbólKép: Reuters – Jason LeeVédetté váltunk a rossz gazdaságpolitikákkal szemben. A pénzügyi szektor oly jó erőben van, oly kifinomult lett az évek során, hogy minden előre látható kockázatot kezelni tud. Egyszóval, minden a legnagyobb rendben, a világgazdaságra egy újabb jó év vár. S ha ez így van, márpedig a múlt héten Davosban összegyűlt több mint kétezer politikus, közgazdász és vállalatvezető zöme szerint ez bizony így van, akkor az idei lesz a negyedik a sorban, amikor a globális növekedés üteme öt százalék körül mozog. Ilyesmire a hetvenes évek eleje óta nem volt példa.
A derűlátó véleményt Jacob Frenkel, az American International Group alelnöke, az izraeli jegybank volt kormányzója fogalmazta meg az egyik vitában, s az öt résztvevő közül négyen elfogadták az előrejelzését. (A konferencia népes vendégseregének hangulatát egy felmérés tapogatta ki.) Csupán egy elemző, Nouriel Roubini, a New York-i Egyetem professzora mondta azt, hogy álljon meg a menet: az amerikai gazdaság növekedési recesszióba sodródhat, a bővülési irama nulla és egy százalék közé lassulhat, mert válságba kerül az építőipar, súlyos nehézségekkel küzd az autóipar, s ennek nyomán visszaeshet a fogyasztás, ez pedig igenis hat a világ többi részére. De a többiek erre azt válaszolták, köszönik, hogy figyelmezteti őket a veszélyekre, de ugyan már. Az Egyesült Államok súlya a világgazdaságban csökken, miközben a fejlődők jönnek fel. A valuták vásárlóerejét nézve a feltörekvő térség a globális gazdaságnak már több mint a felét adja, tehát maga mögé utasította a fejlett ipari államokat – hangoztatta Laura Tyson, a Berkeley Egyetem professzora, aki a London Business School éléről tért vissza Kaliforniába, s korábban elnöki gazdasági tanácsadó is volt. S Frenkel kezére játszott egy másik eszmecserében Jim O”Neill, a Goldman Sachs szakértője is, aki azt fejtegette, hogy a világgazdaság ellenálló képessége a globalizáció előnyös hatásainak köszönhető, Kína, India, Japán és Németország gyorsan növekedik, s nem is gerjeszt inflációt. Frenkel azzal érvelt a borongó közgazdászok ellenében, hogy egy évvel korábban is elhangzottak Davosban végítéletnapi jövendölések, de nem történt semmi. Nem omlott össze a dollár, nem ment száz dollár fölé az olaj ára, nem keletkezett káosz a pénzügyekben a felgyülemlett óriási hiányok és többletek miatt, nem lett úrrá a protekcionizmus a nemzetközi kereskedelmen, s egyáltalán, a lokális válságok nem jártak igazi globális hatással.
Ez tény. Mint ahogy az is: az USA és a világ átvészelte a 2001-es terrortámadásokat, az olaj árának növekedését – igaz, nem száz dollárra, „csupán” hetvenhétre tavaly nyáron – anélkül, hogy a megszédülés leghalványabb jelét mutatta volna. Ez a környezet persze magabiztossá tesz elemzőt, politikust s főként befektetőt. Az elégedettség aggasztotta Larry Summers volt amerikai pénzügyminisztert, aki – hogy fölhívja mondandójára figyelmet – a mostani időket 1914 elejéhez hasonlította. Akkor is mindenki remekül érezte magát az első nagy globalizációs hullám csúcsán, aztán az év végére nagyot csalódott. Nem vár persze világháborút Summers, de óvta a résztvevőket attól, hogy kényelmesen hátradőljenek. Ugyanerről beszélt Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke, aki – ellentétben Frenkellel – úgy látta, hogy a befektetők éppenséggel nem vesznek tudomást a kockázatokról. Soha ilyen alacsony nem volt a kockázat „ára” a nemzetközi pénzpiacon, nem lehetett ilyen könnyen pénzhez jutni. Ez aztán egybecsengett azzal, amit nyugtalanítónak vélt Zhu Min, a Bank of China alelnöke és Montek Ahluwalia, az indiai tervezési bizottság feje – akik egyébként nem egyszerűen egyenrangú félként vettek részt a vitákban, hanem nézeteikkel a feljövő országaiknak szóló nagy érdeklődést váltottak ki. A kínai szakember például idézte a Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS), a jegybankok jegybankjának friss jelentését arról, hogy a világban hozzávetőlegesen 450 ezer milliárd dollár kering különböző, hitelt megtestesítő befektetési – úgynevezett strukturált finanszírozási és származtatott – ügyletekben. Az összeg a globálisan megtermelt áruk és szolgáltatások nyolcszorosa, ráadásul 2000 óta a négyszeresére növekedett. (A magyar GDP meghaladja a 100 milliárd dollárt.) Trichet és mások aggodalmait a befektetési bankárok – Frenkelt idézve – azzal hessentették el, hogy az új pénzügyi termékeknek hála, valójában csökkent a kockázat, s nem növekedett. Ez is egy ésszerű vélekedés. De az alacsony kamatnak és alacsony inflációnak köszönhető pénzbőség felverte a részvények árfolyamát, a nagy tőzsdék indexei az utóbbi időben rekordot rekordra halmoznak, s valójában minden másnak felment az ára: az ingatlannak, a fémeknek, a műtárgyaknak, a régiségnek, a veterán autóknak. Hatalmas buborékok képződnek ezeken a különleges piacokon, s bármikor kipukkadhatnak. De mind ez ideig nem durrantak szét, s egyre többen gondolják azt, hogy még mindig érdemes beszállni, tovább fújni a lufit.
Újabb aranyév vagy csupán ezüstös kirakásokkal teli aranyesztendő vár a világgazdaságra? Majdhogynem mellékes – ez lehet talán Davos tanulsága, hiszen a Világgazdasági Fórum az átrendeződésről szólt. A gyors növekedés, az alacsony kamat és infláció, a pénzbőség, s a pénzügyi egyensúlytalanság ugyanannak a kibontakozó folyamatnak a része, következménye. Annak, ahogy a világgazdaság erőközpontjai áthelyeződnek Ázsiába, ahogy új és hatalmas vonzáskörzetek alakulnak ki.
S miközben a globalizáció máris heves izgalmakat vált ki, voltaképpen valaminek csak a kezdetén vagyunk. Mint Zhu Min sejteni engedte, a java még csak most jön. Holott a fejlődő országokban már évek óta szitokszó a globalizáció – miközben világbanki és egyéb felmérések szerint egyértelműen növekszik világgazdasági részesedésük, csökken náluk a szegénység, gyarapodik a középosztály. De ma már a fejlett országokban is legalább szorongást okoz a jelenség. Az amerikai kongresszusi választásokon Laura Tyson szerint nem lehetett globalizációpárti programmal nyerni, s ez a törvényhozás munkáját is meghatározhatja. Érdekes módon akkor kezdik félteni az amerikaiak a munkahelyüket, amikor mélyponton a munkanélküliség. Másrészről persze az is igaz, hogy a reálbérek nem emelkednek, hiszen a globális munkaerő-kínálatba belépett kínaiak és indiaiak olyan nagy versenyt támasztanak. S a lakosság egyre kisebb hányada a jövedelmek egyre nagyobb részét mondhatja magáénak, vagyis a globalizáció hasznát a középosztály kevéssé érzi, estleges hátrányaitól viszont annál inkább tart. Erre reagált Ahluwalia, amikor felvetette: talán nem a nemzetközi kereskedelmet kellene kárhoztatni és korlátozni, amiért a fejlett országokban egyre súlyosabb probléma a növekvő egyenlőtlenség.
A globalizáció révén munkahelyek jönnek létre a fejlődő országokban, az ipari államok átállhatnak a korszerűbb termékek gyártására és a szolgáltatásokra, a tudásipar fejlesztésére, miközben olcsón importálhatnak. De a hasznot a tőke, s nem a munka tulajdonosai teszik zsebre, jegyezte meg Stephen Roach, a Morgan Stanley vezető közgazdásza. S hozzá kapcsolódva a politika felelősségét is feszegette Neville Isdell, a Coca-Cola vezére, mert szerinte el kellene magyarázni, hogy ha munkahelyek települnek át Kínába, azok helyén igenis újak keletkeznek például az Egyesült Államokban. Igaz, azok számára, akik megfelelő képzettséget kaptak. William McDonough, a Merrill Lynch befektetési bank alelnöke az oktatás fejlesztésében látja a megoldást, ami persze hosszabb távú folyamat, de addig is az államnak támogatnia, segítenie kellene a globalizáció károsultjait, például átképzési programokkal.
Még szerencse, hogy a nagy átrendeződésnek a kezdetén vagyunk. Ám Kína hamarosan a világ harmadik legnagyobb gazdasága lesz, ahogy megelőzi Németországot. Ha csupán az exportot nézzük, akkor máris a harmadik az USA és Németország mögött. A külföldi működőtőke-befektetések sorában is a harmadik, a folyó fizetési mérlegének 200 milliárd dolláros többlete a világon a legnagyobb, aminthogy egyetlen ország sem halmozott fel ekkora valutatartalékot, azaz ezermilliárd dollárt. A külkereskedelem a hazai össztermék (GDP) hatvan százalékát adja, míg Indiában is csupán 25, az Egyesült Államokban pedig húsz százalékot. Az ötven százalékra rugó megtakarítási ráta nemcsak a bankrendszer fejletlenségét, a belső fogyasztás alacsony szintjét jellemzi, hanem egyben magyarázatot ad arra, miért maradhattak a mélyben a kamatok, globális méretekben.
Az egyik davosi vitát vezető Martin Wolf, a Financial Times szemleírója ezt úgy foglalta össze, hogy Kína a végső összeszerelő üzemmé vált Ázsiában, az export felét a multik adják, míg a kivitel 55 százalékához importálják az alapanyagot. Ezzel párhuzamosan Ázsia exportjának mind kisebb része kerül az Egyesült Államokba. Nyersanyagból is sokat fogyaszt Kína, ez kedvez a szállítóknak, még az olyan fejlett, de fémekben gazdag országnak is, mint Ausztrália. A szén, a cink, az alumínium, a vas és acél, az ón és az ólom húsz-harminc százalékát Kína nyeli el, miközben az olajfogyasztásból csak hét százalékkal részesedik. Ám jól megfigyelhető: nagyberuházásokat hajt végre Latin-Amerikában, amely mindinkább Kína éléskamrájává válik, és Afrikában, amely a nyersanyagot küldi. S miközben az egyszerűbb feldolgozóipari munkahelyeket mágnesként vonzza, hiába képez négyszer annyi mérnököt, mint az Egyesült Államok, az oktatás színvonala miatt a végzettek többsége egyelőre nem versenyképes a világpiacon.
Egyelőre. De éppen Frenkel vett elő számokat annak bizonyítására, hogy mindössze húsz éven belül minden másképpen lesz. A hatalmas megtakarítás mellett Kína évente tíz, India több mint nyolc százalékkal bővül – utóbbi 2000 óta annyit adott hozzá a GDP-hez, mint az egész holland gazdaság -, szemben az USA két-három százalékával, vagy az elöregedő és népességében fogyatkozó, társadalombiztosítási válság elé néző Európa két százalékával. Kína és India ma a világ népességének negyven százalékát adja, de a termelésnek csak hat százalékát. Az USA, Európa és Japán együtt a népesség 15 százalékával nyolcvan százalékot állít elő. De a szakadék gyorsan szűkül. Az Egyesült Államok jelentősége csökken, Európa pedig zsugorodik. Kínának azonban szintén szembe kell néznie a lakosság elöregedésével.
A nemzeti kormányok által észlelt és irányítani óhajtott globális folyamatok vajon kézben tarthatóak volnának-e nemzetek feletti intézmények létrehozásával, vagy a jelenlegiek megújításával? Egy kérdés a sok közül Davosból a jövő évi Világgazdasági Fórumnak címezve. Vajon az a tény, hogy egyre kevesebb ország hozza össze a nagy deficiteket egyrészről, és a nagy többleteket másrészről, sérülékenyebbé teszi-e a nemzetközi pénzügyi rendszert, vagy éppenséggel szilárdabbá, hiszen a néhány érintett állam aligha érdekelt az egyensúly spontán és kaotikus helyreállításában. (Az utóbbi öszszefüggésre utalt, amint Davos idején Pekingben a kínai gazdaságpolitika bölcs előrelátását dicsérte a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója.) S vajon az előre jelezhető demográfiai és erőviszonyok eleve elrendeltek-e, avagy időbeni alkalmazkodással, reformokkal még más irányba terelhetők? Elkerülhető-e Európa zsugorodása? Végül – utalván egy német cég esetére, amely a lassan drágává váló Kínából az orvosi műszergyártást az afrikai Botswanába telepíti át – Angela Merkel német kancellár davosi előadásában azt feszegette: biztos, hogy a holnap nyertesei egyben a holnapután győztesei is?
